Az erdő

Az erdő átlagos területei, ahol semmilyen különleges képződmény nincs. Többnyire fenyők alkotják.

Lassan caplattam fel a hegyoldalon.
Biztos vagy benne? - kérdeztem Claudiust közben. - Ezúttal hova megyünk?
Oda ahova általában.
Reménykedtem benne, hogy ezúttal más lesz a válasza. Mindig reménykedem... nem is tudom miért.
Felkaptam a fejem. Mocorgást hallottam. Apró neszek.
Csak egy róka, vagy valami más állat.
Sóhajtottam. Aztán meghallottam a zenét. Nem sokkal később megláttam az autót. Kíváncsi voltam, és ez volt a hibám. Ha Claudius megérzi a kíváncsiságom sokszor rá erősít. Kihúzza a felszínre, és nem hagyja hogy megfutamodjak előle. Bezzeg, ha meghalok, ő megy tovább, mintha mi sem történt volna.
Tudod, hogy ez nem igaz.
Claudius hátra nyúlt a kard egyik feléért mielőtt nekem eszembe jutott volna. Nem vette elő, és nem szedte ki a csomagolásból. Odamentünk az autóhoz.
Megálltam a férfitól nem messze. Amikor megláttam az arcát letaglózott a látványa, és nem csak én lepődtem, hanem Claudius. Ez egy olyan pillanat volt, amikor egy emlék belém hasított. Erre egy reflex is reagált, egy olyan reflex ami nem az enyém volt. Ijedtemben előkaptam a kard egyik felét. Csak néztem a férfira és reszkettem, minden tagomban.

Már épp meghúztam volna a ravaszt, mikor valamit hallottam oldalról. Gondoltam, nekem már nem árthat, de valamiért, talán a beidegződések miatt, vagy nem is tudom, az utolsó előtti pillanatban oldalra pillantottam.
És amit láttam, az elég volt ahhoz, hogy meglepettem eltátsam a számat, és abból kicsússzon a pisztolycső.
A kezem ernyedten hullott az ölembe, és még az is csoda volt, hogy nem lőttem tök*n magam. Azt még szép megkoronázása lett volna a napnak...
Végignéztem a sovány, már-már girhes, világítóan szőke hajú, kardot szorongató lányon.
- Hát te meg ki a f3ne vagy?

- Sergius... - csúszott ki a számon végül, bár inkább kérdésnek hangzott, mint kijelentésnek. Nem volt teljesen olyan mint ő, de mégis olyan volt mintha szellemet láttam volna, vagy mint ha egy olyan tükörbe néztem volna, ami egy a múltból mutat egy képet, és nem a sajátomat.
Úgy éreztem az erőm minden eltelt másodperccel elszivárog az erőm.
- Te ki vagy?! - kiáltottam rá, és felé tartottam a kardot. A kezem remegett még mindig, ahogy minden más tagom is. - Te nem lehetsz ő! - kiáltottam, de a hangom elcsuklott, és egy pillanatra el is ment. A helyzet sajnos Claudisura is úgy hatott mint rám, így nem volt aki a sokkból visszatérítsen.

Fogtam a stukkert, és mutattam neki, hogy nem tartom az ujjam a sátorvason belül, a ravaszon. Lassan letettem a stukkert a földre, magam mellé. Aztán kicsit távolabb löktem. Nem akartam, hogy itt remegjen nekem, ha meg felnyársal, mert fegyvertelen vagyok, hát... Talán az sem olyan rossz halálnem.
- Nézd, kislány - mondtam, és az üveg után nyúltam - Nem ismerek semmiféle Serigius-t.
Még volt egy korty. Pocsékolás lett volna meghagyni. De ha nem nyírom ki magam két órán belül, muszáj lesz valahonnan újat szereznem...
Lehúztam a kortyot. Az utólja mindig p0csék... De egy gyakorlott piás nem borzong meg ettől.
- Tedd le azt a halefot, jó? Vagy használd, nekem mindegy, de ne remegj itt, mert ha berezonálsz, lelőlek. És különben is, mi az a hüly3ség, hogy nem lehetek itt?

Persze hogy nem ő az. Mért is lenne ő. Badarság. Valahogy mégsem tudtam túllépni a sokkon. Még ha ő is lenne reinkarnálódva... nos, elég rosszul végezte.
Leeresztettem a fegyvert, de még nem mertem eltenni. Még az is megfordult a fejemben, hogy a másik felét is elő kéne vennem.
- Emlékeztetsz valakire... - mondtam kelletlenül, és elakartam vonni a tekintetem, de Claudius, és az emlékek nem hagyták. Ha esetleg meggondolná magát, és megtámadna...
Félve mentem közelebb hozzá, de csak addig amíg a fegyveréig elértem. Lassan leguggoltam, és felvettem, de végig őt figyeltem. Aztán hátrébb léptem.

Felvontam a szemöldökömet.
- Képzeld, erre magamtól is rájöttem... Emlékeztetem valakire...
Megcsóváltam a fejem, és megpróbáltam még egy kis vodkát kicsikarni az üvegtől, de hiába, az teljesen kiürült. Mérgemben messzire hajítottam, aztán visszanéztem a kislányra. Az épp a pisztolyomat csaklizta el.
- Hé, hé, hé, hé! Az egy dolog, hogy nem lőlek le, de azért nem kéne lenyúlni! Add vissza szépen! Az az enyém!
Rühelltem, ha piszkálták a cuccaimat. Arról nem is beszélve, hogy én akartam meghalni, ő viszont gondolom nem, mégis nála van két fegyver, nálam meg egy sem? Ez kurv@'ra igazságtalan, nem?

- Vissza fogom adni... de... nem most.
Visszaakasztottam a kardomat, de nem gondoltam, hogy véglegesen ott is hagyom. Megnéztem a fegyvert, és kivettem a tárat, majd az utolsó golyót is kilöktem a csőből a földre. Berögözött mozdulatok voltak, még ha nem is az enyémek. És ez valószínűleg meg is látszott, nem mellesleg az is, hogy nem vagyok a legjobb állapotban fizikailag. Igazából ezeket a mozdulataimat Claudius irányította, és ennek most kifejezetten örültem. Lehet még az arcomon is megváltozott a kifejezés.
Tényleg hasonlít rá - állapította meg a nyilvánvalót Claudius, valószínűleg csak, hogy kizökkenjen végre ebből az egészből.
Igen, de ő egyszer sem próbálta megölni magát.
Igaz.

Láttam, ahogy profin kiüríti a stukkert, és elteszi a kardját is. Nehézkesen, a kocsinak támaszkodva feltápászkodtam.
- Szóval nincs nálad a kardod, és épp most vettem ki a tárat a stukkeremből. Egy okot mondj, hogy miért ne tekerjem ki a nyakadat és vegyem vissza a cuccomat?
Egyszerűen nem hiszem el, hogy ebben a m0csok világban már meghalni sem hagyják békében az embert. Különben is, ki a f@szom az a Sergius?
A kocsinak vetettem a hátam. Kicsit forgott velem a világ. Alaposan bes3ggeltem, azt hiszem. Persze ez nem számítana, ha ez a világító hajú kislány hagyta volna, hogy kicsináljam magam, de persze neki pont akkor kellett egy basz0tt nagy karddal hadonásznia az orrom előtt...
Ez nem az én napom, megint...

Hátrébb léptem egyet, amikor felállt. Sőt inkább még egyet.
- Mert a kardomat még mindig ugyan olyan könnyen elő vehetem - érdekes, ha néha Claudius beszélt helyettem mennyivel magabiztosabbnak tűnik a hangom. Közben pedig zsebre raktam a fegyvert. A vége még így is kilógott, de nem az volt a lényeg. - És anélkül is visszakapod... - na ez már az én hangom volt, reszketeg és erőtlen.
- Miért akartad megölni magad egyáltalán? - kérdeztem bizonytalanul. Nehéz volt megértenem. Az előttem lévő gazdatestek egyike sem ölte meg magát. Még a pap se, pedig ő aztán tényleg becsavarodott. Az ő halála véletlen volt...

Csak elfintorodtam arra a kijelentésére, hogy még mindig könnyen kardot ránthat. Kedvem lett volna kipróbálni, melyikünk a gyorsabb... De az én életem egy dolog. Az övé talán még ér valamit...
Érdekes volt, ahogy a hangja változott, mintha nem is tudom... Talán ő is részeg? Nem, ahhoz túl összeszedett a mozgása.
- Mi közöd hozzá? - mordultam rá válaszul a kérdésére.
Lehunytam a szemem. Megint. A kérdések... Miért tetted... Mit csinálsz... Miért akarod... Elegem volt már a kérdésekből.
Bár volna valahol pár korty pia...

Összerezzentem a hangjára, és valószínűleg összébb is húztam magam kicsit.
- Én nem... sajnálom - arrébb húzódtam és oldalról néztem rá. Komolyan elgondolkoztam azon, hogy felkapom a nyúlcipőt. Az lett volna a legértelmesebb húzás. És már emeltem is a lábam.
Várj!
Minden mozdulatom megdermedt.
Miért?
Tudni akarom... tudni akarok valamit...
De nem vagyunk szamaritánus nővérek! - a gondolataimat a tiszta pánik öntötte el.
Jól megnéztük őt, és a környezetét is. És akkor leesett, hogy amúgy ha lelépek, még mindig nálam volt a fegyvere. Azt hiszem annak nem örült volna...
Te meg akarsz öletni! - sipítoztam már gondolatban szinte Claudiusnak.
Ez nem igaz! Jó... menjünk.
- Nem az én dolgom... - kivettem a zsebemből a fegyverét. - Akkor lődd le magad... - dobtam a földre neki, majd elindultam.

Láttam, hogy komolyan megijedt tőlem. Egy ideje nem néztem tükörbe, de sejtettem, hogy nézhetek ki... Gondolom, nem túl bizalomgerjesztő az ábrázatom.
Leültem a földre, és magamhoz húztam a szaxofonom. Letisztogattam kicsit, és kicsaltam belőle egy bánatos dallamot. Aztán a lány után szóltam.
- Üres pisztollyal nem megy, kislány...
Ugyanis amennyire én láttam, a tárat nem dobta mellé. Bár úgyis mindegy, akkor már tudtam, hogy nem teszem meg. A lány valahogy elrontotta a tökéletes pillanatot... És így már nem is volt igazán értelme. Nem mintha bármi másnak lett volna, de legalább egyvalamit csináljak jól ebben az életben...

A dallamot hallva megtorpantam, de aztán abba hagyta. Nem is tudom mikor hallgattam utoljára igazán zenét. Szórakozó helyekre meg vagy nem voltam szalonképes, vagy nem volt rá pénzem. Az egyik általában mindig hiányzott, amióta elindultam.
Félig visszafordultam a pasashoz.
- Ha annyira akarod, úgy is megtalálod a módját. Ha nem, akkor talán nem volt értelme próbálkozni már az elején.
Puha p#c$ű...
Erre elnevettem magam, de gyorsan lenyeltem a dolgot. Azt hiszem még így is eléggé... hát nem nézett ki túl jól.

Megint fújtam egy dallamot, ezúttal egy kicsit pattogósabbat.
- Hú, de bar0mi okos vagy, kislány... Nem tudtam, hogy errefelé minden bokorban pszichiáterek teremnek... a add vissza szépen a tárat. Tudod, anélkül nem működik a stukker. Felőlem kiszedegetheted a golyókat, mire visszarakom, elfuthatsz... De nem akarlak bántani. Viszont épp ezüst golyók voltak benne, azok meg drágák. Ha mégse ma nyírom ki magam, még jól jöhetnek.
A szaxofont beraktam a kocsi hátsó ölésére, és zsebre tett kézzel, egész kicsit imbolyogva elindultam a lány felé. Megálltam tőle nem mesze, és kinyújtottam a kezem.
- Na ide vele...
A pisztoly még a földön volt, ahová dobta.

Nagyot sóhajtottam.
Sejtettem - hangzott a fejemben Claudius lemondó hangja.
Aztán viszont kikerekedtek a szemeim. Felemeltem a tárat, és jobban is megnéztem. Aztán viszont újból a férfire néztem, és hátrálni kezdtem, ahogy ő közeledett.
- Mi a f#nének neked ezüst golyó?
Te Claudius, biztos vagy benne, hogy Sergius meghalt?
Igen!
Nem lehet, hogy valahogy feltámasztották?
Nem hiszem. Még ha valahogy, valamilyen kifacsart csoda alapján mégis, akkor eléggé sz#r munkát végeztek!
Éreztem, ahogy kiver a víz. Valahol abban reménykedtem, hogy ő tényleg nem Sergius. Nyugodjon békében, de ez akkor is... De ha nem ő az, hát akkor is rendesen megijedtem tőle. Nem akartam bántani, de ha meg kell védenem magam, akkor megfogadtam mindent megteszek érte, hogy túléljem.

A tudatom kissé ködös volt, de most eljutott az információ a mélyéig, hogy van, aki nem tudja, hogy bizonyos lényeket csak ezüsttel lehet megölni. Nekem ugyan már mindegy, de azért vannak titkot, amik túlmutatnak egy emberen. A természetfeletti is ilyen dolog, azt hiszem. Szóval lehet, hogy ma vagy holnap vagy a jövő héten meghalok, de azért a többiekkel nem akarok kics3szni.
- Presztízsből, oké? Mi a jó fr@ncnak kell neked mindent tudnod? Könnyebben átviszi a golyóálló mellényt. Most boldog vagy?
Persze ez emeletes bar0mság volt, de jó esély volt rá, hogy ezt a nő nem tudja. Honnan tudná? Nem tűnt épp egy fegyverszakértőnek... Bár ahogy szétkapta a stukkerem... Fr@ncba, lehet, hogy ez öngól lesz...

Felvontam a szemöldököm. Teljesen hü/yének nézett. Vagy legalább tudatlannak. már tényleg úgy reszkettem félelmemben, hogy talán még így sose. A kérdés viszont még így is kicsúszott a számon. Vagy talán épp ezért..
- Te vadász vagy?
Lelkiekben pedig keresztbe raktam a ujjam, és azon mantráztam, hogy ne, csak ne, csak ne legyen az. Nem lehet az! A tárat meg úgy szorítottam, mintha az életem függne tőle. Pedig éppen hogy, jobb lett volna talán, hogyha eldobtam volna, és futottam volna messze és még messzebb. Ehelyett a pasasra szegeztem a tekintetem és csak kikerekedett szemekkel néztem rá.

Végignéztem magamon. Egyetlen terepszínű ruhadarab sem volt nálam. A pisztolyomra pillantottam, de időközben az sem vált puskává. És ahogy az Impalát elnéztem, az sem volt épp egy terepjáró...
Értetlenkedve néztem a lányra.
- Vadász? Nem, én zsaru vagyok. Tudod, a másik csoport, mi is hordunk fegyvert, csak kisebbet, és kevesebben köztünk a bajszos fickó. Megvan? Szuper. Akkor most add végre vissza a holmimat, jó?
Bár volt egy olyan benyomásom, hogy ő vadász alatt nem egészen azt értette, amit én, nem érdekelt. Bosszantott, és még piám sem volt.

- Ne nézz hü/yének! Tudod miről beszélek! - akadtam ki és nagyban gesztikuláltam azzal a kezemmel amiben a tár volt.
Lehet hogy ő tényleg h#lye és nem tudja miről beszélünk...
Hát majd kiderül.
És akkor leesett. Mért pont ezüsttel akart végezni magával? Akkor valószínűleg farkasember, vagy vérfarkas. És ha így van... akkor bajban vagyok. Erre a gondolatra még levegőt sem vettem egy pillanatra. Újból hátráltam egy lépést a másik kezem pedig leengedtem. Látszólag csak lógott mellettem, de így közelebb volt ahhoz, hogy előkaphassam a kardom egyik felét.

Teljesen összezavarodtam. Komolyan nem értettem már, mit miért csinál. Aztán ahogy felvette azt a laza állást... Na, hát hülye azért én sem vagyok. Egyértelmű, hogy a kardját akarja elérni, ha szükség van rá.
- Na idefigyelj, kislány! Háromig számolok. Addig vagy ideadod a táramat, és elhúzol a jó fr@ncba, vagy olyat fogsz látni, amit még soha, és garantálom, hogy az nagyon nem fog tetszeni.! Egy...
Vajon tényleg átváltoznék? Nem is tudom... Az ezüstgolyó említésére szokatlanul reagált. Talán tényleg tudja, mire jó. De ha nem... És én átváltozom a szeme előtt... Azzal leleplezhetem az egész rejtett világot.
- Kettő... - mondtam, és léptem felé egyet.

Legyökereztek a lábaim. Ezernyi forgatókönyv lepergett a szemeim előtt abban a pillanatban az elkövetkezendő maximum félpercre.
- Mit? Felhúzod a bundád? - vontam fel a szemöldököm. Na, ha ez férfi csak összevissza beszél, akkor csak nem fogja érteni. Ha meg igen... Akkor mért nem válaszolt a kérdésemre?!
Legrosszabb esetben a képébe dobom a tárat amit annyira akar, és aztán vagy szaladunk, vagy pedig a kard.
Ne! Claudius, ne csináld! Meg fogunk halni! - Teljesen kétségbe voltam esve. Mindemellett, inkább bíztam most magamat rá, mint saját magamra.

Felnevettem. Jó ég! Ez a buta liba azt hitte, valamilyen farkas vagyok! Azt a mindenit...
- Kissé félreértettél, babám. Három.
Még sosem láttam, hogy milyen, amikor átalakulok. De láttam a szüleimet, és ők eléggé ijesztőek voltak. Gondolom ahogy emberből kavargó csont és porfelhővé váltam, valami nem kevésbé ijesztő látvány lehetett.
Nem akartam igazából bántani, és vigyáztam, hogy eléggé messze legyek tőle. Oké, hogy húsz perce még ki akartam loccsantani az agyvelőmet, de ha már meghalok, ne karddal nyírjanak ki, könyörgöm... Ez a huszonegyedik század, vagy nem?

Felvontam a szemöldökömet, ahogy felnéztem a pasasra. Vagyis.. mit is mondjak rá. Hím lidérc...
- Aha... - mondtam a legnyugodtabban. - Akkor mégis miért ezüst tölténnyel akartad magad kinyírni?
Kicsit lendületesebben odadobtam neki a tárat. Ha akarja majd úgy is elkapja. Ez viszont akkor is talány volt.
- Talán át se vitte volna koponyád. - Bár lehet emberi alakban igen, de ez most majdnem mindegy volt. Most biztosan a golyó ment volna tönkre, ha valaki megpróbál rálőni.
- Nos... ha akarod, akkor elmegyek. Már itt sem vagyok. De biztos vagyok benne, hogy ezt még te sem gondoltad komolyan.

A tár a földre esett, én pedig figyelmesen hallgattam, amit mondott. Az utolsó, mondata aztán annyira felbosszantott, hogy úgy éreztem, válaszolnom kell. Visszaalakultam, és a fegyverre meg a tárra még mindig ügyet sem vetve léptem egyet előre. Szaporán vettem a levegőt, és még az is lehet, hogy a szemem is kidülledt.
- Mit tudsz te rólam? Hm? Válaszolj? Élted az életemet? Igen? Akkor meg fogd be a szádat, világos?
Fogalmam sem volt, miért kaptam fel ennyire a vizet, de jól esett kiabálni. Mintha a testemet elhagyta volna a feszültség, amit addig éreztem.