Üvegtó

Nem hittem volna, hogy így rákap a témára. És abban sem voltam biztos, hogy csak így bevállalnám. Sokat változtam, de vajon ennyit is?
- Hát... rég volt - érintettem össze az ujjaimat -, hogy én szerelmes lettem volna. Vagyis hogy lett volna valaki... - zavarban voltam kicsit a témától, és nem is tudom miért, mert ez még nem volt olyan... - Tudod volt egy fiú, amikor Amerikában voltam még, elhívott randira meg úgy tűnt, hogy lesz valami - babráltam közben tovább az ujjaimmal -, de aztán eltűnt. Vagy nekem felejtett el szólni. Azelőtt pedig... szóval már két éve volt, hogy szakítottam a... fiúmmal...
- Jack? - lepődtem meg. - Hát csak egyszer találkoztam vele, ott nálad, és nem is igazán figyeltem rá. És nem tudom, Morla, biztos hogy jó ötlet ez? Mármint ilyesmit még sosem bíztam másra, mert... na érted. És sosem erőltettem az ilyesmit, ha jött, hát jött...

- De nem jön, ha csak ülsz a babérjaidon! Borzasztó hallgatni, hogy mennyi ideje nincs mellett férfiember. Hogy bírod te lány?! Jajj, hogy ki lehetsz, kicsikém - simogattam meg a fejét szeretettel.
- És mit szeretnél? Ha ő is vámpír lenne? Valami külső-belső elvárás? Komolyan mondom, tök nyugodtan add le a rendelésed drágám, nem véletlenül volt nekem hét férjem és megannyi szeretőm, huhuj! - már magam sem tudnám megszámolni.
- Egyébként, ha megfogadsz egy tanácsot, csacskaság nem megfigyelni egy olyan férfit, mint Jack. Tüneményes hölgyike vagy, mosolyogj rá bátran a kiszemeltedre, onnantól kezdve úgyis azt teszi majd, amit te akarsz.

Lehajtottam a fejem, és csak néztem magam elé. Nem tudtam mit gondoljak. Az előbbi másfél évet egyik szórakozóhelyről a másikra járva éltem, és lám még sem szedtem össze senkit. Akkor nem is gondoltam erre.
Aztán kicsit hüledezve néztem vissza a nőre. Hét férj? És szerető?
- Nekem sosem volt szeretőm... - mondtam kicsit esetlenül. És még ha bele is gondoltam, hogy vajon kéne-e? Vagy milyen lehet? Én nem tudtam magamat elképzelni olyannak, akinek lenne. Aztán megráztam a fejem. Reménytelen eset vagyok, arra jutottam most.
- Nem tudom. Én... még mindig nem bízom a vámpírokban. Úgy értem a többiekben. És... azt hiszem nekem nincs esetem... - húztam el a szám és elfordítottam kicsit a fejem. - Mert ki tudja, talán a legközelebbi még jobb is lehet, ha nem olyan mint az előző volt, nem? Szánalmas vagyok... - keseredtem neki. Fogalmam sem volt róla, egyáltalán le akarom beszélni-e Morlát erről az egészről vagy sem. - Csak a vámpírok között biztos ne kutakodj, jó? - jött ki belőlem hirtelen a kérdés, tudatosítva bennem, hogy lehet még mindig félek tőlük.

- Na akkor van mit pótolni kicsim, úgy látom. Legalább egy szeretője minden valamire való nőnek kell legyen! - vigyorogtam rá. - Hát ha azt mondod magadról, hogy szánalmas vagy, az is vagy. Per pill én is annak látnak, mert annak mutatod magad - mondtam komolyan.
- Húzd ki magad, az kellő magabiztosságot ad. Foglalkozz magaddal, légy hű, önmagadhoz, élvezd az életet, és a leges legfontosabb posztulátum a férfifogásban! Szeresd magad. Hidd el, ezzel olyan sz3xuális kisugárzásod lesz, hogy bolondulni fognak érted a férfiak - kacsintottam rá. - Fú, ha láttál volna zsenge virágszálként! - merengtem el a régi szép időkön. - Ne gondolkodj, csak cselekedj, akkor leszel igazán ösztönösen önmagad. Ha valaki megérdemel, akkor úgy fogsz neki tetszeni, ahogy vagy. Egyébiránt fikarcnyit sem ér a férfi. Az elvárásaidat, meg ne merészeld lejjebb adni! Olyat fogsz találni, akit bevonzol a kis csapdádba. De most kicsit belezavarodtam abba, amit mondtam. Hol is tartottunk? Mit akartam kérdezni? Nem tudod?

Nem tudtam elképzelni magam úgy, hogy nekem valamikor is szeretőm lenne.
- Sajnálom Morla, hidd el. Én régen ilyen voltam, tele gonddal, és mindent százszor átgondolva, és a végére utáltam így magam. És most is ilyen vagyok, és most is gyűlölöm magam érte - takartam el az egyik kezemmel az arcom. - Hidd el én is ilyen akarok, lenni, ilyen is voltam már egy ideje, de azt hiszem ez most nekem sok volt. Mindennek ellenére nem tudom magam elképzelni, hogy csak úgy beleugranék ilyesmibe. Kapcsolatba csak úgy valakivel.
- Azt hiszem, jobb ha úszom egyet. Hátha a fejemet is kitisztítja - mosolyodtam el egy picit, ahogy visszanéztem a nőre. - Minden esetre köszönöm, hogy segítettél.

Megfogtam a kezét és lefejtettem az arcáról.
- Nem kell mindig gondolkodni picilány. Vagy legalább azon ne gondolkodj, hogy gondolkozol! Ne aggódj ennyit. Jó? Nincs miért. Ha meg úgy érzed, hogy eleged van már a gondolatokból, csak látogass meg. Kiűzöm őket a kis buksidból.
- Rendben, uszikálj csak, akkor én megyek, keresem tovább a macskám, bár lassan meg kéne etetni a többit. Meg aztán körbejárom a várost a figyelmeztetéssel. Aztán ajánlom, hogy rossz legyél - kacsintottam rá, és felemelkedtem.
Mikor amellett a fa mellett sétáltam, ahol a ruháit is hagyta, hirtelen támadt egy ötletem. És jó szokásomhoz híven én aztán nem gondolkodtam a dolgon. Meglestem a vámpírt, aki már elmerült a vízben és gyorsan magamhoz vettem a ruháit. Egyedül a jókora kendőm kötöttem lazán a faágra. Hajrá kicsilány!

//valahol//

Óvatosan egyensúlyoztam a biciklimmel a szabálytalan erdei ösvényen és közben a térképet figyeltem. Ki kellett találnom hova tovább, ha már ez a terület is lakott volt. Na meg az előbb fenyegettek meg, vagy épp fogadtak a halálomra azok, akiktől segítséget, magyarázatot, vagy legalább valami felvilágosítást reméltem. Kezdtem megfenekleni a kétségbeesés emésztő bugyraiban. De sötét is volt, és én a térképet bambultam pár centiről, nem vettem észre az úton az akadályt. A bicajom hatalmasat rántott rajtam és felbőszült bikaként elszabadult, végigcsörtetett az erdőn. Aztán tanyáltam egy jókorát, a bicikli átpördült rajtam és vízbe csapódott. Ahogy elültek a szilánkok, és a tó vize újra tükörsima lett, megpillanthattam egy gyönyörű szirént benne. Az állam hangosan koppant a talajon.

Szinte azonnal bevetettem magam a vízbe, amit Molra ,,engedélyt" adott rá. Úgy éreztem olyan súlyos gondolataim vannak, hogy csoda nem húznak le a mélybe. Tényleg jól esett hogy úszhattam, még ha praktikai okai nem is volt, már rég tiszta is voltam. A mélybe sokáig csak azért nem úsztam mert a végén Szilva csak utánam jött, és nem akartam hogy kétségbe essen.
Az igazság az, hogy én épp eléggé kétségbe estem ahogy felkaptam a fejem az zajra. Még nem voltam igazán közel ahhoz a parthoz ahonnan jött.
A fához rohantam, de nem találtam a ruhámat, csak egy furcsán ismerős rongyot...
A pasas pedig még mindig nézett. Valahogy nagyon felbosszantott. Nem... nem a legjobb napomkor akadtam vele az biztos és ki tudja, lehet valami perverz... Nem gondolkoztam, csak az ösztöneim kattantak. Oda suhantam hozzá, és behúztam neki egyet úgy hogy s#ggre ült. Aztán pedig rávettettem magam és a nyakát kezdtem el szorítani. Megfulladni nem fog, de a gerincét még eltörhetem.
- Ajánlom hogy legyen egy jó indokod - sziszegtem rá.

Elszaladt a driád a fák közé, és egy darabig csak megbabonázva néztem utána. Aztán gyorsan összekapartam magam, lesöpörtem a ruhám és miközben a vízbefúlt bicajra pillantottam azon kattogott az agyam, hogy mi módon is kéne megszólítani a hölgyet, hogy ne vegye ki magát rosszul a szitu és mentsem, ami menthető. De aztán ő találta meg ennek a módját. Igen félelmetes módját. Behúzott egy atyait hogy visszaültem a földre. Aztán rám vetette magát, mint valami kiéhezett ragadozó, hogy mást ne mondjak. Reflexszerűen fogtam meg a kézfejét, amivel épp a szuszt akarta kinyomni belőlem.
- Amilyen amatőr vagyok, indok nélkül szoktam p0fára esni - jegyeztem meg neki, de ezzel elhasználtam minden bent rekedt levegőmet. Közben veszett erősen koncentráltam.
A szemébe nézz, vagy meghalsz! Csak a szemébe, vagy a halál fia vagy! Áhh, szép halál...

Szúrósan néztem rá, még a kimondott szavai után, aztán felvontam szemöldököm.
- Amatőr? Úgy érted... - de ne fejeztem be a mondatot. A saját gondolataimmal is kellett viaskodjak, amelyek elég különös dolgokon járt. Mint például milyen lenne, ha tényleg kárt tennék benne. Vagy hogy még sosem ittam egy másik vámpír véréből. Végig vizslattam az arcát, és pár pillantást vetettem a nyakára is, aztán visszanéztem a szemébe. Az a szerencséje, hogy ma már nem voltam éhes.
- Na jó, halljam, ki vagy és mit akarsz!

Nem reagáltam semmit a kérdésére, hát most mit mondhattam volna? Viszont alaposan megnézett magának, amit ki is használtam. Amikor épp nem figyelt én is megnéztem magamnak. Persze amint visszatért a tekintete az arcomra, továbbra is lelkesen csak a szemébe néztem. Talán lelkesebben is, mint előtte. Abban biztos voltam, hogy ha már meg kell halnom, akkor itt és most akarom, hogy megtörténjen. Mindenki jól járna.
- Sylas Drayden és levegőt... - ezzel komolyan minden rejtett tartalékom is elveszett, a végét már csak tátogtam. Igazából talán lefejthettem volna magamról, de... annyira nem zavart a dolog. Főleg, hogy egy járkáló hullának nincs szüksége levegőre, szóval valójában rá hagyhattam ezt a fojtogatós fétist. Csak amilyen régimódi voltam, gondoltam beszélgethetnénk egyet, ahhoz meg jól jönne.

Azt hiszem valami... nem volt rendben velem. A szemeim elé megint mintha köd úszott volna, és anélkül hogy felfogtam volna...
- Az most nem kell... - csúszott ki a számon. Persze ennek nem túl sok értelme volt, ha már én kérdeztem őt. Csak tudtam volna mire vélni ezt az egészet. A bennem kavargó... rosszindulatot? Hiszen mi jó származhatott volna nekem, abból most itt ha bántom. Eddig még nem is ellenkezett, nem hogy még fenyegető lett volna rám nézve.
Viszont valami kirángatott ebből az állapotból. Eddig erre nem is gondoltam én h#lye. Valószínűleg belepirultam volna, ha tudtam volna. Elengedtem, felpattantam, és ott hagytam, a kendőért szaladtam a fához, és gyorsan magamra kötöttem. Egy darabig nem is fordultam meg. Kis híja volt h nem döntöttem homlokom a fának. Mint képzeltem? Hogy csak úgy fetrengek meztelenül egy pasason, és semmi következménye nem lesz?

Hát jó, ha a hölgy azt mondja nem kell, egy szavam se lehet. Persze ezzel pont azt érte el, hogy egy szavam se lehet. Elengedtem a kezét és elnyúltam, mint egy béka, várva, hogy történni fog valami. És történt is, de nem egészen az, amire számítottam. Újra elmenekült a kiszámíthatatlan nimfa. Amíg magára csavart valami rongyot felültem és sebtében mérlegeltem a helyzetet: bicikli vagy nő. Hát ezen nem is kellett annyit gondolkodni.
Felálltam és léptem párat a lány felé, aki minden bizonnyal zavarban lehetett, miután ráébredt pár dologra ami fölött egyszerűen képtelenség lett volna elsiklani. Legszívesebben megkerültem volna azt a fát, amely előtt állt, hogy láthassam az arcát, de úgy ítéltem meg, hogy nem lenne egy életbiztosítás, ha felfedezné a pimasz vigyort, ami önkéntelenül elterült a képemen.
- Én is megtudhatom a szép hölgy nevét? - érdeklődtem barátságosan, reméltem egy kis figyelemeltereléssel elfelejtethetem vele a kellemetlenségeket. Már ha beszélhetünk itt kellemetlenségekről.

Csak azt tudnám, most miért vagy honnan jutott eszembe a nővérem. Valahogy azzal volt kapcsolatban, hogy leginkább azt tudtam volna elképzelni, hogy grabancon ragad mindkettőnket, bevág minket egy szobába, és elrakja a kulcsát. És ez a gondolat azon kívül, hogy szintén fogalmam sincs honnan jött, még jobban zavarba hozott. Nem beszélve Morla bevillanó vigyoráról.
- Ameli - feleltem egyszerűen és egy kicsit halkan is.
Az egyetlen ami megnyugtatott, a víz jellegzetes csobogásának a hangja, ahogy a kutyám kimászott végre a tóból.
- Ideje volt... - zsörtölődtem. És ha meg kellett volna védeni? Persze ezt nem gondoltam komolyan. Viszont csurom vizes volt... nekem meg csak egy... rongyom volt. Odamentem felvettem a kutyát, majd szét néztem. Aztán a tekintetem a férfira esett.
- Tudom, elég fura kérés, attól aki az előbb a nyakadat szorongatta, de kölcsön adnád az egyik ruhád? A kabátod... vagy a pulcsid? - pontosítottam kicsit bizonytalanul.

Mielőtt bármilyen sablonos szöveggel előrukkolhattam volna egy kutya jelent meg a semmiből. Egy kutya! Jó, ez még olyan babyborn volt, de kutya! És egyértelműen a lány komája. De aztán a kérése elterelte az ebről a figyelmem.
- Persze! - azonnal le is kaptam a földig érő kabátom és odaléptem hozzá. Elég gáz, hogy szólni kellett érte, de hát nem mertem még bátran felajánlani neki ilyesfajta szolgáltatásokat így sebtében. Még a végén ki tudja mit szorongatna meg, valószínűleg így is perverznek nézhetett.
Óvatosan a vállára terítettem a kabátot, közben ügyeltem rá, hogy minél távolabb maradjak a jószágtól.

Igazából mikor levette a kabátját akkor jutott eszembe, hogy... hát ömm, igen ezt fordítva is lehet mint elgondoltam. Az egyik kezembe átvettem a kutyát, a másikkal már a kabátért nyúltam volna, de inkább ő terítette rám.
- Köszönöm... - mondtam, végül és kicsit lesütöttem a szemeimet. - Megfognád kicsit? - nyomtam a kezébe a kutyát meggondolatlanul. Aztán jutott eszembe, hogy mi van ha bántja? Hát akkor itt helyben kinyírom az tuti.
Gyorsan begomboltam a kabátot magamon, és megpróbáltam leügyeskedni magamról alóla a kendőt úgy, hogy legkevésbé legyen... hát szóval izé... Majd úgy terveztem, hogy visszaveszem a kutyát tőle és belecsavarom.

Azért máris érezhetően barátságossá vált a szépség, és ennek örültem. Egészen addig, míg ki nem derült, hogy már-már túl barátságos. Egyenesen a kezembe adta az ölebét, hogy fogjam meg egy kicsit! És még csak tiltakozni sem hagyott. Hát én ott eléggé kiakadtam volna, ha épp nem dermedek kövé. Még csak levegőt se mertem venni, csak álltam mozdulatlanul eltartva magamtól a kutyát, ahogy épp a kezembe adta. Azt hiszem, ha nem bénított volna le a szöszmókkal, egészen lázba hozott volna a tudat, hogy épp cselesen, de előttem öltözik át. Hogy az én kabátom alatt már nincs is semmi, csak ő! De így leginkább csak arra koncentráltam, hogy vegye már el azt az állatot!

Feltekertem az egyik kezembe a rongyot, majd elnézegetve átgondoltam a dolgot. Még mindig nem volt szimpatikus ez a rongy. Végül is visszavettem Szilvát a sráctól, és csak akkor vettem észre a kifejezést az arcán. Kérdően pillantottam rá. Végül egyet hátrébb léptem és törölgetni kezdtem az állatot. Az egy dolog, hogy én nem tudok megfázni, de ő igen.
- Mit is mondtál, hogy hívnak? - kérdeztem meg végül egy kicsit undok módon, közben nem hagytam abba amit csináltam. Újra az érzékem megfeszülésével figyeltem, és a gyanakvásom is kezdett felébredni.

Amint elkerült tőlem az állat azonnal feloldódtam, és egy hatalmas sóhaj kíséretében leengedett a kőbálvány állapot.
- Sylas - feleltem a kérdésére. - Tudom, nincs egy Sylas fejem - vontam meg a vállam az előre elmondott ismerős megjegyzésre. Aztán csak figyeltem a lányt, ahogy gondoskodóan törölgette a kutyáját. És akkor rádöbbentem, hogy mi is vagyok. Nem tudom hogyan lehetséges, valószínűleg a nem mindannapi közjáték tehetett róla, de egészen megfeledkeztem arról, amivé váltam. De most már különös, kínzó késztetések ébredtek fel bennem, ahogy tekintetem a nő szabadon hagyott nyakára tévedt. És ez figyelmeztett, hogy azonnal távoznom kell, ha nem akarom őt is bántani.
- Öhm, tartsd meg a kabátot, meg ne fázz. Én viszont most megyek - és már menekültem is, hogy felállítsam a bringám és felpattanjak rá.

- Hacsak megpróbálnád, kapnál egy újabbat a képedbe - mondtam kicsit keményen, de úgy is, mint ha ez lenne a legtermészetesebb. De már csak úgy kapkodta is a lábát. Sóhajtottam. Biztosan, de nem túl erősen nehogy kárt tegyek benne, megfogtam a kutyámat, majd Sylas előtt termettem.
- Nem vagyok sem az anyád, sem a teremtőd, és nagy az esélye hogy ezt meg fogom bánni, de mégis mit képzelsz hová mész?
Az előbb láttam valamit a szemében, ami több volt annál az éhes pillantásnál. Talán kétségbe esettség, kétely, félelem... nem tudhatom biztosra.
- Figyelj - kezdtem bele kicsit gondterhelten -, nem tudom mikor változtál át, de ha jól sejtem nem mehetsz így emberek közé.

Egy szempillantás alatt előttem termett, de igazából nem erre figyeltem fel, hanem arra, hogy ő is a "teremtőd" kifejezést használta, mint a kocsmai vámpírok.
- Nem tudom, oda, ahol nincsenek emberek - feleltem kétségbeesetten. - Vagy talán egyenesen ki a napra - motyogtam a végét csak magamnak fanyarul.
- Egy hete - feleltem neki, mintha csak az időjárásról kérdezett volna. - De ha jól sejtem, te is vámpír vagy - állapítottam meg. Igen, azt hiszem ez korábban is leeshetett volna. Végül is csak a szemem szúrta ki. Igaz, mással voltam elfoglalva.
Nem mondtam semmit az utolsó szavaira. Ezzel én is tisztában voltam, ha mással nem is. Egyszerűen csak fájdalmasan sóhajtottam egyet és kérlelően a szemébe néztem. Valaki világosítson már fel róla, hogy mi a f$ne történik velem és mit kéne tennem!

Valami hirtelen késztetést éreztem, hogy rászóljak, hogy azt nem lehet! DE aztán lenyeltem. Elfanyalodtam, és pár pillanatra a gondolataimba mélyedtem.
- Ha jól sejted... hát nem volt aki tanítson? H#lye kérdés, mert úgy látszik hogy nem. Csoda, hogy eddig nem lett baj belőle. vagy lett? - néztem rá aggódva.
Az igazság az volt, hogy enyhe sajnálatot érzetem iránta, és csak azért nem erősen, mert a gyanakvásom elnyomta.
- Elmondhatok pár dolgot, ha akarod... de akkor ha egyszer is meghallom - emeltem fel az ujjam -, hogy valami olyat csinálnál amit nem kéne... nem - ráztam meg a fejem. - Ez még nem jelenti azt, hogy felelős lennék érted?! - néztem rá komolyan. Túl fiatal vagyok én az ilyesmihez, hogy másért feleljek. Örülök ha magamért tudok.

Nem helyeseltem csak magamban, mikor megállapította, hogy h$lye kérdést tett fel. Ezért csak a másodikra feleltem.
- Nézőpont kérdése. Nem öltem még meg senkit. De nem is akarok - ebben az utolsó mondatomban benne volt minden érzelmi töltet, amit átéltem az elmúlt napokban azzal kapcsolatban, amivé váltam.
A következő szavai sebtében olyan komolyságba döntöttek, hogy talán még meg is ijedtem volna magamtól külső megfigyelőként. Hagytam egy kis időt neki, mielőtt megszólaltam volna.
- Nem vagy sem az anyám, sem a teremtőm. A tetteimért egyedül én tartozok felelősséggel, amit vállalok is - mondtam ki markáns meggyőződésem, hogy eloszlassam minden kétségét. Talán emiatt az átruházott felelősségérzet miatt nem akartak szóba állni velem a kocsmában sem. Pedig erről szó sem volt. - Viszont ehhez legalább tudatában akarok lenni annak, ami vagyok. Szóval megköszönném a segítséged, Ameli.

Megnyugodtam és megkönnyebbültem, és ez ki is ült az arcomra.
- Akkor nincs... nagy gond. Az igazság az, hogy bárki is bármit mondjon, nem muszáj megölnöd senkit. Anélkül is simán életben maradhatsz.
Az amiket mondott, valahogy, valahol, valamennyire szimpatikussá tette a szememben. Persze hazudhatott is volna, hacsak nem túl jó színész a mozdulatai, a gesztusai, és a beszéde nem ezt sugallták.
Az egyik kezemmel elengedtem Szilvát, de tétováztam. Végül mégis az arca felé nyúltam és végig simítottam rajta. Óvatosan megfogtam végül az ujjbegyeimmel az állát, és nem is tudom mit vizsgáltam az arcán. Hirtelen viszont év tizedekkel idősebbnek éreztem magam.
- Ez talán eddig így volt, de most már nem lesz mindig így. Főleg mostanság. Annak aki átváltoztatott, lenne a felelőssége hogy vigyázzon rád, és visszafogjon ha kell. - És igen, most hogy így megnéztem, eléggé nyúzottnak tűnt, és nem úgy ahogy egy ember. Nem emberkorából maradtak rá ezek a jelek.
- Mikor ettél utoljára?

Igazán nagy kő esett le a szívemről, mikor kiderült, hogy az egész balszerencsés átalakulásomtól még nem váltam rögtön gyilkossá. Csak akaraterő kérdése az egész. Amiből nem tudtam mennyivel vagyok megáldva, de bármit megtettem volna cserébe hogy senkiben se tegyek kárt.
Megérintette az arcom, és ez egy pillanatra kizökkentett. De csak egy pillanatra, utána a szavai mellett el is vesztette a jelentőségét.
- Csak hogy róla azt sem tudom kicsoda. Mint látod nincs mellettem, szóval erősnek kell lennem - néztem határozottan a nő szürkéskék szemeibe. - Legalább addig, amíg nem találok valakit, aki pusztán baráti alapon lecsap, ha rossz fát teszek a tűzre - villantottam rá egy félmosolyt, de tekintetem komorsága mit sem változott.
- Két napja - húztam ki magam feleletem közben, mert egészen nyomorultul éreztem magam, reméltem ez hátha segít valamit.