Romok

Ma estét nem töltöm Rikkel, aminek csöppet sem örülök, de sajnos meg kell szokni, hogy nem minden estét tölthetünk el együtt. Van mikor neki is más dolga van. Nekem ki kellene használnom ezt az estét arra, hogy kipihenjem magam, de már hozzászoktam az éjszakázásokhoz, így nem megy álom a szememre.
Mivel a házban sok mindent nem tudok csinálni, így inkább sétálok egyet a "városban". Tudom nem kellene egyedül kóborolnom a sötétben, de bízom abban, hogy ha bajom is esne Rik meghallaná hangokat.
Nem tudom, hogy mióta sétálhattam, de jó messzire elmehettem. Ahogy magam elé tekintettem egy alakra lettem figyelmes. Túl messze volt ahhoz, hogy lássam az arcát, vagy akár csak azt, hogy ő e vagy férfi, így közelebb merészkedtem hozzá, míg végül ki nem derült, hogy egy nőről van szó. Nem álltam meg, vagy fordultam vissza. Talán ez lesz életem legostobább döntése, de ha valami vámpír lenne vagy más, már rég megérezte volna közelségem és megtámadott volna.
Amint még közelebb érek a nőhöz ismerőssé válik, bár arcát így sem látom teljesen, de mégis valahonnan ismerős.
-Szép estét!-Próbálkozom egy kedves köszöntéssel. Talán nem ugrik nekem egyből.

Elvesztem a gondolataimban. Volt amiben nem bíztam magamban manapság. Furcsa volt. Csak mélyebbre és mélyebbre süllyedtem ebben az állapotban. Valahogy ennek Sylasnak is köze volt. És az igazság az volt, hogy még élveztem is ezt a helyzetet.
Végül csak sikerült elbambulnom. Ahogy a közeledő illetőt figyeltem, félig elfelejtkeztem arról hova. Teljesen a hatása alá kerültem. Egy lélegző lény... szívdobogással.
- 'Estét... - húztam el kissé a szót, és a vigyorom is talán nagyobb volt annál mint sem indokolt lett volna. Merengésemből Szilva ébresztett fel, aki vonyítani majd ficánkolni kezdett a kezemen. Gyönyörű hangja volt... de végül le tettem. Óvatosan a közeli ház falának dőltem, miután megnéztem nincs e valami kiálló dolog pont a hátam mögött.
- És mi szél hozott erre?

A kutyát mosolyogva figyelem. Aranyos. Megsimogatnám legszívesebben, de őt valami más sokkal jobban érdekli, így nem is jön a közelembe.
-Oh csak nem tudtam aludni és gondoltam sétálok egyet, aztán itt kötöttem ki. És te hogy vagy? Rég láttuk egymást!-Ha minden igaz akkor mikor segített eligazodni a "városban" vicces egy este volt az is és a másnapot nem is szeretném megismételni. Végig hallgatni egy csomó embert akik azon vitatkoznak, hogy megöljenek vagy sem nem valami vidám.
-Hogy is híják a kutyádat?-Nem emlékszem, hogy már mondta volna e.

- Rég? - akadtam fönt kicsit a dolgot, és elgondolkoztam. - Valóban. Én? Mondhatni egész jól - nyomtam meg a szót. . Jól esik a nagy városok zajától távol lenni. Szinte már a fejem fájt tőle - panaszoltam, és meg is fogtam az említett testrészemet. - Hiába az már sok nekem... - még éles érzékek nélkül is az volt nem hogy még így...
- Nem gondoltam volna, hogy itt maradsz. És hogy szolgál az egészséged íly sötét helyen mint a kis városkánk? - vigyorodtam el. Ha tudta volna, milyen gondolatok suhantak át akkor az agyamon...
- Szilva... - borzoltam össze az állat fején a szőrt. - Az erdő szélén találtam amikor jöttem. Egészen összeszoktunk azóta, a nomád körülményeket is egészen jól bírja.

-Nos igen. Valóban sokkal csöndesebb itt az élet, mint egy nagyvárosban. Bár néha nekem túl csendes. Tudod én egy nagy családban nőttem fel ahol folyton volt valami ünnepség, minden este nagyokat "mulattunk", tánc-zene...Kicsit hiányzik az az élet!-Halványan elmosolyodom, majd a kérdésére azonnal válaszolok is.
-Oh én remekül vagyok azt hiszem! És igen valóban fura, hogy nem mentem el, de először mivel nem volt autóm nem tudtam volna elmenni. Gyalog nem indultam volna neki. Most meg van okom itt maradni!-Az az ok meg Rik az. Ha elmennék a városból sose láthatnám őt viszont. Azt meg nem szeretném. Tudom nem tökéletes a kapcsolatunk, és nem is lesz az, de boldog vagyok és most ennél több nem is kell.
-Szép neve van és igen nagyra megnőtt! Én is gondolkoztam azon, hogy jó lenne befogadni egy állatot, csak valamiért mégsem teszem meg az első lépést.-Talán mert csak félek, hogy vajon neki jó lenne e a dolga egy ilyen helyen.

Egy pillanatra komolyan elgondolkodtam, az államat dörzsöltem.
- Nagy család, ha? Komplikáltan hangzik... - az igaz, hogy a saját helyzetemből indultam ki.
- Remekül? Na ezt aztán fura hallani... Azt gondoltam ez a kis város elég ijedelemre ad okot. Mostanában néha azt gondolom, bolond aki nem fél a sötétben... - és nem közülünk való, főleg ha ember. De ezt már csak gondolatban tettem hozzá.
- Ez a te döntésed - nyúltam le, hogy megsimogassam a kutyám fejét. - Volt egy kutyánk még New Yorkban... egek de utáltam azt a helyet - húztam el a szám. - De nem gondoltam volna, hogy egy állatot ismét magam mellé fogadok. Úgy látszik az égiek másképp gondolták. Nem volt szívem ott hagyni, míg más épp ezt tette - fintorodtam el.

-Nos igen sok gonddal is jár egy olyan nagy család, de szerencsére nálunk nagyobb volt az öröm, mint a bánat.-Elég negatív a hozzáállása a dolgokhoz. Igaz ez a város nem a biztonságáról híres, de azért főleg vámpírként nem kell olyan nagyon félni. Jó még Riken is látom néha, hogy valamitől fél, de mégis biztonságban érzem magam mellette, ha meg egyedül vagyok nem gondolok inkább semmi rosszra, mert akkor bediliznék.
-Valóban fura dolgokról hallani mostanság, de ha kellően óvatos vagy nincs miért tartani. Tudom mint ember én túl sokra nem mehetek, de azért bízom a sors jóakaratában.-És ha már itt kell élnem legalább ne kelljen attól tartanom, hogy valami vgy valaki megtámad és életemet veszi.

- Nos... akkor szerencséd volt - mondtam lágy hangon és rámosolyodtam. Átsuhant az agyamon, az amit az én családomról tudok. Az enyém is nagy... de mondjuk úgy inkább sokrétű és széles körű... de sokszor nem jó értelemben.
- Micsoda... optimizmus - sóhajtottam. - Ez az ami nekem többnyire nem volt. Bátorság, erősség, vagy gyengeség, hm? Ez olyan érdekes... - lovaltam bele magamat a témába. - Főleg... hogy ha belegondolok, ha párévvel ezelőtt azt láttam volna a tükörbe, ami most vagyok... valószínűleg megijedtem volna - főleg, hogy a hangszínem kezdte azt a határt súrolni amiről már én is észrevettem hogy hátborzongató. Hozzá gondolva pedig azt, hogy csak úgy neki eshetnék... Még észre sem venné... És! Még verekednem sem kéne vele, mint azzal a múltkori farkaslánnyal.

-Szerintem csak óvatosság. Néha a túlzott optimizmus sem jó, mert akkor jön a naivság, amitől könnyen bajba kerülhetünk.-Talán ha egy idegen személy lenne nem mernék ilyen bátran cseverészni vele, bár akkor is bennem lenne az, hogy tudom, hogy Rik még ha nincs is itt mellettem vigyázz rám. Talán a vámpírok képességez, ezt sosem kérdeztem tőle, de bevallom őszintén jó érzés tudni, hogy mellette biztonságban vagyok.
-Nem sétálunk egy kicsit?-Ha már mind a ketten itt vagyunk jobb sétálni, mint egy helyben állni főleg ebben a hideg időben.
-Bevallom őszintén fura nekem amiért olyan kevesen próbálnak valamit tenni a városért. Annyi mindent ki lehetne hozni ebből a helyből. Tudom észrevétlenek akartok maradni, de attól még e mellett lehet itt jobb élet. Lehetne áram meg rendes víz. Nem vágyom egy zsibongó városra, csak egy kis élet feldobná ezt a helyet.-

//Bocs, h csak most, de nem kaptam üzit emailon, h írtál //

- Óvatoság, hmm? - mindennek láttam csak nem óvatosnak. De ez jelen helyzetben lehet egyáltalán ne is zavar, vagy csak nem érdekel.
- Naivság? Talán ez volt az amit sosem engedtem meg magamnak... Vagy talán egyszer... - gondolkoztam el a dolgon. - Hogy gondolhattam, hogy a nővérem mellett nem érhet semmi baj? - tettem fel a költői kérdést magamnak kissé gunyorosan. Majd széttártam a kezeimet és megvontam a vállam.
- Séta? - hirtelen furának tartottam az ötletet. De aztán valami állatias csillant a tekintetemben egy pillanatra. - Miért ne? - vigyorodtam el kissé vészjóslóan.
- Nem az hogy kevesen, csak lassan - löktem el magam a faltól, majd intettem Szilvának hogy kövessen. - Itt vagyok például én. Ha megkérek valakit akkor segít, de a saját házam, csak a saját pénzemből vagy más erőből szerzett alapanyagokkal tudom felújítani. VAgy ha mégis segítenének ilyenben is pénzzel nem akarok tartozni senkinek... - vagy mással. De ezt már csak magamban tettem hozzá. - Főleg az ilyen Jean-Claud féléknek. Egek, még Morlának sem fizetnék! Mert aztán ő megkéri az árát... Talán egyedül Sylas segítene nekem, de ő meg nem engedné hogy visszaadjam neki... - itt egy kicsit meglágyultak az arcvonásaim. Úgy éreztem az ő esetében nincs is szükség erre, Ezért vagyunk egymásnak.
- A víz, gáz, villany csatornázás meg nem egyszerű dolog. Úgy hallottam, valaki dolgozik mostanság a kórházban lévő generátoron, de mostanság veszélyes arra menni.
- Nem beszélve a különcködőkről - húztam el a szám. - Régebben volt pár farkas haverom, de az itteniek... pfff. - ráztam meg a fejem Dacere és bandájára, meg a farkasemberekre gondolva... mármint a csaposon kívül.

-Én sajnos már sokszor e csapda fogja lettem, de ennek ellenére a mai napon is képes vagyok még mindig valamikben naiv lenni. Talán nálam ez olyan dolog, amit sosem fogok kinőni...-Bár lehet, hogy ez a hely meg fog változtatni és majd sokkal keményebb személyiség leszek, mint amikor jöttem.
Miközben elindulunk a kisebb sétánkra figyelmesen hallgatom őt és egyet kell értenem vele.
-De mondjuk pont ezért is segíthetnénk egymásnak. Én is egyedül újítom fel a házat és lassan haladok vele, sőt a pénzem is egyre jobban fogy és nem tudom, hogy majd miből pótolhatom. Voltak álmaim, de miután idekerültem lemondtam róluk. Tudom különböző emberek élnek itt és nehéz egymással békét kötni, de valamikor muszáj lesz, ha nem akarjuk elveszíteni ezt a várost.-Tudom nekik sokkal fontosabb ez a hely, mint nekem, de mégsem érzem azt a társaságon, hogy mindent megtesznek érte.
-Veszélyes? Miért veszélyes?-Oké mi is voltunk már ott Rikkel, de ő arról nem tudhat, így kíváncsi vagyok, hogy vajon ő miért gondolja azt a helyet veszélyesnek.

- Nem tudsz és érvekkel megtéríteni ilyen.. személyeket - húztam el a szám. - Bár ami igaz az igaz, még én magam sem bízom bennük, legfőképpen egyikükben sem, pár kivétellel.
- Miért is? - tettem úgy mintha elgondolkoztam volna. - Minden olyan... olyan mintha az épület időről időre mozogna. Mintha az a rozoga beton halmaz direkt akarna rád szakadni. Pedig egészen stabil kéne legyen. Voltam már ott bent előtte... Ami azt illeti egész jól szórakoztam akkor - mosolyodtam el magamban. A hangom pedig kiismerhetetlenül könnyed volt. - Pedig milyen jól jönne az a generátor... Bár a fen& se tudja - vontam meg a vállam - én egész jól elvagyok így is. Megfürdök én a patakban is, és elvagyok lámpa nélkül is. Bár nekem még segítségem is van... - egy pillanatra lehunytam a szemem. É s még milyen segítség! Hmmm... - Bár néha ügyetlen, de aranyos.

-Igen egy kutyus valóban nagy segítség tud lenni, meg gondolom az is, hogy vámpírok vagytok, bár nem tudom, hogy ez mennyire.-Annyit azért tudok róluk, hogy sok képességük van, amivel azért meg lehet könnyíteni az életet. Ott van például, hogy sokkal jobban látnak, csak vérrel táplálkoznak...Szinte semmit sem kell költeniük. Nekik az este a nappal és fordítva. Bezzeg egy ember...Már ott gondok vannak, hogy honnan szerzek élelmet és hogyan tárolom el. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy én is vámpír akarok lenni.
-Fura egy épület lehet ez a kórház. Én kívülről láttam, de már úgy is nagyon ijesztő a számomra. Egyedül biztos nem mernék bemenni.-Nem tudom mennyire mesélhetek a Rikkel történt eseményeinkről, így inkább füllentek neki kicsit.
-És mond jártál már a városon kívül?-Amióta itt vagyok talán egyszer hagytam el, de akkor is Rikkel, hogy azért rendesen visszatalálhassak, mert arról az átokról sem feledkeztem meg, csak már pontosan nem is emlékszem rá.

- A kutya? - kerekedtek el a szemeim. Majd aztán hangosan felkacagtam. Úgy tűnt mintha egyedül az én hangom lenne az ami belehasít az éjszakába. - Nos... - próbáltam végül úrrá lenni magamon. - Igazad lehet. Én mégsem rá gondoltam, hanem... a páromra. - Megálltam a beszédben egy pillanatra. Valahogy mégis furán éreztem magam, hogy kimondtam azt a szót párom... - Bár sokszor inkább úgy tűnik neki van szüksége segítségre - kuncogtam. Bár azért nem kerülte el a figyelmemet hogy tudja mi vagyok... pár pillanatig el is gondolkoztam ezen, de végül elhessegettem az egészet.
- A kórház nem volt mindig ilyen. Régebben csendesebb volt...
- Hát persze, nem itt születtem, hogy sosem hagytam volna el - mosolyogtam. - De például nem rég egészen Kanadáig visszamentünk - változott a mosolyom szelíddé és kellemessé. - Sylasnak volt ott egy kis dolga... - most valahogy kicsit visszavágyódtam oda. Pedig itt is mindenem meg volt. Vagyis semmi nem volt ami ott meglenne, és itt nincs.

-Oh ne haragudj nem tudtam!-Most szépen elpirulok egészen a fülemig. Én teljesen abban a hitben voltam, hogy a kutyáról beszél. Bevallom őszintén eszembe sem jutott, hogy esetleg van barátja...Talán csak mert egyedül sétálgat, de igaz mellettem sincs itt Rik.
-Kanadáig? De jó! És milyen volt? Én Spanyolországon kívül máshol nem jártam. Mindig csak a tévében, meg képeken láthattam Kanadát. Annyit tudok róla, hogy híres a juharszirupja meg, hogy ott a francia is olyan anyanyelv féle. Ti miket néztetek meg arrafelé?-Érdeklődöm tovább. Azért Kanada sem a szomszédban van. Milyen jó lenne elutazni valamerre...De Rikkel lenne a legjobb.

- Ó, nem is tudom hogy bocsájthatnék meg neked! - dobtam fel a levegőbe a karajaimat színpadiasan, miközben anélkül hogy megálltam volna megfordultam vele szembe. Aztán elmosolyodtam. - Ki vagyok én, a világ királynője, hogy mindenki minden mozdulatomról tudjon? Bár néha így is azt érzem, hogy túl sok a figyelő szempár, még itt is... - fintorodtam el elkomorodva egy pillanatra.
- És hogy milyen volt? Olyan mint mindig - mosolyogtam tovább, csak most kissé melegebb lett a mosolyom. - Szerencsére legalább ez nem változott eddig. Ott születtem, és Sylas is. De akik Kanadán kívül születtek, azt mondják hogy hideg - mosolyogtam. - Lehet igazuk van, nem tudom.
- Én, személy szerint lecsorogtam egészen az USÁba. Ott csellengtem egy darabig, míg sikerült végre egy normális lakást találnunk. Pff... normális - forgattam meg a szemeimet. - Na mindegy. Utána ismét felkerekedtem, itt Európában is mászkáltam kicsit, és most itt vagyok. Egy kicsit azért vicces, hogy eljöttem egészen idáig, hogy végül itt találkozzak egy kanadai sráccal... - az utolsó szó valahogy olyan furán hangzott ahogy kimondtam. Talán annyival jobban éreztem magam Sylasszal, vagy a helyzet, tekintettel arra, milyen komoly dologba csöppentünk mi azzal amik vagyunk, tette komikussá a szót, hogy azt mondjam Sylasra ,,srác". De talán valahogy mégis ráillett. Lélekben olyan fiatal volt... mindenhez képest is.

Széles mosollyal hallgattam a kis történetét az utazásairól. Azért akkor szépen körbe járta a világot, bár a hallottak alapján Ázsia kimaradt belőle, de talán idővel majd oda is eljut.
-Szép helyeken járhattál! És tervezed, hogy folytatod majd az utazgatást, vagy egyelőre maradnál itt?-Talán egyszer rávehetném Riket, hogy mi is menjünk el valahová akár a lányával együtt is. Jó lenne végre kimozdulni a városból, még akkor is ha utána csak sötétben közlekedhetnénk. Ennyi áldozatot azt hiszem nagyon is megér nekem.
-Ilyenkor mondják azt, hogy egészen pici a világ. Én még nem tapasztaltam meg ezt az érzést, de mindennek eljön a maga ideje nemde?-Talán lassan haza felé kéne vennem az irányt. Kezdek fázni és későre is járhat.
-Nem kísérnél el egy darabon? Kezdek átfagyni, de szívesen beszélgetnék még veled!-Amíg várom a válaszát jobban összehúzom magamon a kabátot.