Színház

Valahogy teljesen elcsöndesült bennem minden, mikor eleget tett a kérésemnek. Gyönyörűnek tartottam. A fogait... gyönyörűen fehérek voltak, és ő... Ő is gyönyörű volt velük. Úgy éreztem ez a kép sokáig meg fog még maradni az emlékeim között. Legalábbis reméltem.
Csak ártatlan szemekkel néztem rá föl. Nem ellenkeztem. Nem mondanám, hogy nem figyeltem arra amit mondott, de még mindig olyan csodálva néztem.
Csak akkor szólaltam meg mikor abba hagyta.
- Sajnálom - mondtam csöndesen. - Nem akartalak megbántani.
Mögé húzódtam, és átkaroltam nyakát és végig simítottam az arcán.
- Igen... láttam őket - mondtam még mindig a történtek hatása alatt léve kissé, majdnem remegő hangon. - Gyönyörűek - tettem hozzá az előbbi megállapításomat hangosan is.
- Ezt viszont nem ígérhetem meg - folytattam egy hangyányi kétségbe eséssel a hangomban, és próbáltam a vállára dönteni a fejemet. - Csak nem, érted?
- Attól tartasz, hogy elvesztenéd önmagadat, de hidd el nem hagynám.
Hiába volt minden újabb szó, csak egyre izgatottabb lettem mindegyikkel amelyiket kimondtam. Nem fogom sokáig bírni tovább. És ha így lesz, ezek alapján, Sylas annak nem fog örülni amit tenni fogok.

Jól esett az ölelése. És a nyugodt hangja is. Olyan csillapítólag hatott. Azt hittem végre megértette és elfogadta amit mondtam. De aztán a következő megjegyzésével újfent mindent elrontott. Egyenesen felnyögtem, mikor elhangzott a "gyönyörűek" szó. Nagyot sóhajtottam, de a testtartásomon nem változtattam. Most ez így volt a legjobb.
- Azt mondtam, hogy "nincs ínyemre". Nem várom el, hogy megígérd - feleltem továbbra is kemény hangon. - Ha ez kell ahhoz, hogy magam mellett tudjalak, elfogadom, minden gond nélkül. Ez veled jár, te vagy, tudom - ezt már elfogadtam, így szerettem meg. - Viszont te meg ne várd el tőlem, hogy ilyet tegyek - szögeztem le szinte már durván. - És ne is próbáld női praktikákkal elérni - vetettem oda újra dühössé válva. Talán ez volt az, ami igazán ki tudott hozni a sodromból. Éreztem, ahogy egyre növekszik bennem az agresszió. Kissé meg is ijesztett, így próbáltam kordában tartani és legalább elterelni a figyelmem, míg elmúlik. Megfogtam Ameli kezét és hirtelen mozdulattal előre húztam, hogy belezuhanjon az ölembe. Így néztem le rá kócos hajzuhatagom mögül.
- Azért arra kíváncsi lennék, hogy hogy akadályoznád meg önmagam elvesztését... - vetettem fel könnyedebb hangon, de mosolyogni még nem tudtam.

Meglepett ahogy előre rántott, de csak csendesen az ölébe estem. Pislogva néztem fel rá. Olyan jó volt őt nézni. Nem akartam megszólalni. Legalábbis nem akartam válaszolni a felvetésére. De végül... kis hallgatás után mégis meg tettem.
- Ne mond, hogy eddig nem haladtam jó úton, mikor együtt vadásztunk...
- Mellesleg én sem mondtam, hogy kötelező. Csak felajánlottam. És ez nem olyan dolog, amit csak úgy bárkinek megtennék. Ami azt illeti eddig te voltál az egyetlen - nyúltam fel, és a tenyerem az arcához simítottam.
- Azokon a hosszúnak tűnő éveken át amíg ember voltam, semmi más nem vett körül, csak kétség, etika, és korlátok. Oly módon, hogy még beszélni sem mertem sokszor. Inkább csendben maradtam. De most... most már nem érdekel az ilyesmi, lehullottak a láncaim és szabad vagyok. És most... rajtad is ezt látom, amilyen voltam. Pedig én tudni akarom... - megtámaszkodtam mellette, és lassan félig felkeltem, hogy még közelebb lehessek hozzá, legalábbis az arcához. - Tudni akarom a legmélyebb vágyaidat - mondtam halkabban, egész közelről, úgy hogy végül a szemébe néztem. Alig volt közöttünk valamivel több mint egy arasz távolság talán. Könnyen és gyorsan áthidalható lett volna, ha valamelyikünk orvul meg akarta volna csókolni a másikat.

Ahogy az arcomhoz ért megint éreztem, hogy minden elcsendesül bennem. Mennyei volt. Elfeledtetett velem mindent. Talán ezért voltam végre képes én is felfogni azt, amit mondott. Hogy ez valójában neki mit is jelenthet. Elakadtak a szavaim és csak elmélyedtem kék tekintetében. Hirtelen minden erejével letaglózott a felismerés. Hogy megtudtam miért akarja ezt, miért ajánlotta, ez az egész miért is van... És így egészen más volt a helyzet, mint ahogy képzeltem. Hirtelen teljesen megindított a szituáció. Nem gondolkodtam, egyszerűen csak muszáj volt, irtózatosan muszáj volt megcsókolnom. Hosszan és szenvedéllyel. Utána még sokáig szorítottam magamhoz a testét. Nem tudtam volna szavakat fűzni ahhoz, amit most megértettem. Csak érzések voltak. De talán nem is akartam. Mindenem kitöltötte az, hogy szeretem. Ez az egész, amit most elmondott, csak még erősebbé tette bennem az érzést. Valóban nem tudtam volna megmondani miért. Csak tudtam, megtaláltam végre.
- Ha felfedezem magamban, te leszel az egyetlen, aki tudni fog még róla - mondtam kedvesen, miközben homlokom az övéhez érintettem. Hirtelen úgy éreztem, ő az, aki mellett talán tényleg megkísérelhetek ilyet. Aki mellett szembe mernék nézni egészen sok mindennel. Bár a hozzáállásom, gondolkodásom nem változott meg drasztikus így hirtelen, nem akartam továbbra sem megharapni... de legalább megértettem mindent. Megértettem, és ez talán így egyszer képessé tesz arra, amiért Ameli el akarta érni.

Valahol számítottam is rá hogy megcsókol, de a bizonytalanság miatt, hogy nem volt száz százalékig biztos pont most, mégis váratlanná tettem. De az első pillanat után elengedtem magam, majd átadtam magam az érzésnek, a szenvedélyének, és viszonoztam is azt. Hátra csúsztattam a kezem a tarkójára közben, és úgy húztam finoman magamhoz.
Nem tudhatta, de ezzel igaz nem szavakkal, de válaszolt is az utolsó felvetésemre. És ez valahol... mondhatom azt, hogy boldoggá tett.
Ahogy hozzáérintette a fejét az enyémhez, pár pillanatra lehunytam a szemem. Ez a pár csendes pillanat... vele, olyan jól esett.
- Had mondjak el valamit... - kicsit megálltam és nyeltem egyet, majd szinte sóhajtottam. Hátra tűrtem Sylas egyik tincsét a füle mögé a kezemmel. - A legmélyebb vágyak egyszerűen leírhatók. - Kicsit eltávolodtam tőle, de csak annyira hogy a szemébe tudjak nézni. Lecsúsztattam a kezem a nyakára, majd onnan a mellkasára. - Általában egy szóval meg lehet nevezni őket, maximum egy kifejezéssel... ha felteszed a kérdést, hogy mit akarok.
- Például vért... biztonságot... nyugalmat... boldogságot... társaságot... szeretet... téged... - ugyan olyan nyugodt hangnemben soroltam fel az összes példát, hát ha valami esetleg neki is beugrik, és talán párat el is találok. Az utolsó szót sem nyomtam meg, hagytam a levegőben úszni. Az agresszív dolgokat most direkt kihagytam. Reménykedtem benne hogy nem ilyen módon akarja levezetni a feszültségét. Viszont volt egy olyan tippem, ha tettekkel kimutatja az érzéseit, akkor lehet lesz olyan helyzet, hogy én előbb fogom tudni, hogy ő mit akar, mint ő.

Csukott szemmel élveztem az érintéseit, és hallgattam mellé szavait. A ritmusa egészen megnyugtatott és így könnyedén ment a gondolkozás.
Mit akarok?
Vért? Nem! Nem, azt biztosan nem! Nem! Biztonságot? Igen, szeretnék. Nyugalmat? Azt is. Boldogságot? Ez természetes. Társaságot? Elég nekem akár csak egy ember. Szeretetet? A tiédet. Téged? Határozottan.
Rá mosolyodtam szívből, kissé titokzatoskodó játékossággal.
- Haza akarok menni veled - gyengéden megcsókoltam az ajkát, majd az arcát és a nyakát is...

Szinte láttam a szemén ahogy jár az agya a hallottakon. De nem mondta ki. Ezért volt bennem egy kis gyerekes duzzogás. De olyasfajta, ami után egyből tud nevetni az ember, talán még viccet sem kell hozzá mondani.
- Hát... ez még nem az igazi... de kezdetnek megteszi... - bár a csókjaival talán annál is inkább megteszi. Bele markoltam a hajába, és gyengéden felhúztam a fejét. Adtam egy puszit a szája szélére, majd ismét megcsókoltam. Aztán a kezéért nyúltam.
- Akkor menjünk - mosolyogtam szelíden. Végül neki álltam feltápászkodni a pódiumról.
//Romok//