Csengő patak

Egy kis forrás mely végig folyik a sziklákon. Olyan mintha csak játszadozna, könnyedén venne minden akadályt és maga a patak élne. Ha csönd van, csak a patak hangja hallatszik, ahogy a kavicsokra csöpög a víz, átfolyik rajtuk.
De vajon valóban csak annak a hangját lehet hallani? Vagy egyszer elő is tűnik a tündér a létezés másik oldaláról, melyről szinte áthallatszik olykor a nevetése? Ki tudja? Lehet hogy csak a képzeleted játszik veled...

Kora reggel volt még, mikor éjszakai rejtekemről útra keltem. Éhes voltam. Talán át kellett volna változnom és vadásznom valamit, de egyelőre megpróbáltam emberi ösztöneimre hagyatkozni. Hátha érek vele valamit, mielőtt kénytelen lennék végezni egy állattal. Bár nem árt mindkét oldalt, az emberit és farkast is erősíteni, rám fért volna bőven. De ez a kis kalandom lehetőséget adott rá. Igazából a viszontagságok ellenére, ahelyett, hogy megbántam volna, hogy elszöktem, egyre jobban tetszett a helyzet.
A távolban egy patak csobogására lettem figyelmes. Azonnal felé vettem az irányt. Megálltam a fák takarásában, és felmértem a víz környékét, de nem láttam semmi fenyegetőt, ezért óvatosan megközelítettem. Letérdeltem mellé és megpróbáltam két tenyerembe felfogni egy kis vizet. Kortyoltam párat, majd újra megismételtem a mozdulatot. Jólesett a frissítő, de meglehetősen hideg volt, ki is rázott a hideg. Enyhe telünk volt, mint általában, mégis a gyér öltözetem és az elmúlt pár nap a szabadban kicsit megviselt, bár külsőmön szerintem ez még mindig nem látszott meg. Összezártam párszor ujjaim, tornáztattam őket, hogy meginduljon a vérkeringésem.

A nyugtalan éjszaka után inkább behúzódtam egy házba, ami előtt egy kopjafának tűnő valami állt. Ott végre hagytak napnyugtáig aludni. Akkor felkeltem, és készítettem magamnak egy kis útravalót abból, amit Morlától vettem. Úgy döntöttem, felfedezem a környéket, bár az, hogy az erdő felé vettem az irányt, enyhén szólva is vitatható döntés volt a tegnapi farkastámadás fényében.
Épp ezért felkészülten indultam útnak: a kardomat felcsatoltam, a kabátom alatt egy pisztoly lapult, és a táskámban, ahová az elemózsiát tettem, lapult két tartalék tár is. Tapasztalatom, hogy amit nem állít meg egy tárnyi golyó, arra kár további ólmot pazarolni, de precíz ember lévén, erről is gondoskodtam, biztos, ami biztos.
Már messziről hallottam a patakot, de a lányt a túlpartján csak akkor vettem észre, amikor már ő is láthatott engem. Elkalandoztak a gondolataim. Ez végzetes hibává is válhat.
A lányra néztem.
- Jó reggelt - mondtam.

Eltöprengtem mennyi minden ehető az ember környezetében, amit csak a megszokások, a neveltetése, a kultúrája miatt nem is gondol annak. Elhatároztam, hogy megpróbálom ezeket áthágni magamban. Nem akartam, hogy ilyen korlátaim legyenek, valahogy csábító volt a gondolat haszna. Természetesen elméletben ez nem is tűnik akkora kihívásnak, mégis tudtam, hogy az, és azonnal elnyerte tetszésem. Közben megéreztem egy ember közeledtét, és azonnal fel is tűnt előttem. Egyelőre nyugodt maradtam, mozdulatlan, kár a feltűnésért. Alaposan végigmértem, majd sötét tekintetem az övébe kapaszkodott. Olyannyira, hogy aközben sem szakadtam el tőle, miközben üdvözlésképpen lassan, mélyen meghajtottam fejem felé.

A nő óvatosnak tűnt, de nem ijedtnek. Miközben meghajtotta a fejét felém, alaposan végigmértem. Nem volt kirívóan szép, de vonásai kellemesek voltak, és a mosolya bizonyára ragyogóvá tenné az arcát, mint a legtöbb nőét.
Viszonozva a pillantását, oda sem nézve merítettem a kis patak vizéből két tenyeremmel. A számhoz emeltem, de nem ittam.
- Iható? - kérdeztem.
Ha helyi lakos, alighanem tudni fogja. És ha helyi lakos, alighanem nem ember. Nem mintha ez számítana. De a tegnapi tapasztalatokat alapul véve nem árt, ha az ember tudja, kivel hányadán áll errefelé.

Továbbra sem szabadítottam meg pillantásomtól, csak figyeltem vonásait töretlenül. A fegyverét már közeledtekor kiszúrtam, de most, ahogy a patakhoz lépett még fenyegetőbbnek tűnt. Nem feltétlen rám nézve, csak meglehetősen furcsa volt, hogy valaki karddal sétálgat egy erdőben. Persze a magyarázata bármi lehetett. Mindenesetre nyugodtságom segítette a tudat, hogy izmaim ugrásra készen várnak, bármikor kilőhetek, és gyors vagyok. Nem véletlenül nyertem pár versenyt. Bíztam benne, hogy kevesen lennének akik tartani tudnák velem a tempót.
Továbbra is mozdulatlanul fürkésztem arcát, miközben pontosan megismételtem kérdésére a korábbi feleletem.

Megittam a vizet. Jéghideg volt, de nagyon jól esett. Hoztam magammal vizet, sőt, még egy termoszban kávét is, de a forrásvíznél nincs üdítőbb.
Leültem a kis patak partjára, és lassan kinyitottam a táskámat. Elővettem a termoszt, és némi ételt.
- Kérsz?
Aztán leoldottam a kardomat és félretettem, részben, hogy kényelmesebben üljek, részben, hogy ne féljen közelebb jönni hozzám.
Lecsavartam a termosz tetejét, és töltöttem bele némi forró kávét. Kérdőn néztem a lányra.

Izmaim megfeszültek, mikor a táskájával matatott. Minden egyes mozdulatát figyeltem, ahogy velem szemben a vékonyka patak túloldalán kényelembe helyezte magát. Kérdésekor visszatért tekintetem különleges arcához. Nem igazán értettem miért ajánlotta föl nekem az ételét. Hangyányit dőlt oldalra fejem, miközben leheletnyit hunyorítottam rá, ahogy tanulmányoztam. Sebtében végiggondoltam a válaszom. Badarság lett volna visszautasítani. Nagyon jól jött az emberi élelem. Nem bíztam benne, senkiben sem bíztam, csak magamban, de nem voltam paranoiás, mint nagybátyám. Előre hajoltam és a patak felett, tenyérrel fölfele kinyújtottam felé a kezem.

Tudtam, hogy érti, amit mondok, de mindeddig nem szólalt meg. Ez nem igazán volt ellenemre... Sosem kedveltem a felesleges beszédet.
Egy szelet kenyeret és rá egy darabka sajtot raktam a lány tenyerébe. Elővettem a szárított húst is. Megkóstoltam. Finom volt, de túl száraz, így ittam egy korty kávét hozzá, aztán a kis, termoszkupakból lett bögrét letette földre.
- Vedd csak el, ha kérsz - intettem felé.
Törtem magamnak egy darabka kenyeret is, és nem zavartatva magam a csendtől, falatozni kezdtem. Szemem még mindig nem vettem le a lányról, de pillantásomban nem bújkált bizalmatlanság.

Visszahúztam a kezem és éhségemhez képest igyekeztem nyugodt tempóban elfogyasztani. Úgy különben is többet ér. Bár nem szerettem a sajtot, ezen felülkerekedtem, és ebben nem csak éhségem segített. Hanem korábbi elhatározásom is. Nem számít az íz ezentúl. Ezért is élveztem most még jobban, hogy pont ezzel kínált meg. Segített az első aprócska, kezdő lépésben.
A patak finom csengettyűk hangján szólaltatta meg sajátos zeneművét közöttünk, miközben egymást szemléltük. Valóban béke telepedett ránk, ahogy a madárcsicsergéses reggelen piknikeztünk. Jó volt.
Bár megkívántam a húst miatta. De nem szóltam. Kíváncsi lettem volna mi ennek a kedvességnek az ára.
- Köszönöm szépen. - szólaltam meg végül lágy, de magabiztos hangon.

Érdekes egy patak volt ez. Ahogy végigszaladt a köveken, már-már csilingelt. És a madarak is ébredeztek. Úgy sejtettem, hogy ez a kép túl nyugodt ahhoz, hogy valami vérengző, óriási szörnyeteg ne rontson ránk záros határidőn belül, de ez az érzés valószínűleg csak a tegnapi, indokolatlan támadás utóhatása volt.
Amikor a lány megszólalt, felnéztem. Ahogy a vonásai, úgy a hangja is kellemes volt. Egy nálamnál romantikusabb lelkületű férfi biztosan úgy jellemezte volna őt, mint olyan nőt, akibe könnyű beleszeretni. Vagy még inkább, mint olyat, aki mellett ébredni szeretnének.
Nekem ez mindegy volt. Ha nőt viszek az ágyamba, nem zavar, ha még reggel is ott van, feltéve, ha ő is tudja: nem fogom feleségül venni, és családra sem vágyom. Talán ez rossz tulajdonság, de a munkám miatt hasznos: nem szeretek semmiféle tartós emberi kapcsolatot kialakítani.
Most mindenesetre a lányra mosolyogtam.
- Nincs mit. Vegyél, amennyi jól esik.

Figyeltem egy darabig a mosolyát. Ahogy kibontakozott, ahogy életre kelt, ahogy megmaradt. Nem, nem a mosolyát figyeltem. A szemét. És azon keresztül a mimikáját. Hogy vajon abban is megláthatom-e azt a mosolyt, melyet nem viszonoztam. Tudtam, hogy nem vagyok valami barátságos emiatt. Igazából talán ezért sem kedveltek az emberek. Egy ennyi miatt. Benyomások, képzetek, magyarázatok. Mindenki talál valami okot, jellembeli tulajdonságot erre. De különösebben nem érdekelt akkor sem, hát még most. Így könnyebben békén hagy mindenki. És különben is, nem érdemelte meg mindenki. Nem tudták a jelentését.
- Mennyit esik jól adni? - kérdeztem meg egyszerűen, enyhén felhúzva a szemöldököm, és újra kinyújtottam felé a kezem.

Elnevettem magam. Nem köntörfalaz, az már biztos. Fogtam két szelet húst, még egy kenyeret meg egy kis sajtot, és a tenyerébe tettem.
- Annyit, amennyitől jól laksz.
Ittam egy nagy korty kávét. Már majdnem kiürült a kis bögre. A patak továbbra is érdekesen csengett.
- Errefelé laksz?
Kis lépésekben. Lassan. Valamiért azt éreztem, hogy ha lenne rá ingerenciám, és elhalmoznám kérdésekkel, bezárkózna. De én amúgy sem voltam az a fajta, akit sokat kérdez. Egy bérgyilkosnál az rossz tulajdonság.

Visszahúztam a kezem és most egy röpke másodpercig a húst szemléltem, majd lassú pislogásom közben tértem vissza az ő szemeinek tanulmányozásához. Közben nekiláttam hasonlóan nyugodt tempóban az élelem elfogyasztásához. Talán a patak mesebeli csobogása tehetett arról, ami a válaszára eszembe jutott. Miért éri meg neki ez az idegennel szembeni altruizmus? Miért akar jóllakatni, mint Jancsit a boszorkány?
Kérdése után újra hagytam, hogy a patak zenéje vegye át a vezérfonalat. Majd komótosan bólintottam, valamiért szóban is felelni akartam neki, hogy pontosan itt, de ezt elnyomtam végül magamban. Senkinek semmi köze hozzá.

Haraptam egyet a kenyérből. Megnéztem, mennyi étel maradt még. Nem túl sok, de talán épp elég arra, hogy mindketten jól lakjunk. És ha nem, az sem katasztrófa. Nekem még van a kocsiban.
Szóval itt lakik... Ezt már tudtam, vagy legalábbis volt egy erős gyanúm. De úgy döntöttem, ha ő nem futja le a felesleges udvariassági köröket, akkor én sem fogom.
- Szóval nem vagy ember, igaz?
Töltöttem még egy adag kávét a bögrébe. Én jól laktam, de még nem csomagoltam el az étel maradékát. A lány lassan, de jóízűen evett, amennyire meg tudtam ítélni, bár mimikájal óvatosságból vagy megszokásból, nem sok volt.

Meglepett a kérdése, teljesen váratlanul ért, az őt figyelő tekintetem visszatért a még hátra lévő három falatomra. Tudtam, hogy ez már önmagában árulkodó jel volt, de inkább ez, minthogy ő próbáljon meg olvasni az én szemeimben, lélektükrömben. Szótlanul elfogyasztottam azt a pár falatot, az erőre, energiára nagy szükségem volt. Kezem a patakba merítettem, és ittam pár kortyot, majd előrébb mozdultam, és a sekély vízbe támaszkodva annyira közel hajoltam hozzá, amennyire lehetett, mélyen a szemébe néztem.
Nem volt vérfarkas.
De kard volt nála.
Mérlegeltem, de inkább nem vállaltam a kockázatot és a fegyvert hátrahagytam, nem kaptam fel, mikor hirtelen kilőttem mellette. Időközben a figyelemelterelésemmel felvett testtartásom pont megfelelő volt ahhoz, hogy tökéletesen indítsak és minden erőm beleadva gyorsítsak fel, hogy a fák közé vessem magam amilyen gyorsan csak lehet.

Ahogy lesütötte a szemét, az mindent elárult. Nem mintha eddig nem tudtam volna. Már csak az a kérdés, hogy vajon a kötekedő kedvű farkasok közé tartozik-e, vagy másvalakikhez?
Egyetlen pillanatig, amikor olyan közelről nézett a szemembe azt hittem, meg fog csókolni. Ebben a pillanatban ezt nem is bántam volna. elvégre semmi sincs ingyen. Egy szeretkezés a puha földön éppoly jó fizetség lett volna az ételért, mint egy beszélgetés vagy bármi más. Nem vagyok válogatós.
De a pillanat elmúlt, és már mielőtt nekiiramodott volna, tudtam, hogy mi fog történni. Legalábbis sejtettem. Az arca rezzenéstelen volt, de a szeme elárulta.
Talán elkaphattam volna, bár pokoli gyorsan mozdult. Meg sem próbáltam. Helyette gyorsan összepakoltam az étel maradékát és eltettem a termoszt. Felcsatoltam a kardomat.
A lány már eléggé messze járt. De ahhoz persze nem, hogy ne érhessem utol, ha akarom.
Futásnak eredtem. Amikor már eléggé felgyorsult, teleportáltam magam, és a lány mellett jelentem meg. Színpompás tűzözönt hagytam magam mögött, ahogy a lány mellett száguldva megjelentem.
Gyors volt. Nagyon gyors. Talán le tudtam volna hagyni, ha az életem múlik rajta, de egyelőre a tempóját sem volt könnyű tartanom, főleg nem ilyen talajon.
- Miért futsz?

Bár régóta alig éreztem a lábfejem a vékony tornacipőmben, ez annyira nem akadályozott. Hosszú szökellésekkel, sebesen szedtem a lábam, kikerültem az akadályokat. Szemem sarkából láttam, ahogy különös, fénylő lobbanások kíséretében megjelent, vagyis behozta a lemaradását, vagyis... Meglepett. Újra.
Kérdésére nem feleltem, nem volt rá se módom, se kedvem, értelme se lett volna. Bár egyértelmű volt a válasz.
Jobb félni, mint megijedni.
És az, hogy követett, nem hagyta, hogy eltűnjek, sőt már csak ez az egy képessége, hogy ennyire jól tartotta a tempót, hogy valahogy ide került mellém, továbbra is arra sarkallt, hogy minél kevesebb közöm legyen nekem hozzá. Becéloztam egy vastagabb fát és igyekeztem viszonylag finomabban, amennyire lehet csuklóim kímélve lefékezni az ugyancsak finoman csökkentett sebességem, majd visszalökni magam, hogy az ellenkező irányba induljak.

A villámgyors és sima hátraarc meglepett. Nagyon ügyes volt. Lemásoltam a mozdulatát, és már száguldottam is utána... De akkor eszembe jutott, hogy voltaképpen mi végre kergetek én egy vadidegen lányt egy erdőben hajnalok hajnalán? Végül is, az ételt megköszönte, és azon kívül mi mást várok még tőle? Társaságot? Meglehet, hogy jól jönne valaki, aki körbevezet, de arra Morla is tökéletesen alkalmas. Akkor meg?
Volt valami a lányban, ami nem engedte, hogy futni hagyjam. Talán emlékeztetett valakire, talán csak a közelében akartam maradni, vagy, ami a legvalószínűbb, puszta önhittségből: eddig senki sem tudott elmenekülni előlem. Nem ő lesz az első.
Megint teleportáltam, ezúttal körülbelül két méterrel a lány elé. Ha csak nincsenek embertelenül jó reflexei, a karjaimba fog szaladni...

Mindig is büszke voltam a gyorsaságomra. Talán nem volt rá okom, de én mégis az voltam. És most úgy éreztem bizonyítanom kell, itt volt a kihívás, messzire le kellett hagynom ezt a férfit. Hittem benne, hogy képes vagyok rá, ha akarom.
Csak arra nem számítottam, hogy csalni fog. Lángok közepette jelent meg előttem, s mintha nem lett volna ez a meglepő látvány elég, már túl késő volt ahhoz, hogy bármit is tehessek a fájdalmas ütközés ellen. És talán igazából nem is akartam. Dühös lettem rá. Igyekeztem magam elé húzni kezem, hogy védjem magam, aztán jött is a becsapódás és mindketten a földre kerültünk.

Erősen megvetettem a lábamat, de a lány túl nagy erővel jött. A földre döntött. Átfogtam mindkét kezemmel, és nem engedtem felállni. Közvetlen közelről néztem a szemébe, és megint átfutott rajtam a csók gondolata, de aztán elvetettem. Sokkal inkább érdekelt, mit fog mondani, mint az, hogyan használja másra az ajkait.
- Miért menekülsz? Nem akarlak bántani.
Ez volt az igazság. Azt ugyan nem tudtam pontosan, hogy mit is akarok tőle, de abban meglehetősen biztos voltam, hogy az a valami nem tartalmaz semmiféle erőszakot.

Nem volt valami kellemes az ütközés, de annyira nem ütöttem meg magam, mint számítottam. Ziháltam a futástól, szívem is gyorsan dobogott tőle, csuklóim sajogtak még, és foglyul ejtett. Ezen kívül továbbra is nyugodtnak éreztem magam lelkileg. Igazából nem éreztem magam veszélyben. Persze nem erre alapoztam. Sőt, így még jobban oda kellett figyelnem.
Figyeltem furcsán csillanó szemeit, vártam egy kicsikét, míg nem érthetetlenül lihegve kell megszólalnom.
- Fegyvered van. - szólt a még mindig pihegő válasz, majd jött is az én kérdésem cserébe. - Miért nem hagytad, hogy elmeneküljek?

Nem kellett volna, hogy meglepjen a válasza. A fegyvereim olyannyira hozzám nőttek, hogy szinte már a végtagjaim voltak, vagy annak meghosszabbításai. Ölésre termett testrészek, de akkor is csak testrészek, amiket az ember nem képes hátrahagyni.
- Enélkül már halott lennék - utaltam a kardomra - Tegnap rám támadt két farkas. Jobb az óvatosság.
A kérdésére viszont nem tudtam a választ. Vajon miért nem hagyom elmenni? Mi célom van ezzel? Kedvet kaptam volna rá? Nem lenne meglepő. Az arca szép, a teste pedig erős, de hajlékony és nőies. Most, hogy rajtam feküdt, éreztem őt, és máris tudtam, hogy nem erről van szó. Egyszer, talán... Nem lenne ellenemre... De most más miatt nem akartam elengedni.
Aztán rájöttem. Aki annyira elszakad az emberi dolgoktól, mint én tettem, annak ez a dolog elsőre megmagyarázhatatlan, ha nem még ijesztő is lehet.
Egyszerűen aggódtam érte. Nem akartam, hogy baja essen. Legalább két veszélyes farkas kószál a környéken, ő pedig hiába fut gyorsan, mindig van egy gyorsabb.
- Gyere el velem a városba. Az erdő veszélyes.
Igaz, engem a városban támadtak meg, de alig hittem, hogy azok után, amit tegnap a tűzlelkűtől kaptak, egyhamar visszamerészkednének.

Pár tincsem az arcomba lógott és ez nagyon zavart. Szerettem volna kisöpörni őket onnan, de kezeim kettőnk közé szorultak. Válaszára összeráncoltam homlokom.
Egy percig sem volt kérdés; Vérfarkasok.
Még mindig itt, a közelben. Ennek a gondolata nem igazán tetszett.
Első nekifutásra nem értettem egyet a fegyvertartásával, de nem utasítottam volna vissza senkit sem, aki a kezembe nyom valami önvédelmi fegyvert. El tudtam képzelni olyan szituációt, amikor az én "Fuss!" filozófiám becsődöl és nem marad más hátra. Szóval nem tudtam nem megérteni.
A következő megjegyzése viszont inkább felbosszantott. Megszólalásomkor hangomban ez nem érződött, legfeljebb tekintetem mélyén ülhetett meg, illetve abban nyilvánulhatott még meg, hogy foglyul ejtett kezeimmel megpróbáltam elnyomni magam tőle.
- Az erdő elrejt. Egy város nem. - ezzel határozott hangszínemmel is kifejeztem az erős nemleges válaszom, mely talán nem lett volna ennyire sem kifejtett, ha egy egyszerű ember lett volna. De inkább szemben találom magam egyedül pár vérfarkassal, minthogy én most visszatérjek a civilizációba! Különben is miért akart tőlem ilyet egy vadidegen férfi?! Akár jó, akár rossz szándékai is legyenek, semmi köze ahhoz, hogy hol élek. Egyre erősebben próbáltam kiszabadulni. És ha sikerrel járok, most már biztosan le fogom hagyni, az utolsó leheletemig fogok futni, még ha a különös lángjaival csal, akkor is!

Még szorosabban fontam köré a karjaimat. Közben próbáltam értelmezni, amit mondott. Az erdő elrejti. Talán így van. De mi elől rejti el? Vajon mi az, ami elől a lány el akar bújni?
Erősen próbált kiszabadulni, de nem sikerülhetett neki. Ha csak át nem változik valami mássá. Nem tudhattam, képes-e rá. A tűzlelkű nő nem tudott más tűzlelkűről a környéken, de az még nem jelentette azt, hogy nincsenek is. Ámbár ahhoz talán nem elég magas ez a lány.
- Ez a város elrejti a magunk fajtát, hidd el.
Lassan elengedtem. Úgysem tud lehagyni. És a testére most nem vágytam, így nem maradt oka, hogy a karjaimban tartsam.