O’braien ház

Megmozdult és figyeltem, ahogy új pozíciót vesz fel. Én is követtem a példáját és leguggoltam az oszlop mellett. Itt maradt száraz falevéllel játszottam.
- Ez nem csak a vámpírokra igaz - jegyeztem meg halk egyszerűséggel. Valahogy zavart, hogy a fajom tagjait ugyanolyannak tartotta a sajátjával szemben. Ez így nem volt helyes, bosszantott. Viszont azt, ami őt vezérelte nagyon át tudtam érezni, hiszen rám is igaz volt. Legalábbis abból a szempontból mindenképp, hogy sosem dobnám el az életem, a végsőkig harcolnék érte.

Nagyot sóhajtottam és a fejemet az oszlopnak döntöttem.
- Elnézést - egy darabig hallgattam utána, és csak meredtem magam elé egy darabig utána. - Csak tudod bennetek ott van az állat... és ezt nem sértésnek szánom. Persze, hogy különbözhettek, nem is tudom hova gondoltam - fordítottam el a fejem.
Kezdett nem tetszeni az érzések hullámzása, ahogy rám telepedett. A maga változékonyságában kezdett állandó lenni. Mintha külön életet éltek volna bennem, és kettőnk helyett akartak volna kompenzálni. Vagyis a farkas-nő szótlanságáért.
- Talán jobb, hogy ha most megyek - álltam fel. - További szép estét! - Elsétáltam.
//Városhoz közeli erdős területek - Kőrengeteg//

Szavaira nem mondtam semmit. Csak néztem őt. Néztem és a beszélgetésünkön töprengtem, miközben a hűvös esti szél kisodorta kezemből a falevelet.
Majd felállt és elköszönt.
- Szép estét - mondtam én is halkan, de talán már nem hallotta. Elsétált és hátrahagyta azt a különös, lágy, borzongató dallamú suttogást, melyet a kisugárzása keltett bennem. Lassan felemelkedtem és visszasétáltam a házba. Éjszakai menedéknek tökéletes volt. Holnap talán keresek egy másikat.
Igen, itt maradok.

//Túlvilág útja 12.//

Ma visszajöttem ide. Lassan nézelődtem körbe, a mozgásom is meglehetősen lassú volt. Minden egyes kis centimétere a háznak legutóbbi ittlétemet juttatta eszembe, pedig még nem is mentem be. A tornácon álltam és a korlátra könyököltem. Onnan néztem a városra. Valahol még mindig csöndes volt. Én viszont tudtam az igazat. A csönd pedig csak eltakarja azt. Reméltem, hogy ez nem egy vihar eljövetelét jelzi. És lássanak csodát, megint borongós gondolataim között találtam magam. Nagyot sóhajtottam, majd pár pillanatra lehunytam a szeme, hogy rendezzem a gondolataimat.

Miután végre a bokám teljesen rendbe jött és az idő is melegebbre fordult, bár igaz estére továbbra is lehűl rendesen, de végre sikerült beszereznem egy jó meleg kabátot,így úgy döntöttem, hogy megérdemlek egy kis sétát a városban. A házzal jól haladok nagyon is jól. Igaz gyorsabb lenne, ha segítenének nekem, de legalább már az emeleti hálóban tudok aludni a nélkül, hogy attól kelljen tartanom, hogy leszakad a padló.
Nyugodt tempójú sétám alatt folyamatosan csak nézelődök. Nézem a házakat, a gyönyörű eget. Nem is lenne olyan rossz ez a város, csak ne lenne ilyen ijesztő és régi.
Az egyik házhoz érve megpillantok egy ismerős arcot. Széles mosoly kúszik arcomra és meg is állok egy pillanatra.
-Szép Estét Doktor Úr! Csak nem itt lakik? És nem fagy meg? Hideg van kinn!-És rajtam legalább van sok meleg réteg.

- Szép estét - köszöntem lágy hangon szelíden mosolyogva. Aztán hátra pillantottam. - Nem - ráztam meg a fejem. - Mondhatjuk úgy... hogy a város szellem háza. Csak szellemek nincsenek benne - ha csak nem a régi emlékek szellemei...
Hideg? Igaz hűvös volt. Talán a korom tett érzéketlenné ezzel szemben. Vagy talán maga a város. A kevés ember miatt nem kell annyira figyelni.
- Nem - ráztam meg ismét a fejem, miután ezt a témát lerendeztem magamban. - Jól bírom a hűvöset.

-Tényleg? Nah most ezt is megtudtam. Majd egyszer talán be is nézek. Gondolom most semmit sem lehet látni belőle.-Közelebb is sétálok a dokihoz, majd hümmögök egy sort. Nem valami bőbeszédű, bár igaz mit vártam? A múltkor sem beszélt túl sokat.
-És hogy van a vidám Nővérkénk? Meg kell mondanom nagyon tehetséges. Másnapra a bokám szinte teljesen jól volt. De pihentettem és egész nap csak a házban voltam. Nagyon nehéz volt, de szófogadó beteg voltam!-

- Igazából, de, be lehet menni. Az ajtó mindig nyitva van, viszont egy feltétellel ajánlott. Mindennek a helyén kell maradnia. Vannak a városban olyanok akik nem néznék jó szemmel, ha valami eltűnne - talán még én is azok között lennék.
Elmosolyodtam, ahogy a lányomat említette. Persze tehetség pár száz év gyakorlattal mindjárt más, mint csak magában...
- Ezt jó hallani. És jól van - bólogattam finoman -, csak ezúttal nem együtt jöttünk. Valószínűleg ő is a városban lődörög. Viszont tényleg örülök, hogy látom, és azt is hogy jobban van, még ha tudom is, hogy ami történ nem a világ vége. És az olyanok mint mi igazán örülünk egy szófogadó ápoltnak.

-Áh szóval egy emlékház féleség! Egyre kíváncsibb vagyok rá. Majd talán holnap megnézem magamnak. Amúgy lehet tudni valamit erről a házról? Mármint, hogy miért tartják ilyen nagy becsben?-Hátha még többet megtudok a városról. Aztán még az is meglehet, hogy megszeretem ezt a helyet.
-Nah igen nem a világ vége. Már nem egyszer sikerült félrelépnem, és voltak már "szebb" eséseim is. No de nem panaszkodom. Amíg tudok járni csak örülhetek neki!-

- Egy olyan illetőé volt, akit úgy tűnik sokan tisztelnek a városban, de aztán nyom nélkül eltűnt. - Elgondolkoztam a dolgon, de csak pár pillanatig. Hogyan tűnhetett csak úgy el egy olyan kaliberű személy mint O'braien? - Senki sem tudja mi történt...
A félrelépés szó hallatán viszont egy picit felvonódott a szemöldököm, és nem bírtam ki, anélkül hogy megmosolyogtam volna a dolgot. Na jó... ha nagyon akartam volna, magamra erőltethettem volna a komorság súlyos álarcát, de nem tettem.
- Valóban? - kérdeztem meg még mindig eléggé az orrom alatt somolyogva. - Viszont tényleg jó hallani, és látni, hogy ezek után minden megfelelően a helyén van...

-Hmm egy igazi rejtély. Már csak Sherlock Holmes-nak kéne itt lennie. Ő biztosan megoldaná az ügyet.-Halkan elnevetem magam, majd az épületre nézek. Remélem fel fogom ismerni napközben is. Tényleg kíváncsi vagyok arra, hogy mi lehet ott bent.
Örültem, hogy a mi doktorunk mosolyog. Igaz a múltkor is néha felgörbültek ajkai, de nem olyan sűrűn, mint a nővérkének. Pedig jól áll neki. Sokkal barátságosabb az arca.
-Igen nagyon jó!...Kiskoromban emlékszem felmásztam egy jó nagy fára....De le is estem róla. Sok időt töltöttem a kórházban, de a gyerek szervezete hamar felépül...Aztán hazamentem és ismét felmásztam a fára...Anyám rákvörös volt a dühtől. De nem estem le!...Milyen rég is volt az.-Hogy miért kezdtem el mesélni a múltamról? Még magam sem tudom. Talán csak jól esik valakivel beszélgetni, még ha nem is ismerem őt annyira.

- Rejtély, valóban... - gondolkoztam el ismét a dolgon. Hiszen ha O'braiennel történt valami akarata ellenére, akkor bármikor bármelyikünkkel megtörténhet újból. Ez még valaki olyan számára is rémisztő gondolat mint én, és ha valakinek mégsem lenne az, akkor azzal bizony baj van. A detektív említésére viszont egy újabb gondolat jutott eszembe. Bizonyára vannak hasonló kaliberű figurák a világban, akik még igaziak is, és esetleg jó sok év tapasztalattal rendelkeznek. Mint jó magam a saját területemen.
Gyerekkor... nagyot sóhajtottam és a tekintetem pár pillanatra a végtelenbe révedt.
- Az enyém oly messzinek tűnik... - szóltam el magam. Ezzel a témával kapcsolatban is először inkább a vámpírrá nevelésem jutott eszembe, és nem a napfényes tényleges gyerek kor. Mintha egy másik életben lett volna.

-Messzinek? Nah ezt nem hiszem el. Nem olyan öreg maga! Vagy ha annak tartja magát, akkor megsértődöm, mert nem hiszem, hogy sok év lenne köztünk.-Legszívesebben tegezném, de túlságosan is úriembernek néz ki ahhoz, hogy belemenjen egy ilyenben. Majd talán, ha jobban megismerjük egymást...
-Bevallom őszintén azt szeretem a városban, hogy az esték ilyen csöndesek és nyugodtak. Igaz otthon is ilyen volt...De lehet, hogy pont ezért élvezem ennyire....Csak ne lenne ilyen hideg. Ön hogy bírja ezt a hideget?-Hátha tud adni pár jó tippet.

Kicsit elkerekedtek a szemeim mikor észrevettem magam. Bizony jól elszóltam magam. A meglepődésem helyét viszont hamar egy kis szomorúság vette át az arcomon. Nagyot sóhajtottam és elfordítottam a tekintetem. Máshol, más helyzetben biztos kivágtam volna magam, mint annyiszor. Valószínűleg a város tehetett róla. Mellesleg ha azt ő tudná, hogy hány éves vagyok! Valahogy mégis késztetést éreztem arra, hogy elmondjam neki. De miért? Természetesen maga a gondolat is butaság volt.
- Ó... Én Finnország végtelen havasain születtem, úgyhogy ezt még nem is érzem olyan hidegnek. - Az egy másik kérdés, hogy nem csak azért bírnám ki az ilyen időjárást. Érzem a hideget, de megbetegedni már nem fogok tőle. - Nem mondanám, hogy ott is igazán zajos, vagy hangos lett volna az élet. Na és nem is olyan nyüzsgő, mint amilyet néhol látni... - ez az évek alatt azért ott is valamennyire változott, de nem mindenhol. Az igazság az, hogy ahogy a világ felgyorsult, az első ilyen élmények azért megijesztettek.

-Finnország? Hu az szép lehet! Nah ott sem jártam, de csupa jót hallottam róla, bár az sem az én helyem. Megszoktam a meleget, de remélem hamar hozzászokom ehhez az időjáráshoz.-Sokat mesélnék, de ezzel biztosan csak untatnám őt, azt meg nem akarom.
-És milyen helyeken járt még? Múltkor említette Japánt! De persze csak akkor meséljen, ha szeretné. Nem akarok tolakodó lenni!-Egy barátságos mosolyt küldök felé, majd magam elé tekintek a végtelen sötétség felé.

A hölgyre néztem. Ezek szerint a meleget kedveli. Meglepő, hogy az korom ellenére milyen keveset jártam viszonylag én is otthon. Talán majd bepótolom.
- Hát nem mondhatnám, hogy a hátsómon ültem volna - könyököltem a tornác korlátjára elgondolkozva, aztán észbe kaptam. - Elnézést - néztem rá megbánva, amit mondtam. Nem kellett volna ilyen alpárian fogalmaznom.
- A kérdésre visszatérve, amolyan világjáró típus lennék. Talán azt lenne egyszerűbb felsorolni, hol nem jártam. Finnországból elindulva mondhatni körbe kerültem a földet. - Talán kétszer is. - Egyenlőre viszont úgy döntöttünk a lányommal, hogy egy darabig itt maradunk.

Szinte tátva marad a szám a hallottakon. Alig tudok hinni a fülemnek. Vajon hány évesen kezdett el utazgatni és lánya is van?
-Hu ez nem semmi. Hány éves korban ment el otthonról? Gondolom nagyon fiatal lehetett. Hu nagy kaland lehetett. Én is sokszor gondolkoztam ezen, hogy csak úgy utazni...De nos nem minden úgy megy ahogy azt szeretnénk.-Ezt bizonyítja az is, hogy teljesen más városban telepedtem le és még neki sem fogtam a boltomnak.
-És Yuriee az Ön lánya?-Nem is hasonlítanak egymásra...Oh biztos túl jól sikerült az a Japán utazás...Hmm aztán kiderül róla, hogy egy igazi Casanova.

- Igen, mondhatjuk úgy, hogy korán kezdtem - mosolyogtam a nőre.
Az egy más kérdés, hogy ez nem igazán volt így igaz. Csak mostanról visszatekintve viszonylag korán volt, vagyis fiatal voltam. A második kérdésére viszont nem tudtam nem elmosolyodni. Még ha a hibámra is csapott le, és inkább ezen kellett volna inkább gondolkoznom. Yurrei neve és a lányom szó egymás mellett alapvetően mosolygásra késztetett.
- Sokan mondják, hogy olykor szalad az idő... - bazsalyogtam. Olcsó vicc volt, és nem állta meg a helyét, hiszen vagy túl idősnek tűntem a dologtól, vagy pedig az egésszel voltak gondban.
- Még gyerek volt amikor japánban találkoztunk... - egészítettem ki végül a biztonság kedvéért. - Árva volt, és nem akartam magára hagyni...

-Oh értem...Akkor örökbe fogadta! Ez kedves magától, de úgy láttam, hogy nagyon szereti magát! Bár bevallom az elején azt hittem, hogy Önök ketten egy pár.-Kissé el is pirulok. Az eszembe sem jutott, hogy netán apa-lánya kapcsolat van közöttük. De vajon hány évesen fogadhatta örökbe? Yurrie lehet vagy 20 éves tíz év biztosan eltelt....Milyen fiatal lehetett. Fura, hogy egy 20 éveiben járó férfi egyedül elvállal egy gyereket. Biztosan szereti őket.
-Felnézek magára. Egyedül felnevelni egy gyereket nem lehet könnyű. Bár igaz sosem tapasztaltam, csak hallottam róla.-

Egy pár pillanatra megint elvándoroltak a gondolataim, de a témánál maradtak. Elmosolyodtam.
- Ez így van, mindketten nagy gonddal viseltetünk a másik iránt, de valóban nem a párom.
És hogy egyedül neveltem volna fel... nos ez igaz is meg nem is. A mosolyom azért még szélesebbre húzódott, de még mindig nem kelthetett kellemetlen hatást. Jól esett minden ellenére az amit mondott.
- Még ha megesett, hogy voltak is nehézségeink - bár most hirtelen egy sem ugrott elő az emlékeim közül -, de nélküle én is egyedül lettem volna.
Sok mindent megéltünk már. Sokat bizony, amiről talán még lett is volna kedvem beszélni, de nem tehettem.

-Ebben igaza van! Én sem szeretek egyedül lenni. Főleg, hogy egy igen nagy családból származom és nos otthon sosem lehetett unatkozni. Szinte mindennap valamit ünnepelni kellett. Jó volt nagyon!-Így belegondolva nem is értem miét jöttem el...Vagyis de igen! Egy új élet, bár már most hiányoznak nekem.
-Nem sétálunk egyet? Vagy már legszívesebben hazamenne? Mert ha igen az sem baj, megértem, hogy ha unatkozik! Nem vagyok valami izgalmas személy.-

Nagy család... ez elgondolkoztatott.
- Én ezt sosem mondhattam el magamról... Igaz hogy voltak testvéreim, de nem sok, Sokuk fiatalon meghalt... - morfondíroztam a dolgon. - De bárhogy is... nem jó egyedül lenni. Én nem sokáig bírtam - mosolyodtam el.
Kedvesen néztem a nőre, még ha meg is lepett, amit mondott. Közelebb léptem hozzá és reméltem, hogy nem sértem, vagy ijesztem meg.
- Ezt honnan gondolod? - néztem rá és óvatosan végig simítottam az arcát, mintha alig érnék csak hozzá. - Nem tudhatod mások mit gondolnak rólad sokszor. És ha így gondolják, akkor nem érdemes velük foglalkozni, ha pedig épp ellenkezőleg... Mellesleg személy szerint azt kell mondjam, engem nem untatsz. Ha sétálni lenne kedved... akkor sétáljunk - mosolyogtam rá ismét, majd egy kicsit hátrébb léptem, hogy előre engedtem.

-Oh ez szomorú! Részvétem! Biztosan nem lehetett könnyű, vagy nem lehet...Bár szerintem ilyenkor a szülőknek a legrosszabb..Elveszteni a gyereket...Borzalmas lehet!-Ki is rázz a hideg. Szerencsére családba ilyen nem történt még és remélem nem is fog.
A közeledése nem zavar, viszont a gyengéd érintése nagyon is meglep. Ez most mi volt és miért tegez? Ugye nem akar....Na jó biztos nem.
-Öhm...khm. Nos ennek örülök, mármint hogy nem untatom. És akkor indulhatunk is.-Kissé zavarba jöttem. Nem tudom mire vélni ezt a hirtelen változást. De próbálok nem is koncentrálni rá. Inkább csak elindulok az utca felé, majd bevárom őt.

Egy pillanatra megrándultak a szemeim, de ezzel próbáltam nem törődni, mintha meg sem történt volna. Az igazság az, hogy akkoriban, ez elfogadott dolog volt... persze nem volt jó dolog így sem, de másképp fogtuk fel. Az igazság viszont az, hogy már mindegyikük rég halott. A szüleim is, a második apám is...
Már rég elvettem a kezem az arcától és magam mellett lógattam, de valahogy most még inkább elengedtem, leejtettem magam mellé. Mintha zavarban lett volna. Elfordítottam tőle a tekintetem pár pillanatra, de azért utána indultam.
- Remélem... nem voltam tolakodó, nem akartam kellemetlenséget okozni - kezdtem megbánni a dolgot. Nem is tudom mi ütött belém... ilyen idős fejjel. Vagyis... akkor is elfogadható és bocsánatos bűnnek láttam a különböző korok és fejlődések szemléletén át.
Hirtelen viszont különös gondolatok öntöttek el. Megtorpantam egy pillanatra, és az egyik kezemmel eltakartam az arcom. Lenyeltem egy nyögést, és megráztam a fejem. Pislogtam párat, ahogy felnéztem. Hihetetlennek tűnt, hogy ennyi év után is néha feltörnek bennem ilyenek, pedig kifejezetten nem is voltam éhes. Akkor érthető lett volna. De persze sebtében a nő után mentem, ha addig meg nem állt.

-Nincs semmi baj, csak meglepett. Nem számítottam ilyenre.-Mondom neki teljesen őszintén. Most miért hazudjak? Ezzel én sem sértem meg őt és igazából nem zavart, csak meglepett.
Mikor hirtelen megáll hátra pillantok felé és követem példáját. Úgy tűnik nincs valami jól. Remélem nem esik össze. Ő az orvos....Én nem tudnék vele mit kezdeni.
-Hééé! Minden rendben van? Jól van? Nehogy összeessél itt nekem. Én nem tudlak meggyógyítani.-Próbálok kicsit jobb hangulatot teremteni, így a barátságos mosolyomat is visszaveszem.