Főutca

Hosszú, néhol kanyargó utca, melyet szinte kereteznek a kertes házak. Az utca egyik vége az erdőnél végződik. Valahol a közepén található a vonat állomás.

- Persze Olivia, semmi gond - nyugtatgattam nevetve. - Még mindig sokkal jobban reagáltál, mint egyes régi ismerőseim, mikor hasonló helyzetbe kerültek. - Nagyon jóízűeket kacagtam az emlékeken.
- Gondolom nem nehéz észre venni - mondtam neki vidáman a kedvenc színre tett megjegyzésére. - Hát igen, a legcsodásabb színt kapták meg a teremtőtől a pikkelyeim. Még szép, hogy mindenhol viszont akarom látni - vigyorogtam rá. - Na de neked melyik a kedvenc színed, most úgy kíváncsivá tettél.
Közben beszáguldottunk a faluba, az út nem is tűnt most olyan hosszúnak így. A sebesség meg a jó társaság miatt.
Leparkoltam a főutca mellett. Nem kívántam most akkora nagy felhajtást kelteni, elvégre mostanában jártam erre. Bár tök mindegy, ráfogom, hogy megint eltévedtem.
- Na, szerintem ha szorgosan próbálkozol innen menni fog a telefonálás. Ha gondolod nyugodtan elkóricálhatsz, én inkább a kocsiban maradok. Jó, legfeljebb bemehetünk valami kajáért utána a boltba. - Kicsit sem aggódtam azon, hogy esetleg meglép. Elég butaság lett volna, de hát szíve joga. Én tutira békén hagynám.

-Hogy melyik a kedvenc színem? Hmm ezen még nem is gondolkoztam el....Talán így konkrétan egy kedvenc színem nincs. De általában a föld színeit szeretem. Barna, bézs, meg ezek árnyalatai.-Próbáltam figyelni az útra, hogy ha esetleg vissza kéne majd mennem a faluba egyedül is elmehessek, de persze e közben Nataliára is teljesen odafigyeltem. Egyre jobban kedveltem őt. Kedves, humoros egy nő. Oké kicsit az öltözködési stílusa nem tetszik nekem, no de ez legyen a legkisebb gond.
-Rendben! Köszi! Megpróbálok majd sietni és a bolt ötlete nem is rossz!-Azzal már telefonálok is haza. Elsőre még nem sikerül, de ahogy picit arrébb állok, már megtalálom a megfelelő pontot és sikerül is elérni anyukámat. Ahogy az gondoltam halálra aggódta magát. Szerencsére sikerült valami ésszerű magyarázatot adnom arra, hogy miért nem kerestem. El is mondom neki, hogy találtam egy másik várost és már az üzlet helyisége is megvan. Egy kis füllentés nem árthat, főleg hogy ezzel csak jót akarok.

- Azok rejtőzködő színek - állapítottam meg csak úgy magamnak.
Elücsörögtem a kocsiban, a tükörben megigazgattam a hajam, de megzavart egy nénike. Nem örültem neki túlságosan. Nem értettem meg mit is akar mondani, utálom, ha motyorognak nekem. Talán felismerhetett, hogy jártam már erre, vagy lehet csak élete történetét festette le, fogalmam sincs, de inkább jobbnak láttam rövid úton udvarias köszöntéssel meglépni.
- Na, végeztél? - kérdeztem meg, holott már letette a telefont, szóval egyértelmű volt. - Minden rendben? - érdeklődtem meg, közben elindultunk a kis boltocska felé. - Egyébként... szóval véletlenül elcsíptem egy annyit a beszélgetésből, hogy valami üzlethelyiséget akarsz, vagy ilyesmi. Megkérdezhetem miről van szó? - Ha üzletről beszélünk, akkor máris roppant kíváncsi voltam. Az üzlet a véremben van. Imádom. És hátha tudok neki segíteni.

//Közért//

-Igen végeztem és minden rendben, csak aggódott értem! De ez nem csoda. Két napja jelentkeztem nála utoljára. Azt hiszem minden szülő így reagálna.-Vagy legalább is a normálisabbak.
-Persze, hogy meg!...Igazából azért jöttem Lettországba, mert beleszerettem nagyon. Egyik rokonunk él itt nem messze innen. Oda készültem, csak elvesztem. És azért is jöttem ide, hogy egy cukrászboltot, csokiboltot nyissak, mert cukrász vagyok!-Ha esetleg nem jött volna rá.
-És ebből szerettem volna megélni, de azt hiszem ez most így nem fog megvalósulni.-Bár ki tudja. Lehet, hogy ez a város még helyrejön, bár ki tudja hány száz év után.

közért

- Figyelj, az igazság az, hogy nem bízom benned. Nem hiszem el azt, hogy egyszer megmutatok neked mindent, és másnap már rendben leszel. Mert ez nem igaz. Ez nincs így. Azért segítek neked, hátha így nem leszel veszélyes magadra, sem másra.
- Igen... valószínűleg viccnek szánta.
A kérdésére mély levegőt vettem.
- A nagyapám unokahúga, és is. Ő az aki átváltoztatott. Azért hívom a nővéremnek mert egy nálam idősebb női rokonom, és így egyszerűbb. Amúgy egyke vagyok... tudtommal.

- És én ezért őszintén hálás vagyok - mondtam egy ennyit a véleménykifejtésére. Nem igazán akartam már erről beszélni. Vagy rendbe jövök idővel, én sem egy nap alatt gondoltam, vagy... De minden okés lesz.
- És ki volt az a vén szatyor? Köszönetet kell neki mondanom - vigyorogtam rá kedélyesen.
- Áhá! Már értem. Az jó dolog. Tényleg nem vagy egyedül, van kire számítanod - gondolkodtam hangosan. - Nekem van egy bátyám. Jó, hogy van, de néha az ember agyára megy a kis kvarkokkal meg ilyen-olyan részecskékkel - mosolyogtam szomorúan. Család... Nem tudtam hogy lehetne összeegyeztetni a családot ezzel a létállapottal. Mit kéne tennem.

Egy pillanatra megtorpantam és kikerekedtek a szemeim. Utána összehúztam a szemöldökeim, de végül nem mondtam semmit. Valójában talán nem is tudtam mit kéne mondanom. Viszont megint úgy éreztem elpirultam volna, ha tudok.
- Morla - feleltem végül a kérdésre miután tovább indultam. - Ő is fönt lakik, egy lidérc. Fura, és néha bosszantó stílusa van. De ezúttal nem vesztünk össze...
- Kva... micsodák? - néztem rá felvont szemöldökkel. - És hát az én családomban valószínűleg minden van... ami egy emberrel összeegyeztethető, vagy kihozható belőle... - húztam el a szám. Végül is nem a családommal volt a bajom csak hát drága Tarotte szépapám... vagy a dédapám? Hirtelen nem is tudom...

Megtorpant és ahogy az arcára néztem, megijedtem. Rosszat mondtam? Vagy megérzett valamit? Esetleg megbántottam?! De aztán úgy tűnt, hogy a pillanatnyi riadalom felesleges volt, nyugodtan folytatta a társalgást. Szóval lődözhetek majd még ilyesmit később is.
- Jópofának tűnik így látatlanban - vigyorodtam el. - És a lidércek milyenek? Eddig hallottam olyat, hogy farkasok, meg nagák - adtam tudtára a felszínes műveltségem.
- Én sem tudom bővebben, nem vagyok fizikus, csak egy antropológus - vontam meg a vállam.
- Hogy érted, hogy, "összeegyeztethető, vagy kihozható belőle"? És miért van nekem ezzel kapcsolatban rossz előérzetem? - kérdeztem vidáman, kicsit rá is játszva a dolgokra. De a mimikája adta ehhez az egészhez az alapot.

- Hááát.. át tudnak alakulni csontos szellemszerű izévé... - döntöttem oldalra picit a fejem gondolkodás közben. - Átváltozva még én sem láttam egyet sem. Na farkasokból például kétféle van. Vérfarkas és farkasember. A vérfarkasság kór, még a farkasemberség nem. - Elhúztam a számat, ahogy a mai este eseményeire visszagondoltam. - A farkasemberek tényleg olyanok amilyennek mondjuk őket. Ha átváltozna akkor egy ilyen félig ember félig farkas szerű valami lesz belőlük. A nagáknak meg kígyókhoz van köze... Vannak még ilyen ördögkinézetű lények is - gondolkoztam el a nevükön. - Ja és vannak griffek...
- Na én meg pultos vagyok jelenleg... - forgattam meg a szemem. Úgy mondta mintha ezzel kevesebb lenne. És akkor ezek szerint én mi vagyok? - Előtte meg bolti eladó voltam - mondtam kis éllel a hangomban.
- Mért kéne hogy rossz előérzeted legyen? Vámpírok, vérfarkasok, farkasemberek emberekből lesznek, vagyis lehetnek. És van amelyik fajnak lehet... félvér gyereke. Ez annyira baljóslatú volt?
Lassan megláttam a falut. Hát elég csöndes volt... Majd mi is azok leszünk.

Csak úgy elárasztott a sok információval, amit igyekeztem is az eszembe vésni. De megszólalni nem tudtam közben. Majd még informálódom, de most ennyi is épp elég volt bőven.
- Azta, és hol? - kérdeztem kíváncsian. - És milyen boltban? - érdeklődtem aztán tovább, minél többet szerettem volna megtudni róla. Bár volt valami a hangjában, de nem jöttem rá micsoda, és ezért inkább figyelmen kívül hagytam.
Elgondolkodtam egy kis ideig az utolsó kérdésén.
- Inkább izgalmas. Ez egy csomó új kutatási területet jelent! Amiről ki tudja, hogy ki tud, vagy ki vizsgálta eddig - egészen fellelkesültem, ahogy rádöbbentem micsoda lehetőség nyílt meg előttem. Megfigyelhetem ezeket a különleges kis közösségeket belülről, miközben más még csak nem is tud róluk! Sőt, talán még össze is vethetem a legendáinkkal és... és ekkor hangos puffanással átestem valamin és elterültem a földön.

- Még Amerikában, fűszereket, teákat, ilyesmiket árultunk...
- Ahha... nem voltam benne biztos... de szóval te ezzel foglalkozol... foglalkoztál. Figyelj, az életnek ezen az oldalán sokan nem szeretik, ha kutakodnak utána. Szóval vagy felejtsd el, vagy légy óvatos. És mindenképp legalább háromszor gondold meg kinek szólsz róla... - és ekkor elesett... elesett?
- Ezt meg hogy hoztad össze? - meredtem rá kikerekedett szemekkel. Majd eltakartam a kezemmel az arcom, és a fejemet ráztam. Leguggoltam hozzá.
- Kényelmes? - kérdeztem és felvontam a szemöldököm. Megvártam, hogy mit válaszol, majd csak aztán szólaltam meg ismét.
- Tudod az hogy vámpír vagy nem csak azt jelenti, hogy természetes módon nem tudsz meghalni, a sebeid begyógyulnak, és csak véren élsz. Elvileg - nyomtam meg a szót - látsz a sötétben, erősebb vagy gyorsabb és - nyomtam meg ezt is - az egyensúly érzéked is jobb... kéne legyen.
Hogy szánalmasan, vagy inkább viccesen nézett ki, azt nem tudtam eldönteni. A haja az arcába lógott, és már nyúltam volna, hogy pár tincset elsöpörjek az arcából. Aztán észbe kaptam, a kezem kevesebb mint fél úton megállt, és visszahúztam.

- Amerika? Csak nem ott éltél? - lepődtem meg.
- Foglalkozom. Maradjunk ennél - javítottam ki. A jelen idő sokkal jobban tetszett. Elvégre még mindig volt állásom. Ki tudja meddig és hogy oldom meg, de ha ki is rúgnak majd, attól én még ezzel fogok foglalkozni. Hiszen máris akadtak hosszútávú terveim. Amibe most valahogy bele kellett illesztenem azt a figyelmeztetést is, amit kaptam tőle. - Óvatos leszek - villantottam rá sármos félmosolyt.
Mindezek után estem hasra a nagy képzeletbeli tervezgetések közepette, onnan meg gyorsan átfordultam a hátamra, mégiscsak elegánsabb. Láttam, hogy ez neki nem annyira imponált.
- Nem. Valami veszettül nyomja a derekam - és ki is halásztam magam alól egy megtermett követ. - Már jobb valamivel - ezután figyelmesen végighallgattam. Tetszett, ahogy csipkelődött.
- Értem, de nem hajolnál kicsit közelebb? Nem látom, hogy ezt milyen arccal mondtad... - feleltem komolyan, de egy pillanatig sem tudtam tovább tartani és elvigyorodtam.

- De, egy rövid ideig. Nem bírtam a zajt, meg a bűzt, és hogy minden este ébredő az én nyakamra fente a fogát...
Nem tudtam hova tenni a mosolyát, és főleg azt amit belőlem kiváltott. Szinte egyből késztetést éreztem rá, hogy szégyellősen elpillantsak. A másik témát illetően viszont, már azzal megnyugtatott, hogy kimondta óvatos lesz. Pedig lehet nem kellett volna. Lehet csak úgy mondta.
Nos arra viszont nem számítottam, hogy tovább heverészik. Elvileg indultunk valahova... Azért jöttem vele, hogy vigyázzak rá. Egek! Ez csak nekem hangzott furán? Viszont más nem nagyon hallhatta a gondolataimat, szóval igen. Vagy mégis? Néhány pillanatig szétnéztem a gondolataim között, és megállapítottam, hogy senki nem mászott a fejembe. Még szerencse.
- Mi? - ocsúdtam fel. Felvontam a szemöldököm, és anélkül hajoltam közelebb hogy átgondoltam volna. - Ezt meg hogy érted? - Valahol lemaradhattam. Úgy gondoltam elmulasztottam valami kis jelet, és ezért nem értettem teljesen az értelmét annak, amit mondott.

- B@sszus, csak nem találkoztál már vámpírokkal korábban is?! - valamiért ez a gondolat kiakasztott. Hogy még törékeny emberként esetleg valaki elkövethette ellene ugyanazt, mint amit az előbb pont én tettem.
Közelebb hajolt és be kell vallanom ez meglepett. Azt hittem voltam annyira átlátszó, hogy valami frappánsan gonosz megjegyzést kapok érte, de nem így történt. Nem teketóriázhattam hát, cselekednem kellett. Elvégre, ha rosszul sülnek el a dolgok, én már nem járok sokáig ezen a földön. És ezért cs$szettül bántam volna, ha elszalasztom ezt a pillanatot. Vámpírsebesen behoztam a távot, ami még kettőnk között volt és megcsókoltam.

- De... volt amelyiknek már akkor behúztam egyet... - tűnődtem el az emlékeken, de gyorsan tovább is léptem rajtuk. Nem voltak valami jó emlékek.
A következő pillanatok eseményei viszont teljesen megleptek. Annyira hogy ledermedtem. Csak néztem magam elé, és próbáltam felfogni mi történt. Aztán viszont elhúzódtam tőle, és csak néztem rá pislogva. A szemem csak úgy ide-oda cikázott zavaromban.
Aztán viszont leültem nem messze tőle és felhúztam a lábaimat. Átkaroltam lazán a kezeimmel és onnan néztem néha rá.
Ez azt hiszem jelenleg rekord időnek számított. A legutóbbi hasonló eset is váratlanul ért, de nem ennyire. Most fogalmam sem volt mit kezdjek magammal...

Nem bírtam nem nevetni a megjegyzésén. Valahogy annyira ő volt.
- Nekem már kettőt is - jegyeztem meg, bár erre nem voltam büszke.
A csók után hosszú ideig csak nézett azokkal a különleges kék szemeivel. Egy szót se szólt, talán zavarban volt. De aztán csak leült, átkarolta a felhúzott lábait, és néha félve rám pillantott. Ez kétségbe ejtett.
- Valami baj van? Megbántottalak? - kérdeztem meg és sebtében felültem én is. - Rosszat tettem? - Nem is tudom mi ütött belém.
Közelebb húzódtam hozzá, és már-már nyúltam felé, hogy csináljak valamit, átöleljem, csak ne üljön így, ne tűnjön ilyen elveszettnek! De végól nem mertem megtenni nehogy csak rontsak a dolgokon.

Egy darabig még mindig csak néztem rá. A szeme valószínűleg gyorsabban fürkészte az arcát, mint eddig bármikor.
- Nem... - mondtam alig hallhatóan. - Nem tudom - fakadtam ki kétségbe esetten, és a hajamba túrtam mindkét kezemmel. Pillanatokig csak meredtem a térdeimre.
- Nem - szögeztem végül le keményen, majd felnéztem rá. - Nem bántottál meg, és nem tetettél rosszat. - Hogy baj van-e, az már egy másik kérdés.
- Csak nem számítottam rá, oké? Nem szoktam csak úgy belebotlani valakibe, aki még aznap megcsókol... - néztem rá kicsit szégyellősen.

Ahogy végignéztem a lányon rájöttem, hogy épp annyira kétségbeesett lélek, mint én. Ez a felfedezés különös erőket szabadított fel bennem. Magamhoz öleltem szorosan, de kicsit sem durván. Így maradtam pár pillanatig, mielőtt még megtörtem volna a csendet.
- Én sem szoktam csak úgy megcsókolni valakit - kezdtem halkan. - De nem bánom, hogy megtettem. Azért kérek bocsánatot, hogy felzaklattalak. - Ezután elengedtem és a szemébe néztem.
- Nem hozlak még egyszer ilyen helyzetbe - tűrtem hátra a válla elől az egyik tincsét. A pillanatnyi felindulás elmúlt, és amit innentől kezdve tettem már annak a tudatában kellett elkövetnem, hogy ez nem játék. Ezzel a lánnyal szemben nem.

Ugyan olyan kétségbeesett voltam még akkor is amikor magához ölelt. Aztán meg csak még nagyobb szemekkel néztem rá mikor elengedett. Furcsa volt, hogy pont az a kérdés ötlött fel bennem egyedül, hogy: Most mért engedett el? Valami bennem azt akarta, hogy utána nyúljak, hogy a ruhájába kapaszkodjak, és újból hozzábújjak.
Levettem róla a tekintetem, és pár pillanatra elgondolkodtam, majd lassan felálltam.
- Gyere. Indultunk valahova... - a hangom kevésbé hangzott keményebbnek, mint azt először hittem volna, hogy milyen lesz.
Megvártam még ő is feláll, majd elindultam a falu felé. Tényleg nem voltunk már messze, hogy elérjük az első házat és besimuljunk az árnyak közé

Úgy tűnt egyelőre továbblépett a történteken, komolyan felállt és felszólított az indulásra. Szó nélkül követtem. Eltöprengtem kicsit rajta, a nem mindennapi találkozásunkon, azon, hogy képes volt vérét áldozni értem, és az előző drámai reakcióján. Egyelőre nem volt időm következtetéseket levonni.
Igyekeztem olyan óvatos, fürge és csendes lenni, mint ő, de hát a nyomába sem értem. Viszont legalább nem borultam fel a saját lábamban. Közben egyre eluralkodott gondolataimon a félelem. Pont hogy el akartam kerülni az embereket, erre tessék, az éj leple alatt épp meg akarok támadni valakit. Mégsem örültem, hogy Ameli velem van. Ha valami rosszul sülne el őt biztosan nem akartam veszélybe sodorni.

Ahogy beértünk a házak közé, próbáltam egy olyan fal közelében meglapulni amin nem voltak ablakok. Egy pillanatra lehunytam a szemem, ahogy megálltunk. Reméltem, hogy a környezet nem indítja be őt túlságosan. Nem úgy mint engem az elején.
- Figyelj, ha jön valaki, vigyázz rá, hogy ne tegyél be kárt benne a kezeiddel, a szorításoddal.
Nem sokkal később meg is volt a delikvensünk. Egy korán ébredő hölgyike éppen a állomás felé tartott.
- Nézd, ha elér addig a lámpáig - mutattam arra amelyik nem világított -, rohanj oda hozzá. Ha megharaptad, jobb ha behúzod a mellék utcába. Én is utánad megyek majd, és ha valami baj van majd közbe lépek - és közben már az is megfogalmazódott bennem, ha kell hogyan állítom le...

Megállt, és azonnal ezt tettem én is. Lehunyta a szemét én pedig csak figyeltem. A figyelmeztetése viszont nem tett jót a lelki állapotomnak. Nem csak hogy valakit megharapni készültem, inni a véréből, de simán lehet, hogy közben össze is töröm. Hagyni kéne az egészet a f$nébe és kifeküdni süttetni a hasam. B$sszus...
Már meg is volt az áldozat. Legalább ha valami kigyúrt izomemberre küldött volna rá, akinek még esélye is lett volna védekezni, de nem! Rá pillantottam Amelire, olyan tekintettel, amiből szerintem sütött, hogy én ezt nem akarom. De láttam rajta, hogy más esélyem nincs, és inkább most cselekedjek, amíg ő is itt van, mint egyedül, kiszámíthatatlanul. Szóval lassan rávettem magam a dolgokra és elléptem Ameli mellett a ház sarkához és éhes ragadozóként figyeltem a nőt, aki épp megállt és a táskájában kutatott valami után. Még nem ért el a mutatott lámpaoszlopig. De megint elbizonytalanodtam. Mégsem kéne megtámadnom. Hagynom kéne, hogy nyugodtan elsétáljon...

- Mi az? - álltam mellé végül ahogy láttam tétovázik. Én is a nőtt figyeltem, és egyenlőre egy elég rossz helyen állt. Pont a lámpa fény közepén. DE valami azt súgta nem ez a gond. Sylas vállára tettem a kezem.
- Nem lesz gond, itt vagyok - biztattam, de ebben még én sem voltam teljesen biztos, csak abban, hogy ennek érdekében mindent megteszek. - Innod kell. Nem tehetem meg helyetted - néztem rá. Aztán eszembe jutott... - Ha nagyon muszáj segítek, de akkor tényleg azt kell tenned amit mondok rendben? Utána már nem kérdezhetsz vissza.

A kérdésére nem feleltem, de ahogy a vállamra helyezte a kezét, arra jutottam így is megkapta a választ. Nyeltem egy nagyot. Az a szörnyű, hogy közben valóban megkívántam a távolban matató nőt. Szinte innen éreztem ahogy lüktet a vére. Amelire pillantottam a biztatása közben, amennyire barátságosan most csak tudtam, a megszólalás viszont nem ment. El akartam terelni a vérben úszó gondolataimat azzal, hogy rá figyelek. Bólintottam, hogy értem amit mond.
- És hogyan segítenél? - kérdeztem meg végül, s közben észrevettem, hogy a nő tovább indult.