Romok

A város eddig még felújítatlan, romos területei. Vannak házak hiányzó falakkal, ablakokkal, de némelyiknek mintha semmi baja nem lenne, egyszerűen csak üresen áll.

Gyönyörű este volt. És egyben kicsit hűvös is. Az égen ezüstös lámpásként világított a hold. Tipikusan úgy amikor sokat látni, de a sötét zugok még ijesztőbbé válnak. De telihold még nem volt, még jó pár napig.
Óvatosan járkáltam a városban, teljesen meghasonultan. Elmúlt életek kínoztak. Egy paradox volt az egész. Féltem az emlékeimtől, mégis olykor visszanyúltam értük, még akkor is ha nem volt muszáj. Nem értettem milyen elégedettséget okoz számomra, és Claudius meg is akart az ilyen gyötrelmektől óvni.
Ahogy ismét felnéztem megálltam egy pillanatra. Vagyis az eszembe jutott emlék késztetett megtorpanásra.
... A hatalmas ólmozott üveget sütött be a nap fény. Hisztérikus hangulat kapott el. Imádkozni kezdtem.
- Uram adj, erőt... Szabadíts meg a gonosztól - keresztet vetettem, elmormoltam az ima folytatását, utána csak magamban mertem fojtani. Megszállt az ördög! Bár kimondani nem merem. Kérlek uram irgalmazz! Segíts rajtam!...
Pislogtam és visszarángattam magam a jelenbe. Egy hiányos falú ház kapta el a figyelmemet végül amit beterített a holdfény. Elindultam felé hogy erre a csodásan ragyogó emeletre felmásszak.
Nem kéne... Biztos vagy te ebben? De ez veszélyes!
A legriasztóbb ebben az egészben mégis az volt, hogy ezt most nem tudtam melyikünk mondta, én vagy Claudius. Ebben a pillanatban nem tudtam eldönteni. A legrosszabbtól tartottam, a kíváncsiság mégis elragadott.
Szóval a végén ott ültem az emeleten és a lábamat lógatva néztem körbe.

Govrik átesett a térdmagasságig érő faltörmeléken, ami maradt az épület oldalából és elfeküdt a holdfényes utcán. Elnevettem magam, miközben átléptem a falmaradékot.
- Ejnye Ivars, ez túl erős volt, még összetöröd nekem - szóltam hátra a mögöttem feltűnő két férfinak. Közben leguggoltam az öreg mellé.
- Nem szép dolog megszegni egy üzletet, barátom. Hűséget ígértél. Ne feledd, hogy kik védték meg, aztán álltak bosszút azokon, az embereken... bemocskolták a lányod... emlékszel, Govrik? - felemelkedtem és intettem. Ivars ott termett és talpra rángatta a farkasembert. Torka alatt karolta át az öreget.
- Üzletet kötöttünk, de csalódnom kellett benned. Megvédtünk titeket. Hát ez a hála? Az első jöttment kis alfához csatlakozol? - kérdeztem meg kis híján hisztérikus hangon. Közben Karl nem fogta vissza magát, mikor gyomorszájon ütötte. - Így nem tudom többet garantálni a biztonságod... Ahogy Roxanét sem. Szegény kicsi lány - Karl újabb ütésre készült, de megérintettem a vállát, hogy megállítsam. Előre hajoltam, hogy egészen közelről az összegörnyedt Govrik arcába nézzek.
- De tudod mit? Megbocsátok. Nincs semmi baj - simogattam meg az arcát. - Csak mesélj nekem egy kicsit az új falkádról - mosolyogtam rá biztatóan.
- Nem... nem tudok róluk semmit... most csatlakoztunk, még... - elhalt a hangja, csak nyöszörgött, miután kapott egy újabbat Karltól. Kezdtem élvezni, hogy falkavezér lettem. Főleg, mióta úgy tűnt egyre inkább ráérez a sok vadb@rom az utasításaimra szó nélkül is.
- Jajj Govrik, szívem, ne kéresd magad. Az nem nekem fáj...
- Ketten vannak... egy lány és az alfa. Erősek. Annak tűnnek. És ellátottak. Esküszöm nem tudok még többet!
- Együtt vannak?
- Szerintem igen...
- Rendben van, most már megnyugodhatsz. Ivars, engedd el. Szerintem értett a leckéből...

Elbambulhattam. Úgy éreztem az emlékek letarolnak, pedig némelyiket csak homályosan láttam csak magam előtt, ami nem az én életemből való volt. A többit pedig egyáltalán nem.
Hangokat kezdtem hallani de először nem fogtam fel hogy igaziak. Majd pedig élesen robbantak be a tudatomba, még attól féltem megfájdul tőlük a fejem.
Feltápászkodtam óvatosan. Újból körbekémleltem és az egyik meglévő falhoz mentem. Belekapaszkodtam és kinéztem.
Elborzadva guvadtak ki a szemeim amit ki tudtam venni az alakokat és felfogtam azt ami történik.
Ahogy az egyik pasast keményen megütötték, felsikkantottam, de rögtön a számra is tapasztottam a kezem. Görcsösen kapaszkodtam a meglévő falba az egyik kezemmel, míg a másikkal továbbra is a számat tartottam. Azt mantráztam magamban, hogy kérlek ne bántsátok többet, kérlek ne. Még ha nem is tudtam ki az...

Egy oda nem illő hang zavarta meg a beszélgetést, mielőtt még Ivars eleget tehetett volna az utasításomnak. Egy pillanatra megdermedtem, és füleltem, nem csak képzeltem-e a dolgot.
- Ti is hallottátok? - kérdezett rá Karl.
- Menj, nézz utána - küldtem el. - Engedd el Ivars, és menj te is.
Ahogy Govrik kiszabadult levegő után kapkodott és nyöszörgött.
- Húzd el a beled, öreg. És ne feledd, bármikor megismétlődhet az a szerencsétlen incidens a lányoddal - figyelmeztettem egészen baráti hangon. Aztán elindultam a másik kettő után. De akkor beugrott valami.
- Ó, várj csak Govrik! - fordultam vissza, a távozni készülő férfi összerezzent. - Te farkasember vagy. Jobbak az érzékeid. Segíthetnél egy kicsit. Elvégre barátok vagyunk, nem? - mosolyogtam rá félelmetes bájjal.
Vonakodva rámutatott egy épületre. Azonnal intettem a srácoknak, hogy arra vegyék az irányt. Innentől kezdve már nem érdekelt a vénember, inkább kíváncsi voltam a következő játékszeremre.

Azt hiszem fordult egyet a gyomrom a nő szavaira. Hogy lehet ennyire... Újabbat szorultak a kezeim, de megfelelő szó nem jutott eszembe.
A beszélgetésüket hallgatva viszont toporogni kezdtem. Jaj nekem! Most mi lesz?!
Elindultam a ház másik felébe, de megtorpantam. Lenézve ahogy ki tudtam venni, az a rés vagy beláthatatlan volt vagy, túl törmelékes. A másik felé indultam. De ott meg csak leugrani tudtam volna. A harmadik részen pedig ők jöttek.
- Áhháááháá... - jött ki egy cincogásnyi hang a torkomon amint megpillantottam az elsőt.
Claudius?
Csendben volt.
- Jó... estét - köszöntem bár minek, kicsit felemeltem hozzá a kezem is... közben pedig lassan hátráltam. Valószínűleg ezért csodáltam Sergiust. Ha most itt lenne... vagyis, ha én lennék...

Amint bizonyossá vált, hogy jó helyen járunk Ivarst hátrahagytam. Karl lépett be elsőként az épületrészbe, ahol a kicsike meghúzta magát. Végigmértem a kiscsajt és rögtön kiült az arcomra a sugárzó jókedv. No lám csak, egy ember! Távol Arona bigott felétől. Azoktól akik vezérnek hiszik magukat. Távol a szilfidektől, tűzlelkűektől és... kígyóktól. Egy ilyen eldugott kis helyen. Négyesben. Karl is rájött, hogy mivel állunk szemben, el is indult volna felé, de megállítottam.
- Jó estét neked is - mosolyogtam rá vidáman. Gyönyörű pillanat volt ez. Senki sem szólhat bele a dolgaimba. - Mit keres egy magadfajta kislány egy ilyen elhagyatott helyen? - kezdtem el csevegni vele. Karl arcára kiült, hogy nem érti a helyzetet. Ezzel elrontotta a korábbi elégedettségemet. Mégiscsak id/óta az összes.

- Én... - kérdeztem remegő hangon, majd nagyot nyeltem. - Én itt lakom - embereltem meg magam kicsit. - Vagyis hát nem ebben a roskadozó házban - futott ki belőlem ez a pár szó. De úgy mintha egész este tudnám mondani, de aztán mégis megakadtam.
- Sétáltam és aztán... - közben anélkül hogy igazán felfogtam volna még tovább hátráltam. Ahol jelenleg megálltam jelenleg elég közel volt a szint széléhez.
- Én igazán nem akartam zavarni... - mondtam ártatlanul mint aki semmit nem tud, pedig... az arcom rögtön megmerevedett amint kimondtam az utolsó szót. Talán még valami görcsös, haragot sejtető arckifejezés is kiült az arcomra. Már amennyire látszott.
Nem akartam zavarni... egy f#nét nem. Ha lehetne a kardommal vágnám le az összes fejét. Vagy ezüst golyót a fejükbe... Igen valami olyasmi. Bocs Lowri. Hol is tartottunk?

- Itt laksz? Aronában? - lepődtem meg őszintén. - Mióta? - kérdeztem meg megrökönyödve. Egy ember ilyen m@rha természetességgel azt mondja nekem, hogy itt él. A városomban! El akarja ezt hitetni velem. Ez azért p0fátlanság a javából! Van bőr a képén...
- Hát persze! - kiáltottam fel dühösen, aztán azonnal visszavettem a hangomból. Őrült csillanással a szememben mosolyogtam újra rá. - Persze, hogy nem akartál zavarni. Semmi vész. Csak azt áruld el nekem mióta élsz itt? És miért nem tudtam eddig rólad? - az utóbbit már kissé összeszorított fogakkal mondtam és Karl felé fordulva a kérdést. Éreztem, hogy a kitartás a végén járt, a türelmem oda, és mindjárt robbanni fogok...

- Igen... - mondtam az még egy kicsit remegő hangon. - Nagyjából egy hónapja... - csúszott ki belőlem, de aztán valami történt. Abban a pillanatban nem is értettem hogy egy fél pillanatra hogy nem foghattam fel!
Összeszűkültek a szemeim, és biztos tartást vettem fel egy laza terpesszel.
- Talán azért mert nem tartozik rád? - mondtam biztos, kissé kiérezhető indulattal, és egy hajszállal talán még mélyebb hanggal is. - Ki vagy te egyáltalán? - kérdeztem keményen, visszafojtott gúnnyal.
Claudius... talán ezt a végére lehet nem kellett volna.
Lehet - felelt, és éreztem rajta, hogy azért ő is aggódik.

- Egy hónapja... Hallod ezt Karl?! Egy hónapja! - nevettem fel hisztérikusan. Ezért töröm magam, mi?! Hogy csak úgy beköltözzön ide egy ember. Befészkelje magát a kis f3reg. Undorító!
- Miért nem tudtam erről eddig, ha?! - kértem számon haragvóan az emberem. Ekkor viszont nevetséges magabiztossággal megszólalt a pipi.
- Azt mondja, hogy nem tartozik rám! - újra felnevettem, kezdtem teljesen elveszíteni a fejem. - Nem értek ti semmit! - fordultam Karl felé és most már torkom szakadtából üvöltöttem. - Haszontalan kis sz@rháziak vagytok mind! - Elindultam felé nagy hévvel, közben felkaptam egy vaskos botot is. Karl az izomzatához képest gyáva mitugrászként ugrott hátra előlem, mikor megsuhintottam, de nem volt szerencséje. - Így végzitek a munkátokat?! Egy ilyen - mutattam a nőre a bottal - él a városomban már egy hónapja és nem tud róla senki?! - belemarkoltam a férfi hajába és megtéptem. - Ezért valaki nagyon csúnya büntetést fog kapni - suttogtam a férfi képébe.
Aztán a kiscsaj felé fordultam.
- Hogy ki vagyok én? - suttogtam továbbra is. Már akkora volt bennem a feszültség, hogy a kiabálás nem volt elég. Inkább másra tartogattam a haragom. Így még félelmetesebb volt az egész. - Aki pokollá teszi a hátrelévő életed.

Felvontam a szemöldökömet, és úgy néztem a jelenetet. Nagyon nem tetszett. És az jutott eszembe hogy ezek ,,h#lyék". A hirtelen feltörő dejavu érzés magával ragadott.
Újra hátrébb léptem, és lenéztem a hátam mögé.
- Nem mondanám azt hogy nem tud róla senki. Jean-Claude egész kedves volt mikor találkoztunk - persze erről tudtam, hogy ha csak egy ember lennék nem biztos így lenne. - És az a doktor is...
- Nos... ezt nehezen tudom elhinni - feleltem, és kissé ércesen elnevettem magam. Egy pillanatra úgy éreztem magam még mindig az a vadász vagyok aki voltam. Hiszen az a dühödt lélek aki voltam nem hagyott még most sem nyugodni.

Kész. Kikapcsolta a tudatom. A mondatával és nevetésével elérte, hogy ne legyek többet önmagam. Nem érdekelt már semmi, csak cselekedtem. Nekirontottam. Én magam akartam szétverni a fejét. Addig ütni a pofikáját ezzel a bottal, míg teljesen felismerhetetlenné nem válik. Behorpasztani a koponyáját. A vérét akartam látni, érezni. És utána farkasként széttépni a hulláját. Közben valahol a tudatom szélén felfogtam, hogy Karl is mozdult és elindult. Jól tette. Tegye csak jóvá a hibákat. Fogja le a kis r/b@ncot, amíg kicsinálom.

Ahogy sejtettem. Ezek azok a fajták voltak akiket régen, akár pusztakézzel vertem laposra ha kellett. Erre viszont most nem volt lehetőségem...
Megindult felém, én viszont most egyetlen trükköt tudtam bevetni, reménykedve abban hogy sikerülni fog. Ki akartam gáncsolni, és egy nagyobb erőt azért nem igénylő taszajtással lelökni mellettem az emeletről. Nos ha nem sikerült akkor leugrottam, vagy leestem az már nézőpont kérdése... De talán még akkor is jobban jártam. Az esést ki kellett bírjam. Csak az érkezés volt a kérdés, és hogy utána mi lesz...

Nem figyeltem semmire, nem érdekelt semmi, csak hogy kinyírjam. Még ha belém állt volna egy villanyoszlop, az se tudott volna megállítani ebben. Talán épp ennek az elvakult hévnek köszönhettem, hogy, nem voltam elég óvatos. Vitt a lendület, és gondolta volna a fene, hogy a lány kigáncsol és lelök. Már csak azt fogtam fel, hogy súlytalanná váltam. Aztán egy rántás következett és reccsenés. Karl elkapta a ruhám, nem zuhantam.
- Engedj el te id/óta és kapd el a lányt! - rivalltam rá, és engedelmeskedett is. Közben már kiáltottam is újra. - Ivars!
Aztán fájdalom hasított a csontjaimba. De nem volt súlyos. Nem lehetett az. Csak üvöltöttem a fájdalomtól még dühösebben a földön fekve.
- Öljétek meg! Öljétek meg!

Futni kezdtem. Fel akartam mászni az egyik fal csonkra és onnan ugrani a másik felé talán még azt is kibírom. Aztán pedig futás.
- Nee! - kiáltottam. - Eresszetek! Nem ölhettek meg! Átkozottak lesztek mind ha egy beavatottat megöltök! - kapálóztam. - Tönkre teszem a várost! Visszajövök és felégetem az egészet! M#cs#k#s r#hadékok! - összeszorultak a fogaim. Természetesen nem gondoltam hogy az egész várost megöljem. Csak őket... - Hagyjatok! Nem tudjátok mibe tenyereltetek! Az előző gyilkosomnak is iszonyatos vége lett! - bizonygattam, bár ez nem volt igaz. Sergius halálát nem tudtam megbosszulni. A gyilkosa már halott volt...

> Ivars elkapta a lányt és Karl már épp arra készült, hogy egy jól irányzott bal horoggal elhallgattassa, mikor megtorpant. Egy pillanatig a társása meredt kérdőn, aztán megszólalt.
- Miről vakerál ez? - kérdezte meg elmésen. Nem nagyon tudta értelmezni az áldozatuk fenyegetőzéseit és valószínűleg nem is állt volna szándékában törődni vele, de azt nem tudta hirtelen hová tenni, hogy a lánynak volt már rajta kívül egy gyilkosa. <

Hallottam, hogy kiabál az a nőcske, tudtam, hogy elkapták és hamarosan el fog hallgatni. Megpróbáltam összeszedni magam, hogy ha lehet, ne maradjak le arról, ahogy Ivars kitöri a nyakát. De azt hiszem eltörtem a lábam. Nem aggódtam rajta, gyorsan regenerálódunk.

- Arról, hogy én már akkor is volt, hogy ebben a városban tanyáztam amikor a dédanyád még huncut gondolat se volt! - csattantam fel. És bár mindez igaz volt, azért arra is játszottam, hogy hátha sikerül a figyelmüket elterelnem. A tőlem telhető legerősebb rántással próbáltam a pasas kezéből kitépnem magam. Hogy sikeres szabadulásom esetén nekifussak, és tényleg leugorjak. Erre viszont pont az a rész volt a legalkalmasabb amerre azt az agresszív nőszemélyt is löktem. Vele ellentétben én viszont nem törtem volna össze magam.
Ha nem sikerült, hát nem volt más választásom mint tovább próbálkozni. És reménykedni, hogy eltudok hajolni az ütések elől, legalábbis azok elől, amik elől így lefogva lehetséges. Nem beszélve arról, hogy hátha esetleg egy eltévedt ütés, a másikat találja el.

- Ne akarj átverni te engem, ember! - mondta elbizonytalanodott fenyegetéssel Karl. Nem hitt a nőnek, de ebben a pillanatban sikeresen elbizonytalanodott. Felrémlett benne a szilfid férfi és képességei. Egy olyan ellenféllel még Ivarssal az oldalán sem állt volna ki. Főleg úgy, hogy Dace nem látja. Persze ha a nő ott állt volna mellette, tőle jobban tartott volna, mint bármi földi ellenféltől, így nem lett volna választása. De most volt, és ha esetleg igazat mond a csaj és nem csak gyenge próbálkozás ez, akkor jobb még most cselekedni, amíg Dace nem szedte össze magát. Ha nem ember, valahogy kidumálják a szökését a főnökasszony előtt.
Közben szökni próbált a nő, de a jócskán fölé magasodó Ivars vasmarkai közül elég lehetetlen próbálkozásnak tűnt.
- Bizonyítsd be - mondta halkabbra véve a hangerőt Karl.

Nem sikerült szabadulnom...
Claudius most mi lesz? - kérdeztem aggódva.
Nem tudom.
De akkor...
- Bizonyítsam be? - hökkentem meg elég rendesen. - Bizonyítsam be! - hát ilyet még nem pipáltam. - Hát ha most leugrok innen a tetőről, nem fogom összetörni magam. Jobb bizonyítékom egyenlőre még nincs, a tudásomon kívül. Ez a város már akkor is egy szellemtanya volt, és még ennyien sem laktak itt. F#nébe is! Jean-Claudék persze egyből felfogták mi a helyzet! Mindent tudok az összes fajról! Még azt is amit talán ti nem. - Persze tudtam én hogy ez nem lesz elég nekik. ha mesketélni kezdek nekik azt meg megunják. - És átváltoztatni sem tudtok! - csúszott ki a számon, de ezt kissé meg is bántam hirtelen. Mi van ha kipróbálják és valamelyiküknek valami baja van. - Beavatott vagyok, nem csak egy egyszerű ember! Az istenit!
- Ugye egyikőtöknek sincs fertőző betegsége? - sandítottam rájuk végül egy fél lélegzetvételnyi levegő után.

Karl a leugrás felvetésénél leragadt egy időre. Jó ötletnek találta. Ha meghal az csak jó, ha összetöri magát, úgyis elkapják, ha nem lesz semmi baja... ő akkoris megtett minden tőle telhetőt, Dace nem hibáztathatja. Egyszeriben zseninek érezte magát. Főleg, hogy még a vámpírokat is megjegyezte, infóval is szolgálhatott a főnőkasszonynak, hogy hol keressék a fruskát, ha dolguk lenne még vele.
- Ne nézz b@romnak, ki akarna téged átváltoztatni? - vágott Lowri szavába undorral és megvetéssel. Dace pokoli kínoknak vetné alá mindkettőjüket. Megfogta a lány karját, kirángatta a másik vaskos karjai közül és egyszerűen lehajította a tetőről. Az ügyet az ő részéről elintézte.

- Annál jobb... - egy kicsit megnyugodtam azt hiszem, hogy nem kerül még kipróbálásra se hogy elkapok-e valami betegséget vagy sem.
Na de azért a leugrást, nem így képzeltem... Persze nagy naivsággal, hagyják hogy én ugorjak. De akkor már mindegy volt. Már csak a repülés volt, és aztán az érkezés. Ami annak ellenére nem volt lágy és kellemes. Először a lábaim értek le aztán a kezeim, mint valami macska... A kezemet sikerült megütnöm kicsit, és az ízületeim is megérezték kicsit, de még nem történt számottevő kár. Mély levegőt vettem, aztán megpróbáltam összeszedni magam. Felálltam, és ezzel együtt valamiért hátra is pillantottam. Valószínűleg őket akartam megnézni, hol vannak. Aztán futni kezdtem...

Végre felvonszoltam magam oda, ahol elkapták a kis mitugrászt. Közben már éreztem, hogy el is indult a regeneráció. Épp láttam, ahogy Karl lelökte az emeletről. Nem túlzottan örültem neki, csúnyább halált is halhatott volna, de ez már kicsit megnyugtatott. Odacsoszogtam a két melák mellé és lenéztem közöttük az utcára. Arra számítottam, hogy kitekeredett tagokkal vértócsában fekszik a kis r/b/.
- Mi az isten...? - hüledeztem, hogy simán elfutott.
- Azt hiszem ő is valami szilfidféle... úgy vettem ki... - kezdte óvatosan Karl. Én meg éreztem, hogy a az a fajta csündes, démoni gyűlölet kezd bennem szép lassan tanyát verni. Pokollá fogom tenni az életét. Neki és az összes többinek...

Volt egy folt ami valószínűleg ők lehettek. De nem álltam meg ott kibogarászni, hogy úgy van-e vagy sem. Neki lódultam. Bár az első pár lépésnél majdnem felborultam. De feltápászkodtam, és loholni kezdtem. Az első riadalmi szakasz után viszont már kezdett visszakapcsolni az eszem.
Lassíts... Itt fordulj be. Azért tartsd a tempót, csak ne pánikolj.
Nagyjából egyszerre kezdtünk magunkhoz térni Claudiusszal. Csak ő meg tudta fogalmazni mi is az amit tennem kell.
Próbáltam egyenletes tempót felvenni. Mire viszont kiértem a házak közül, a tüdőm kezdte beadni a kulcsot.
Elértem a fákig. Utána már csak bolyongtam figyelve, hogy valaki követ-e...

//...//

(Köszönöm a játékot ^^)

Mostanság valahogy olyan rossz érzésem volt hogy ha az erdőben kószáltam. A múltkori incidensek is nagyban hozzátettek. Így hát ha lehetett inkább a városban maradtam, vagy az egyik jobban kivehető ösvény mentén közlekedtem a faluig meg vissza, de nem többet. Mégsem maradhattam mindig csak a házban. Még ha egy jó darabig egész jó elfoglaltságot is találtam volna.
Most viszont furcsa helyzet állt elő. Felkaroltam Szilvát ahogy régebben tettem, de már közel sem volt kiskutya, elég erős termete lett azóta hogy megtaláltam. Pár pillanatig féltem hogy valami felsértheti a talpát, de végül nem emiatt tettem így. bár nekem a súlya meg sem kottyant mégis felfedeztem a helyzet furcsa kinézetét. A fejemet vakartam, de aztán úgy döntöttem igyekszem nem foglalkozni vele. Az egyik romház belseje felé indultam, hogy magasabbról is megszemlélhessem a környéket.