Földszint

A recepció maradványai fogadják a főbejáraton bejövőket, valamikor itt lehetett a járóbeteg ellátás. A falak még viszonylag fehérek az épület külsejéhez képest. A folyosókon járva az az érzésed lehet, mintha túl szűkeknek tűnnének, de valószínűleg alkalmasak voltak arra, amire kellett. Pár méterenként szinte mindenhol ajtók nyílnak, rendelők és kórtermek.
Itt található a sürgősségi romjai is.

A mai napon meguntam már a ház felújítást, nah meg a Nap is már nyugovóra tért, így végül úgy döntöttem, hogy elmegyek egyet sétálni. Szerencsére van még mit felfedezni ebben a városban, így megpróbálok most is egy új útvonalat keresni. Igaz sokan jelezték nekem, hogy esténként nem kéne egyedül bóklásznom, de azért még mindig velem van egy két eszköz amivel valamennyire meg tudom védeni magam.
Új utam során még több romos épülettel találkozom, sőt találok olyat is amiből már csak egy fal maradt meg, vagy már annyi sem. Továbbra is különös nekem, hogy miért pont egy ilyen helyet választottak maguknak...De végül is ők tudják, csak jó lenne már látni pompájában.
Az egyik épületnél megállok, mert elég jó állapotban tűnik és kíváncsi vagyok, hogy vajon belül milyen lehet. Hátha felfedezek valami érdekeset.
Így hát hezitálás nélkül be is sétálok az épületbe, majd előveszem a kis zseblámpámat és felgyújtom azt, hogy jobban lássak.

Érdeklődve néztem végig az épületet. Miután beléptem egyértelművé vált számomra miként is funkcionált ez egykoron. Régi emlékeket idézet az az igazság.
Már lent a generátornál babráltam mikor meghallotta valakit fent bejönni. Mit babráltam, egyenlőre hogy csináljak is valamit vele, úgy hozzányúlni még nem mertem. Hiába, az én szakterületem nem itt van. Mármint nem a műszaki cikkeknél.
Úgy döntöttem felmegyek megnézem ki az. Hiszen ha egy kósza ember, vagy csak olyan lény aki kevésbé lát jól a sötétben... nos akkor baja eshet a romhalmazok között császkálva.
Meglepetten konstatáltam, hogy Olivia az. Viszont amit annál is kevésbé értettem, hogy a jelenléte így felcsigázott, és inkább prédaként tekintettem volna rá. Éppen egy karnyújtásnyira voltam tőle már, és még nem döntöttem el, ugyan hogyan is cselekedjek. Tudtam, hogy bárhogy is döntök nincs miért bűntudatom legyen, mégis... A hezitálásom azonban elrontott mindent. Valami zajt hallottam magam mögött és megfordultam. Akármi is volt elrontotta a pillanatot. Viszont se élőnek, se vámpírnak még nyomát sem láttam. Egy darabig csönd lett, aztán újból hallottam ezúttal egy másik irányból, az egyik teremből. Nagyon furcsálltam az esetet...
- Olivia... én vagyok az Rikhard - szóltam csendesen a nőhöz végül. - Megkérhetem hogy maradjon a közelemben? - ahogy feltettem a kérdést csörtetés hangja hangzott fel, majd egyenesen elhaladt mellettünk, de semmi nem történt. Csak szemeztem a sötéttel, de semmit nem láttam ami megmagyarázta volna a dolgot.

Ahogy egyre beljebb haladok fura zajokra leszek figyelmes. Eleinte megtorpanok rájuk, majd nyugodtan folytatom tovább a felfedezést. Biztosan csak éjszakai állatok. A nagy csöndben és izgalomban még azt sem hallom meg, hogy egy ismerős személy mögém lopakodik, így nem is kell mondanom, hogy mikor megszólal a szívem is majdnem kiugrik a helyéről, közben gyorsan meg is fordulok és zseblámpámmal rávilágítok.
-Te jó ég! Majdnem szívinfarktust kaptam. Miért közlekedik ilyen halkan?-Kérdezem tőle, majd összeráncolom a homlokom.
-Miért történt valami?-A mellettünk elfutó zajtól ismét megijedek és a zseblámpámmal a hang forrása felé világítok, de semmi.
-Öhm akkor ezek a hangok nem állatok?-Kérdezem már én is halkan a fickótól. Eddig nyugodt voltam, de ha már ő is fél akkor itt valami tényleg nincs rendben.

- Megszokásból - feleltem őszintén a kérdésére, valószínűleg azért is, mert inkább a zajokra összpontosítottam.
Nevetségesnek tűnt az egész... valaki játszik velünk.
- Valóban nem - az állatoknak hallottam volna szívverését. És az egyetlen sejtésem is itt bukott meg: a zajokon kívül nem hallottam semmit. Majd pár fény pont jelent meg előttünk. A városban észlelhető lidércfények, de mit keresnek itt? Lassan lebegtek körülöttünk, és egyre többen lettek, majd a színük megváltozott és meglódultak. Először úgy tűnt hogy felénk, de a végére inkább úgy tűnt hogy menekülnek. aztán ahogy megjelentek el köddé is váltak. Ekkor mintha valami robbant volna a hátunk mögött. Megfordultam, úgy hogy Olivia ismét nagyjából a hátam mögött legyen. De nem láttam semmi változást.
Az egész viszont csak elterelés volt, hisz éles fájdalom hasított az oldalamba. Térdre rogytam, a fogaim egy pillanatra kivillantak, de az oldalamból kiálló törött fém rúd látványa jobban lefoglalt.

A fénypontok már csak hab a tortán. Mik ezek szentjánosbogarak? Bár nem annak néznek ki, de akkor mi lehet? Ilyet még sosem láttam. Egyre furább lesz ez az este főleg, hogy idővel el is tűnnek, majd egy robbanás zökkent ki minket a bámészkodásból.
-Mégis mi a jó fene történik itt? Ki ez az elmebeteg, aki ezzel szórakozik?-Nem is tudok sokáig gondolkozni ezen, mert Rikhard térdre zuhan. Lámpámmal körbenézek, de továbbra sem látok senkit a közelben, így inkább megnézem Őt, hogy mi is történt pontosan. A fém láttán elkerekednek szemeim.
-Te jó ég! Most mit csináljak? Kihúzzam, vagy jobb bent hagyni?-Nem vagyok orvos, de ő igen, így biztosan tudja mi ilyenkor a megoldás. Ahogy az arcába tekintek megijedek tőle. A fogai...Ezek szerint ő egy....De nem lehet! Túl kedves volt ahhoz velem!

Eléggé felbőszített az oldalamba maró fájdalom, de éltem már meg én ennél rosszabbat is. Olivia szívverése meg már lassan a plafont verdeste.
- Azt én is szeretném tudni - morogtam magam elé.
- Ne, hagyd, majd én.
Valójában így lesérelve is bőven több esélyem volt mint neki. Elképzelni nem tudtam, hogy ő azt most onnan akár egy centit is kijjebb rántaná. Amint azonban már nyúltam volna is érte újabb hangzavartól remegett meg a folyosó. Az előttünk lévő romhalmazként fekvő tárgyak megmozdultak, méghozzá mind felénk.
- Vigyázz! - ugrottam fel, majd ellöktem Oliviát és nem engedtem ,hogy felkeljen amíg az egész el nem vonult. Ami azt illeti nem is kellett sokat várnunk, az egész alig több mint egy pillanat alatt lezajlott. Közben pedig fényt derítve arra, hogy az oldalamban lévő fájdalom nem csak úgy tűnt, hogy elmúlt, hanem a vas rúd nem is volt ott.
- Illúzió... - sziszegtem kissé bosszúsan. Talán már csak azért is, mert újabb fájdalmakat éreztem a hátamban, és ahogy hátra nyúltam, azok nem akartak eltűnni. A repeszek igaziak voltak, bár egyikük sem volt egy vasrúd ami keresztül szúrt volna. Ha kiszedem fél óra és nyomuk sem lesz.
Én viszont úgy döntöttem hogy nekem elég volt ebből. Felkaptam Oliviát és kivittem.
Messzebb álltam meg az épülettől, és feszülten figyeltem. Úgy tűnt vége van... Semmi nem mozdult, és semmi nem csapott zajt.

Ő akarja kiszedni? Hát ez nem normális. Már így is egy csomó vért veszített nem kéne még megerőltetnie magát. Ám szerencsére vagy sem ez a mozdulat elmarad a részéről, most inkább már a felénk repkedő tárgyakra koncentráltunk mind a ketten, majd következő pillanatban csak azt érzem, hogy egy nagyot esek. Sokat nem érzek a repülő tárgyakból, mivel Rikhard, mint egy lovag testével véd engem. Fel sem tudom fogni azt, hogy vége a támadásnak, mert ő azonnal felkap és kiviharzik velem együtt az épületből. Mikor már kint vagyok először csak a romos házra pillantok, majd Rikhardra.
-Kérem tegyen le!-Igen direkt magázom őt. Igaz nem félek már annyira, mint az előbb, de még nyugodt sem vagyok. Nem tudom, hogy félnem kéne e tőle, vagy bízhatok benne.
-Ez mégis mi lehetett? És mit akartak tőlünk?-Talán ő azért többet tud az ilyen dolgokról, bár úgy tűnt, hogy azért őt is rendesen meglepte a dolog.

A tekintetemet keményen az épületen tartottam, egészen addig amíg Olivia hozzám nem szólt. Nem ellenkeztem vele, megtettem. Lassan leengedtem a kezeimet, és hagytam, hogy magától a lábára álljon.
- Jól vagy? - néztem rá úgy ahogy aggódva, azért a hátamba állt tárgyak eléggé zavartak.
- Nem tudom. Hasonlót láttam már - húztam össze a szemeimet. - De ennek akkor sem volt értelme... Rajtunk kívül nem volt senki abban az épületben! - az indulataim ellenére, a hangommal kicsit sem ragadtattam el magam. Viszont közben döntenem kellett. Vagy Olivia úgy sem látja a hátam, és addig nem szedem ki a repeszeket, míg el nem megy, vagy ki szedem őket most. Valamiért azonban az első megoldás egyre kevésbé tűnt logikusnak. Úgyhogy a végén a lehető legfeltűnésmentesebben próbáltam hátra nyúlni és kitapogatni az egyik legszélsőt.

Miután a lábaimra álltam leporlom magam, majd válaszolok a kérdésére.
-Igen köszönöm jól vagyok!-Látott már ilyet? De akkor mégis mi a franc volt ez? Valaki úgy döntött, hogy szórakozik velünk egy kicsit? Egy ideig csak az épületet nézem, majd lopva Ő rá pillantok. Látszik, hogy valami nincs rendben vele, így összeráncolt homlokkal lépek mögé. Csak most veszem észre, hogy ő bizony megsérült.
-Szólhatott volna! Maradjon nyugodton, majd én segítek!-Ha engedi akkor megpróbálom kivenni az összes kis fém darabkát a hátából. Ha nem akkor addig pattogok, míg le nem nyugszik.

Nem tudom mennyit látott odabent, de nem akartam még jobban felhívni magamra a figyelmet. Amikor a hátam mögé ugrott, inkább megadtam magam.
- Rendben, legalább nem kell tapogatóznom. De megkérhetem, hogy minél gyorsabban húzza ki őket? - Igen, azt hiszem én is azért kezdtem el piszkálni az elsőt, mert zavart, hogy csak így folyik a vérem.
- Mellesleg örülök hogy jól van - lágyult meg még jobban kissé a hangom. - Viszont talán jobb lenne, ha távolabb mennénk az épülettől. - Nem hittem benne, hogy ez tényleg annyit számítana, de mit lehet tudni, biztos ami biztos.

-Hé még válogat is? Majd úgy csinálom ahogy tudom. Nem fogom vakon tépkedni őket. Legyen nyugodt!-Oké megértem, hogy idegesíti, de nem akarom, hogy jobban elkezdjen miattam vérezni.
-Köszönöm, hogy segítettél! Bár majd mesélhetnél nekem erről egy kicsit, meg a fogaidról.-Már megnyugodtam főleg, hogy továbbra is ilyen kedves hozzám. Ezek szerint közöttük is vannak kivételek.
-Kiveszem belőled ezeket utána meg elmehetnénk hozzám, vagy ihatnánk valamit.-Vagy legalább is én szívesen innék pár sört egy ilyen merész kaland után.

A válasza nem igazán tetszett. Ahogy neki kezdett, kitapogattam az egyik szélsőt és kitéptem. Összeszorultak a fogaim, de hangot nem adtam ki.
- Szóval láttad őket... - tekintettem vissza rá anélkül hogy megfordultam volna. - Az orvosi szakértelmem nem azért olyan pontos, mert emberként jó helyen tanultam. - Újból hátra nyúltam, hogy elérjek egy másikat, és azt is kirántottam. Még kettő volt a hátamban. - Az évek alatt szedtem fel a tudásomat, onnan ahol tudtam. Valószínűleg jelenleg én vagyok a legidősebb a városban.
Megvártam még az utolsót is kiszedte, majd megfordultam.
- Rendben... - bár lehet nekem azt az italt ki kell hagynom.

//Lakóházak - Titkok útja 1//

-Hééé! Nyugodj már le! Ne légy ilyen türelmetlen!-Látom, hogy megrándulnak az izmai mikor kitépi a darabokat. Nem normális, de tényleg. Kevésbé fájdalmasan is meg lehet ezt csinálni, csak ahhoz türelem kell, de úgy tűnik a mi hősünknek nincs.
-Igen láttam.-Válaszolom a fel nem tett kérdésre, majd hallgatom őt.
-Ennek most örülni kéne?-Nem tudom, hogy jó e az, hogy ő a legöregebb vagy sem. De ma úgy is sok mindent meg fogok tudni a vámpírokról, vagyis az biztos, hogy sok kérdésem lesz.
-Kész is vagyunk. Ugye, hogy nem volt olyan borzalmas?-Ledobom a földre az utolsó darabot, majd el is indulok haza.


Titkok útja 1