by Név: Frank Sørensen
Felvett név, becenév: -
Faj: vámpír
Születési adatok: 1903. Február. 16; Dánia, Herning
Rokonok: -
Foglalkozás: szakmája nem nagyon van, csak a tudás amit az évek alatt magára szedett
Anyagi javak: A világháború alatt szedte meg magát igazán. Sokszor a halott katonáktól szedte el a dolgaikat. Ezeket több helyen és formában tartja, de ha nagyobb pénzre lenne szüksége, egy rövidebb idő alatt nagyjából egy 25.000 lattot összetudna szedni. Háza jelenleg Aronán kívül nincs, eddig általában szeretett mozgásban maradni, nem sok időt tölteni el egy helyen.
Van bajonettje, amit még egy német katona puskájáról szerelt le.
Emberi kinézet: Szőke félhosszú hosszú haja van, ami általában a vállánál lejjebb nem ér le. Vékony, borosta szerű szakállat hord. Szürkés kék szemei vannak, melyek általában látszólagos közönnyel figyelik a világot, mintha ő magam mindent tudna, vagy tudni akarna. Az arca enyhén szögletes. Alkata szálkás izmos. Nagyjából 180-190 cm magas.
Öltözködés: Általában a kor ruháit hordja, jó minőségűeket, de olyanokat ami annyira nem tűnik ki a tömegből.
Átváltozott forma: -
Képességek: -
Egészségi állapot: egészséges
Jellem: Frank tipikusan annak a csendes típusnak tűnhet akit nem érdemes kihozni a sodrából. A megfelelő szavakkal, helyzettel vagy tettekkel könnyen dühbe lehet hozni. Könnyen szeszélyessé válhat, és enged az ösztöneinek. Viszont csupán a táplálkozásért ritkán gyilkol.
Általában nem hord magánál fegyvert, mert abban az esetben ha van esélye győzni, jobban kedveli a pusztakezes harcot. Ilyenkor könnyen kíméletlenné és kegyetlenné válhat, főleg ha tényleg ellenségének tartja a másikat.
Vonzódás: heteroszexuális
Szeret: Néha ha olyanja van, még mindig szereti a házak falait megérinteni kívülről, ahogy sétál.
Az ellenségei vérében fürödni harc közben, olykor még utólag is magán hagyja, amíg rá nem szárad, hogy kiélvezze a pillanatot.
Általában még ha nem is mutatja ki elsőre értékeli a kedvességet másokban.
És szereti az indiai zenét.
Nem szeret: ha kritizálják, Marco Arcuri (Jessyica Camilo teremtője), ha megmondják neki mit csináljon, főleg ha azzal nem ért egyet, korlátozásnak éli meg; sőt egyenesen utálja ha korlátozni próbálják
Félelmei: a halál; hogyha valakihez közel kerül meghal, vagy bántódása esik; olyan helyzetbe kerül ahol ő már nem elég, egy erősebb ellenféllel szemben tehetetlen lesz
Történet:
Érezted már hogy rossz helyen vagytok rossz időben? Emberi életemben én rengetegszer, pedig akkor még nem is volt jellemző a korra.
Mindig is úgy éreztem, hogy valami nincs rendben körülöttem. Mintha talán figyelnének, a vállam fölött hátra tekintettem, vagy egészen meg is fordultam. Sokszor nehezemre esett elfogadni, hogy ez a valóság. Olykor meg kellett érintenem a legközelebbi tárgyat, csak hogy elfogadhassam tényleg ott van.
Az igazság az, hogy néha elgondolkoztam, nem velem van-e baj…
Nem mondanám, hogy nem szerettem a nőket, mint ahogy azt minden egészséges… nos ilyen beállítottságú férfi személy tenné. Valahogy mégsem rázott meg annyira Karen halála. Ő volt az a lány, akinek végül, mikor összeszedtem magam udvarolni kezdtem. Valahogy nem voltam igazán jó ebben. Vagy csak nem vettem eléggé komolyan, de akkor úgy tűnt van esélyem Karennál.
Őt azonban elvitte a tüdőbaj. Természetesen nem mondhatnám azt sem, hogy örültem ennek. Sőt. Meggyászoltam Karent. Akkor valami mégis vitt tovább.
Nem úgy mint akkor, amikor a második nőt vesztettem el életemben. Nem, itt nem egy újabb ki nem bontakozott szerelemre kell gondolni. A kis húgom halála oly sokként ért, hogy talán emberként nem is tudtam felépülni belőle. Ő volt a… jobb kifejezés híján, az én kicsi húgocskám. Talán ennél jobban leírni egy kifejezéssel nem is tudnám. Gyönyörű, sőt páratlan teremtés volt, aranyos, könnyed, és kedves, olyan akiről biztosan tudni akartam, hogy majd megfelelő, méltó férje lesz.
De ugye ez az ábránd szerte foszlott a halálával. Ahogy valószínűleg a teste is azóta…
Évekig nem tudtam ki lehet a gyilkosa. Talán az azóta leélt életemhez képest kevésnek tűnhet az az idő. De akkor egy külön örökké valóságnak tűnt. Még ha vissza is tértem az életbe végül, lelkileg egy részem mindig is elzárva, tehetetlenül sínylődött. És nem tehettem ellene semmit.
Egészen addig amíg ő meg nem jelent. A fehér hajú, vörös szemű férfi. Ahogy később megtudtam a kinézetének állapotát albinizmusnak hívják, és nem démoni mikéntje, vagy bármi ehhez hasonló a felelős érte.
Tőle tudtam meg ki fejelős a húgom haláláért. Szavaival pedig egy felállított csapdába édesgetett be, melybe végül önként léptem bele. Így viszont a történteket nem lehetett csapdának nevezni.
A húgom gyilkosát viszont azóta sem találtam meg. Az a… r#hadék, ha nem akarja hogy megtalálják, nem lehet megtalálni.
Végül pedig Barakával is megromlott a viszonyom. Először olyan volt számomra, mint egy bölcs, idősebb fivér, és mentor. De ahogy egyre jobban megszoktam, új saját magam, Baraka egyre izgatottabb, majd idegesebb lett. Félt hogy magára hagyom végül. Félt hogy elárulom, vagy ellent mondok neki, szófogadatlan leszek, és talán minden ami ezzel jár. Veszekedni kezdett velem, és a kirohanásai egyre durvábbak lettek.
Az utolsó az volt, mikor feldöntött, és a lakóhelyünk egyik asztalát velem törte össze. Kijelentette hogy az övé vagyok, és hogy férfi létére… bármit is tehetne velem.
Valahol nem sokkal később viszont beköszöntött a háború. Nos azok furcsa idők voltak. Mondhatni ekkor találtam rá önnön brutalitásomra. A legvégén viszont nem tudtam elítélni magam érte.
Valahogy mindig éreztem magamban az elfojtott agressziót onnantól, hogy megszűntem embernek lenni. Talán emberként is ott volt, de igazából kétlem. Az egyetlen hasonlóra csak akkor tudok gondolni ilyen témában, ha a húgom gyilkosáról volt szó.
A háború tökéletes vadász területté tette a Föld nagy részét a fajtám számára úgy gondolom. Kit érdekelt ha a front vonalon eltűnt pár katona? Lehet sokakat, de rájönni aligha tudtak volna. Ez volt a nyers igazság.
Mint ahogy az is, hogy valójában, sosem én támadtam először. Azok akikkel szemben meg kellett védenem magam legtöbbször rendesen pórul jártak. Olyankor nem fogtam, és nem is fogom vissza magam még a mai napig sem. Azok akik az életemre törnek nem érdemelnek mást.
Abban az időben minden szürke és sötét volt. Persze az éjszaka nem lehet világos, mégis úgy érzetre valami ilyesmihez tudnám hasonlítani. A harctereket fegyver zúgás és halálsikolyok, -hörgések tarkították. Igaz én magam közvetlenül nem vettem részt a háborúban, de megesett hogy csataterek mellett kellett ellopakodnom. És bár az őr posztok általában csendesebbek voltak… általában csak addig amíg észre nem vettek. Utána pedig ismét elcsendesedtek.
Az idő néha repül. Főleg ha hagyod magad csak úszni a sodrásával. Őszintén, én ezt szoktam csinálni, és egész jó dolog. Időm úgy is, mint a tenger, és még több. Nincs miért sietnem, nincs miért kapkodnom…
De szinte meghökkentett, mikor a háborúnak vége lett. Mégis, azt hiszem én vajmi keveset változtam. Még ha azt mondják a világ milyen sokat is változott azóta. Nos, igen és nem. Van ami változott, de van ami mindig ugyan olyan marad… Legalábbis eddig így volt.
Felvett név, becenév: -
Faj: vámpír
Születési adatok: 1903. Február. 16; Dánia, Herning
Rokonok: -
Foglalkozás: szakmája nem nagyon van, csak a tudás amit az évek alatt magára szedett
Anyagi javak: A világháború alatt szedte meg magát igazán. Sokszor a halott katonáktól szedte el a dolgaikat. Ezeket több helyen és formában tartja, de ha nagyobb pénzre lenne szüksége, egy rövidebb idő alatt nagyjából egy 25.000 lattot összetudna szedni. Háza jelenleg Aronán kívül nincs, eddig általában szeretett mozgásban maradni, nem sok időt tölteni el egy helyen.
Van bajonettje, amit még egy német katona puskájáról szerelt le.
Emberi kinézet: Szőke félhosszú hosszú haja van, ami általában a vállánál lejjebb nem ér le. Vékony, borosta szerű szakállat hord. Szürkés kék szemei vannak, melyek általában látszólagos közönnyel figyelik a világot, mintha ő magam mindent tudna, vagy tudni akarna. Az arca enyhén szögletes. Alkata szálkás izmos. Nagyjából 180-190 cm magas.
Öltözködés: Általában a kor ruháit hordja, jó minőségűeket, de olyanokat ami annyira nem tűnik ki a tömegből.
Átváltozott forma: -
Képességek: -
Egészségi állapot: egészséges
Jellem: Frank tipikusan annak a csendes típusnak tűnhet akit nem érdemes kihozni a sodrából. A megfelelő szavakkal, helyzettel vagy tettekkel könnyen dühbe lehet hozni. Könnyen szeszélyessé válhat, és enged az ösztöneinek. Viszont csupán a táplálkozásért ritkán gyilkol.
Általában nem hord magánál fegyvert, mert abban az esetben ha van esélye győzni, jobban kedveli a pusztakezes harcot. Ilyenkor könnyen kíméletlenné és kegyetlenné válhat, főleg ha tényleg ellenségének tartja a másikat.
Vonzódás: heteroszexuális
Szeret: Néha ha olyanja van, még mindig szereti a házak falait megérinteni kívülről, ahogy sétál.
Az ellenségei vérében fürödni harc közben, olykor még utólag is magán hagyja, amíg rá nem szárad, hogy kiélvezze a pillanatot.
Általában még ha nem is mutatja ki elsőre értékeli a kedvességet másokban.
És szereti az indiai zenét.
Nem szeret: ha kritizálják, Marco Arcuri (Jessyica Camilo teremtője), ha megmondják neki mit csináljon, főleg ha azzal nem ért egyet, korlátozásnak éli meg; sőt egyenesen utálja ha korlátozni próbálják
Félelmei: a halál; hogyha valakihez közel kerül meghal, vagy bántódása esik; olyan helyzetbe kerül ahol ő már nem elég, egy erősebb ellenféllel szemben tehetetlen lesz
Történet:
Érezted már hogy rossz helyen vagytok rossz időben? Emberi életemben én rengetegszer, pedig akkor még nem is volt jellemző a korra.
Mindig is úgy éreztem, hogy valami nincs rendben körülöttem. Mintha talán figyelnének, a vállam fölött hátra tekintettem, vagy egészen meg is fordultam. Sokszor nehezemre esett elfogadni, hogy ez a valóság. Olykor meg kellett érintenem a legközelebbi tárgyat, csak hogy elfogadhassam tényleg ott van.
Az igazság az, hogy néha elgondolkoztam, nem velem van-e baj…
Nem mondanám, hogy nem szerettem a nőket, mint ahogy azt minden egészséges… nos ilyen beállítottságú férfi személy tenné. Valahogy mégsem rázott meg annyira Karen halála. Ő volt az a lány, akinek végül, mikor összeszedtem magam udvarolni kezdtem. Valahogy nem voltam igazán jó ebben. Vagy csak nem vettem eléggé komolyan, de akkor úgy tűnt van esélyem Karennál.
Őt azonban elvitte a tüdőbaj. Természetesen nem mondhatnám azt sem, hogy örültem ennek. Sőt. Meggyászoltam Karent. Akkor valami mégis vitt tovább.
Nem úgy mint akkor, amikor a második nőt vesztettem el életemben. Nem, itt nem egy újabb ki nem bontakozott szerelemre kell gondolni. A kis húgom halála oly sokként ért, hogy talán emberként nem is tudtam felépülni belőle. Ő volt a… jobb kifejezés híján, az én kicsi húgocskám. Talán ennél jobban leírni egy kifejezéssel nem is tudnám. Gyönyörű, sőt páratlan teremtés volt, aranyos, könnyed, és kedves, olyan akiről biztosan tudni akartam, hogy majd megfelelő, méltó férje lesz.
De ugye ez az ábránd szerte foszlott a halálával. Ahogy valószínűleg a teste is azóta…
Évekig nem tudtam ki lehet a gyilkosa. Talán az azóta leélt életemhez képest kevésnek tűnhet az az idő. De akkor egy külön örökké valóságnak tűnt. Még ha vissza is tértem az életbe végül, lelkileg egy részem mindig is elzárva, tehetetlenül sínylődött. És nem tehettem ellene semmit.
Egészen addig amíg ő meg nem jelent. A fehér hajú, vörös szemű férfi. Ahogy később megtudtam a kinézetének állapotát albinizmusnak hívják, és nem démoni mikéntje, vagy bármi ehhez hasonló a felelős érte.
Tőle tudtam meg ki fejelős a húgom haláláért. Szavaival pedig egy felállított csapdába édesgetett be, melybe végül önként léptem bele. Így viszont a történteket nem lehetett csapdának nevezni.
A húgom gyilkosát viszont azóta sem találtam meg. Az a… r#hadék, ha nem akarja hogy megtalálják, nem lehet megtalálni.
Végül pedig Barakával is megromlott a viszonyom. Először olyan volt számomra, mint egy bölcs, idősebb fivér, és mentor. De ahogy egyre jobban megszoktam, új saját magam, Baraka egyre izgatottabb, majd idegesebb lett. Félt hogy magára hagyom végül. Félt hogy elárulom, vagy ellent mondok neki, szófogadatlan leszek, és talán minden ami ezzel jár. Veszekedni kezdett velem, és a kirohanásai egyre durvábbak lettek.
Az utolsó az volt, mikor feldöntött, és a lakóhelyünk egyik asztalát velem törte össze. Kijelentette hogy az övé vagyok, és hogy férfi létére… bármit is tehetne velem.
Valahol nem sokkal később viszont beköszöntött a háború. Nos azok furcsa idők voltak. Mondhatni ekkor találtam rá önnön brutalitásomra. A legvégén viszont nem tudtam elítélni magam érte.
Valahogy mindig éreztem magamban az elfojtott agressziót onnantól, hogy megszűntem embernek lenni. Talán emberként is ott volt, de igazából kétlem. Az egyetlen hasonlóra csak akkor tudok gondolni ilyen témában, ha a húgom gyilkosáról volt szó.
A háború tökéletes vadász területté tette a Föld nagy részét a fajtám számára úgy gondolom. Kit érdekelt ha a front vonalon eltűnt pár katona? Lehet sokakat, de rájönni aligha tudtak volna. Ez volt a nyers igazság.
Mint ahogy az is, hogy valójában, sosem én támadtam először. Azok akikkel szemben meg kellett védenem magam legtöbbször rendesen pórul jártak. Olyankor nem fogtam, és nem is fogom vissza magam még a mai napig sem. Azok akik az életemre törnek nem érdemelnek mást.
Abban az időben minden szürke és sötét volt. Persze az éjszaka nem lehet világos, mégis úgy érzetre valami ilyesmihez tudnám hasonlítani. A harctereket fegyver zúgás és halálsikolyok, -hörgések tarkították. Igaz én magam közvetlenül nem vettem részt a háborúban, de megesett hogy csataterek mellett kellett ellopakodnom. És bár az őr posztok általában csendesebbek voltak… általában csak addig amíg észre nem vettek. Utána pedig ismét elcsendesedtek.
Az idő néha repül. Főleg ha hagyod magad csak úszni a sodrásával. Őszintén, én ezt szoktam csinálni, és egész jó dolog. Időm úgy is, mint a tenger, és még több. Nincs miért sietnem, nincs miért kapkodnom…
De szinte meghökkentett, mikor a háborúnak vége lett. Mégis, azt hiszem én vajmi keveset változtam. Még ha azt mondják a világ milyen sokat is változott azóta. Nos, igen és nem. Van ami változott, de van ami mindig ugyan olyan marad… Legalábbis eddig így volt.
