Utcák

Arona minden utcája egyéniség, egyik sem hasonlít a másikra. Legtöbbjük egyszerű földút, mégis, mintha különböző szellemek uralnák őket.

Megálltam az egyetlen lámpaoszlopnál amelyik világított. Nem tudom kigyújthatta meg. Úgy vettem észre, hogy ez nem igazán szokás a városban, és engem természetesen nem is zavart. A fény már annál inkább. Egyedül Szilva miatt álltam meg. Ott ugrált a lábam körül. Igazából tetszett... tetszett, hogy egy kis élet is van körülöttem. Mármint nem úgy. De ez a hely... túl csöndes volt. És figyelt. Mindig figyelt. Éreztem a többiek tekintetét rajtam. Egyszer láttam egy másik vámpír elsuhanni a fák között, és tudtam, hogy itt vannak a közelben. Na ez nem olyan megérzés volt, mint ami alapján megtalálhatnám a nővéremet. Egyszerűen csak a csönd beszélt.
Lehajoltam a kutyához és megfogtam a botot ami a szájában volt.
- Add ide - mondtam szórakozottam, és lassan elkezdtem húzni. Erre persze rángatni kezdte. De inkább elengedtem, nem bíztam ennyire magamban. Leültem a földre úgy ahogy voltam, és a ölembe vettem a kutyát, és dögönyözni kezdtem. Szinte visongott, én meg jót nevettem rajta. Nem érdekelt, hogy ki mit gondol.

Jól megpakolt csomagtartóval és hátsóüléssel indultam el Lettországba. Édesanyám teljesen kiakadt, amiért elhagytam az otthonom. De megértem. Nem lehet valami könnyű, hogy a lánya ilyen messzire utazik egyedül. Ám ennek ellenére én nagyon izgatott és boldog voltam, hogy elindultam.
Éjszakánként megszálltam egy autópálya melletti szállodába, ami pont az ilyen utazóknak van fenntartva és nagy szerencsére nem is drága.
Már rég a kijelölt városban kéne lenne, de valahogy sehol sem találom. A sötétben vezetve próbálom kitalálni, hogy mégis merre kéne mennem. A térkép nem sokat segít és táblák is hiányosak.
De nagy örömömre végül csak sikerül megtalálni egy várost. Ahogy körbe nézek kissé megijedek. Elég réginek tűnik ez a hely és igen lepukkant. De talán valaki majd tud segíteni.
És tessék ott egy nő! Mit keres itt ilyen későn?...Talán kutyát sétáltat, bár nem kéne egyedül lennie. A kocsival megállok mellette, majd kinézek a nyitott ablakon és odakiabálok neki.
-¡Buenas tardes!...-De vajon milyen nyelven kéne próbálkoznom? Talán angol?-
-Öhm tudna nekem segíteni?-Kérlek, kérlek kérlek.

Teljesen belefeledkeztem, és olyan jól szórakoztam. Úgy tűnt a kölyök természetesen egész este el tudta volna viselni, én meg végre nem éreztem annyira magam alatt, mert a nővérem nem volt velem. Egészen puha szőre volt. Így hogy evett is rendesen a napokban, teljesen az az érzésem támadt, hogy olyan mint egy plüsskutya, csak jobb mert igaz.
Minden mozdulatom megállt és kikerekedett szemekkel néztem a nőre. Azt hiszem erre mondják azt, hogy: mit keres erre, amerre még a madár sem jár? Aztán meg csak tovább pislogtam, amikor megszólalt.
- Hát egészségére - vágtam rá egyből, csak utána esett le, hogy talán nem kellett volna. Ennek tetejébe erre még el is mosolyodtam, mert egyből Celiát juttatta eszembe.
- Akár - vontam fel a szemöldököm -, de csak akkor ha megmondja miben kéne segítség...

-Oh perdón!-Kiszállok a kocsiból a térképpel a kezemben és odasétálok hozzá.
-Ezt a várost keresem és a táblákat követtem már ahol volt. A térkép meg nem valami egyértelmű nekem. Esetleg meg tudná mondani, hogy merre induljak el?-De örülök neki, hogy megpróbál segíteni. Remélem tudni is fog, bár azt hiszem, ha van itt valamilyen szálloda akkor ma este itt maradok.
-Amúgy nagyon aranyos kiskutya.-Pillantok le a kicsire, majd vissza a nőre.

Elnézegettem a térképet.
- Ahha! Szóval Lettország - adtam hangot a felismerésnek. Persze, hacsak nem s szomszédos országban vagyunk és innen akar eljutni oda. - Hát ömm... hmm...
Meg kellett volna kérdezzem, hogy mi hol is vagyunk akkor. De úgy sem lett volna értelme. Meg amúgy is, ha eltévedt, honnan tudná.
- Sajnálom - néztem rá bocsánat kérően. - Nem vagyok otthon az autóutak rejtelmeiben.
Ami azt illeti, tömegközlekedéssel sem tudtam volna megmondani. Én gyalog jöttem árkon, bokron, szántón, réten, mezőn, városon és mindenen át. Szerencse, hogy tengert nem úsztam át.
- Ugye? - néztem vissza kutyára és az állát kezdtem el vakarni. - Imádni való. Pedig csak pár napja van velem, de egészen összenőttem vele.

Meglepődöm a reakcióján, de erre inkább nem mondok semmit. Az örömöm hamar eltűnik miután kijelenti, hogy nem tud segíteni. Akkor talán majd holnap reggel többet sikerül megtudnom.
-Nincs semmi baj. És esetleg ismer egy szállodát vagy valamilyen helyet ahol estére meghúzhatom magam? Nem szívesen vezetek ilyen későn.-Bár nem olyan helynek tűnik ahol lenne egy normális fogadó.
-Nah igen a fiatal állatok hamar hozzánőnek valaki szívéhez. Nekem is volt egy kiskutyám, de sajnos már nem él. És hogy hívják?-

Na most aztán tényleg kerek szemekkel néztem rá. Én nem láttam erre mást csak romokat.
- Háááát... Láttam erre pár üres házat, meg lent az erdőtövében van egy falu, de azon kívül... - fintorodtam el -, én eddig még nem találtam ilyesmit eddig.
Most kezdtem átérezni csak igazán, hogy valószínűleg a kis emberkénknek nehéz dolga lesz ma este. Ha eltéved, akkor itt nehezen fog találni szállást. Ő nem fekhet be az első alkalmas pincébe csak úgy, mint némelyikünk.
- Igazából eddig csak egyedül utazgattam, és az erdő szélén találtam pár napja. Úgyhogy azt hiszem, csak örülünk egymásnak - mosolyogtam. - Szilva... így neveztem el - tettem hozzá, hogy egyértelmű legyen mire mondom.

Oh egy falu! Bár ki tudja, hogy az mennyire lepukkant. De egy próbát megér.
-És ha a faluba akarok menni akkor merre érdemes elindulnom?-Vajon ő meg hol alhat? Eddig több romot láttam mint rendesen felújított épületet. Vajon mi történhetett itt?
-Szép név!-Nagyon már nem tudtam mit mondani neki. Legszívesebben már mentem volna keresni egy fogadót vagy szállást, mert elfáradtam, de kedves és csak így itt hagyni?
-Öhm esetleg elvihetem Önt egy darabig. Hálából azért, hogy segített nekem.-Bár igaz nem szokásom idegeneket beengedni a kocsimba, de nem hiszem, hogy pont vele lenne gondom.

Űha... na igen... azt hiszem a kutyám jobban lefoglalt, mint szerencsétlen eltévedt, segítségre szoruló... Ajaj... azt hiszem ezt a gondolat menetet nem szabad fojtanom. A nyakamat tekergettem, csak hogy egy kicsit eltereljem a figyelmemet. Még csak azt kéne, hogy a vámpír dolgaim is bekattanjanak itt nekem. Már az is elég furcsa, hogy itt üldögélek a semmi közepén az egyetlen lámpa fényében, ami mellesleg lánggal ég és nem villannyal, és a kutyámmal játszom. A városokban sokkal egyszerűbb volt.
- Igazából... én jól el vagyok itt egy darabig. Nincs messze a falu, majd gyalog haza megyek - füllentettem. - Itt kimész - mutattam - és térről vezet egy út... hűha, onnan sok út megy, hogy is magyarázzam. Jobb lenne ha megmutatnám, igaz?

-Nos igen jobb lenne, de nem akarom Önt megzavarni. Bár még maradhatunk itt egy kicsit. Igaz hideg az éjszaka, de hozzá kell szoknom, ha itt akarok élni.-No nem pont ebben a városban, de az időjárás az országon belül nagyjából ugyan az. Hirtelen megkordul a hasam, így visszasétálok a kocsihoz és kiveszek egy szendvicset.
-Esetleg Ön enne valamit? Bár sok mindennel nem tudom megkínálni, de hátha megkíván valamit.

Nem akar engem zavarni, hát ez szép. Akkor mégis hogy jut le? Biztos voltam benne, hogy másképp másik irányba indult volna el. De már csak azért sem mondtam semmit. Letettem Szilvát magam mellé és felálltam.
- Ez érdekes, pedig itt egészen enyhe a tél, ahogy észre vettem. - Bár lehet ez viszonyítás kérdése. Kanadához képest ez p*cs#füst... khm...
A nő után mentem, Szilva meg a megszokott módon tepert mellettem.
Ha megkívánok valamit... enélkül a kifejezés nélkül is vágyakozva pillantottam rá egy darabig azt hiszem.
- Nem... azt hiszem, nem köszönöm - próbáltam összeszedni magam.

Összeráncolom a homlokom ahogy rápillantok.
-Minden rendben van?-Kissé fura nekem ez a nő, bár talán csak azért mert egy szinte lakatlan városban sötétedéskor az utcán játszadozik a kutyájával.
-Nyugodtan beülhet előre is és a kutya is, csak annyit kérek, hogy az én ölembe ne jöjjön, csak a biztonság kedvéért. Nem akarnék balesetet.-Igaz más kocsi nincs itt, de attól még valaminek nekimehetek. Szóval jobb félni, mint megijedni.
Ha beült a kocsiba én is elfoglalom a helyem, bekötöm az övem, majd el is indulok arra amerre mutogat.

Nem válaszoltam rögtön. Éjszaka közepe volt és én még... nem vacsoráztam. Összekaptam magam és megráztam a fejem.
- Igen - feleltem, bár hazugság volt.
- Ömm... én nem megyek magával - mondtam ki a legegyszerűbben a dolgot, ahogy eszembe jutott, amíg lehet, talán jobb nem cifrázni. - Gondoltam kimegyek a térre és megmutatom melyik úton menjen, de én még maradok.
Mellesleg autóba ülni se akartam. Na jó, nem mintha ez olyan nagy kérdés lenne, ha egyszer szükség van rá... vagyis lesz. Hmm... mi több, talán egyszer nekem is meg kéne tanulnom autót vezetni. De azt hiszem elmerengtem.

-Oh értem! Bocsánat!-Azzal gyorsan ki is pattanok a kocsiból. Elég hülyén festene, ha én kocsival haladnék mellette. Majd visszasétálok, csak nem olyan nagy táv és a mozgás most jól is jön ennyi autókázás után.
-Amúgy mit lehet tudni erről a városról? Csak mert olyan elhagyatottnak tűnik. Bevallom őszintén nem hittem volna, hogy találok itt valakit.-Bár lehet, hogy nem kéne így beszélnem az otthonáról. Mielőtt elindulnánk alaposan bezárom a kocsit. Fő a biztonság, majd elindulok a nő mellett.

- Nem túl sokat - legyintettem. - Igazából én csak erre jártam.
Igazából fogalmam sem volt mit mondjak. Találkoztam itt már pár... személlyel, és egyik sem volt ember. Talán eddig nem is járt erre még.
A sötétben elkaptam egy tekintetet. Egy másik vámpír figyelt minket messzebbről, és eléggé baljós képet vágott mikor rám nézett. Egyre kevésbé tudtam, mit kezdjek ezzel a helyzettel. Talán az első adandó pillanatban fel kéne kapnom Szilvát, és eltűnnöm. Vagy talán mégsem.
- És magácskát mi hozta erre? Jó, azon kívül, hogy eltévedt.

-Értem!-Akkor ez is egy megválaszolatlan kérdés marad. De nem is baj. Holnap úgy is tovább állok és el is fogom felejteni ezt a helyet.
-Csak ide szeretnék költözni, mármint Lettországba. Szeretnék majd nyitni egy csokoládé boltot. -Többet azért nem mesélek magamról, hisz nem ismerem őt. Igaz lehet, hogy most látom utoljára, sőt biztos, de ennek ellenére sem szívesen mesélek az életemről idegeneknek.
Egyre hidegebb van, így jobban összehúzom magamon a kabátot. Azt hiszem az első dolog az lesz, hogy vegyek egy vastagabb kabátot. Kissé ijesztő ez a környék. Nem szívesen sétálgatnék egyedül errefelé. Igaz a nő mellett sem érzem túl biztonságban magam, de jobb mint egyedül lenni.

Máris elért hozzám a hír, miszerint újabb látogatónk van. De már óvatosabban bántak ezzel a példénnyal, tanulva a Jackkel történtekből. Pedig, ha megkérdeznek, én elmondtam volna nekik, hogy na ő vele aztán biztosan ne húzzanak újjat! Szegény Crane is ma már a kukacokkal alszik. Hosszú hajam karomra csavartam és egy fáklyával a kezemben battyogtam ki a mellékutcából.
- Vér, vér, denevér, bennünk van a... - énekeltem torokhangon hangosan, hogy elriasszam a vérszívó barátainkat, akik épp csöndben lesték a lánykát. De ahogy elnéztem az egyik oda is merészkedett hozzá. - kutyavér. Szervusz kutyuli! - simogattam meg a kis aranyost.
- Szép estét hölgyeim! Pletykálkodunk, pletykálkodunk?

Csokoládé bolt... A nőre mosolyogtam, de mint minden ilyesmi... emberi étel engem még gondolatban is taszított.
Aztán a hang megcsapta a fülem, és ha lehet még jobban kihúztam magam. Morla... nem tudtam mit gondoljak róla. Jelenleg igazából, nem voltam haragtartó kedvemben. Meg aztán... akkora tragédia csak nem történt a múltkor. Megfürödtem a patakban, aztán minden rendben volt.
Meglepett, hogy most kedves volt a kutyámmal is. Aztán felvont szemöldökkel néztem rá.
- Pletykálkodunk? - kérdeztem vissza. - A hölgy egyszerűen csak útba igazítást kért - mutattam rá. Na igen... mondjuk szépen útba igazítottam, az már biztos ... Erre a gondolatra kicsit küszködnöm kellett egy fajta fura vigyorral. Nem akartam elvigyorodni ilyen helyzetben.

Az éneklés hallatán kissé összerezzenek. Nem hittem volna, hogy valaki mással is összefutok az éjjel itt a városban. Ezek szerint itt tényleg élnek. Fáklyával közlekedik? Mintha még mindig a középkorban lennénk. Oké odahaza sem volt túl modern az élet, de azért nem is ennyire nomád.
-¡Buenas tardes!-Köszönök én is a nőnek. Úgy tűnik ők ketten ismerik egymást, de biztos nem puszipajtások.
Nem tudom, hogy mit mondhatnék, így csak csendben figyelek. Legszívesebben már eldőlnék egy jó kényelmes ágyon, de sajnos az utat még mindig nem tudom. Bár lehet, hogy ez a nő már tud nekem segíteni.

Felvontam a szemöldökön a vámpírlány válaszára, meg a fura grimaszára, majd a másik hölgy felé fordultam.
- Neked is lányom, bármit is kívántál! - vigyorogogtam rá barátságosan. - Na és hova szeretnél eljutni éjnek évadján? - kérdeztem rá, majd hirtelen a fáklyámat az egyik sötét kisutca felé tartottam.
- Ejnye no, azt hittem már van ott valaki. - nevettem egy jót. Gyorsak ezek a vérszívók. - Bocsánat, rigolyás egy vénasszony vagyok már, rémképeket látok. - nevetgéltem zavartan. - Egyébként Morla vagyok kincsem. - mutatkoztam be.

A számra szorítottam a kezem, és próbáltam nem vihogni mint egy hü/ye.Sikerült viszonylag csendben megoldanom a dolgot. Aztán viszont kikerekedtek a szemeim, ahogy eszembe jutott, hogy azt is mondhatnám, már én is azt hittem. De akkor észre vettem magam. Ok nélkül azért tényleg mégsem kéne bunkónak lenni.
Sőt ami azt illet, egészen jó kedvem kerekedett. Az asszonyság mondhatni kihúzott a sz...kh-khm... szóval kihúzott és kész.
- Juj... tényleg amúgy jó estét - néztem az asszonyra. Hová tettem az eszemet? Ezzel kicsit elkéstem, de most már ez van.

-Igazából most egy szállodát, vagy fogadót keresnék, ahol estére meghúzhatom magam. Eltévedtem és nem is kicsit. Nem ebbe a városba szerettem volna jönni. Césist keresem, de a táblák kicsit másfelé irányítottak engem. A hölgy azt mondta, hogy a faluban lehet hogy találok egy fogadód és oda készültünk menni, vagyis csak én. Ő meg akarta mutatni nekem az utat.-Magyarázkodom egy sort, majd én is bemutatkozom.
-Olivia!-Egyre furább ez a helyzet és kezdek félni is.

Kicsit késve, de megérkezett a vámpírka jókívánsága is. De hát tőle valami ilyesmire is számítottam. Végighallgattam a nőt, majd megrovó pillantást vetettem lesúlytóan a vámpírra.
- Megmutatja az utat. Ilyen késő éjszaka. A sötét erdőn át. Kettesben. - hangzottak el a szarkasztikus mondatok, erős, kicsit véres üzenetet rejtve magukban. - Hát most csalódtam benned. - tartottam egy kis szünetet, majd kicsit könnyedebben folytattam. - Hogy neked annyi eszed ne legyen, hogy felajánld neki Morla szogálatait! Képes lennél ilyenkor a faluba küldeni? Ejnye te lány! Gondolkozz is néha a szép kis buksiddal! Ne aggódj Olivia, nincs olyan messze Césis innen, meghúzhatod magad nálam holnapig, és utána útba igazítalak jó? - mosolyogtam rá.

Sértődötten néztem Morlára. Én nem is! Tényleg nem! Amúgy is szemből sosem tenném, persze ha nem muszáj. Emlékszik az arcomra, és az sehogy sem venné jól ki magát. Aztán nem bírtam tovább.
- Én nem... - csattantam fel. Az pedig, hogy el kellett harapnom a mondat végét, nagyon is frusztrált. Azt hiszem végleg haza vágta a kedvemet. - Hát most én is magában - szúrtam vissza már majdnem a szavába vágva. Végképp megsértve éreztem magam. De most úgy tűnt tényleg előbb beszéltem, mint gondolkoztam.
- Eszembe sem jutott - hajtottam le a fejem. Nem is lett volna indokom rá, hogy ilyesmi csak eszembe jusson. Megráztam a fejem. Vesztettem a vitában mindenképpen, de nem is az volt a baj. Mert nem érdekelt, hogy a végén ezért szidott le. Hanem egyszerűen most tényleg levette a terhet a vállamról. Lehet Olivia tényleg nem ment volna semmire a faluban.