Szikla kör

Valahol az erdőben található egy apróbb tisztás. A szélei sziklákkal vannak körberakva, és a belsejében is minták rajzolódnak ki a kövekből. Némelyiket már benőtte a moha, némelyik pedig olyan, mintha tegnap tették volna oda.
-ha a kört feldúlják, vagy bárki elmozdítja a köveket, másnap visszarendeződnek az eredeti helyükre, mintha mi sem történt volna. Maximum a környezet, a föld, és a növényzet, árulkodik a történtekről.

Nem is tudom mikor dúdoltam utoljára, már mint ez előtt...
Csodálatos este volt, és nagyon jól éreztem magam. Furcsán jól, annak ellenére hogy bántott a magány. A köveken egyensúlyoztam, majd egyikről átugrottam a másikra miközben halkan dúdoltam. Nem éreztem úgy, hogy magamnál lennék. Legalábbis nem úgy, ahogy annak idején. Az irányítás kicsúszott a kezemből annyira, hogy nem tudtam mit miért csinálok, komolyabban viszont még nem bántottam senkit. Igazából meg sem fordult a fejemben, hogy ez lehetséges lenne.
Szórakozottságomat mi sem mutathatná jobban, mint a szám egyik sarkában észrevehetően ékeskedő vér folt, amit elfelejtettem letörölni. Az éjszaka körül ölelt, és nem voltak kétségeim, sem magamról, sem semmiről az égegyadta világon. Nem tudom emberi életem során, éreztem-e magam ennyire teljesnek...

A hűvös esti levegőn megborzongtam. Eszembe jutott, hogy hazaugrom valami dzsekiért, de aztán inkább zsebre tettem a kezem, a vállaim közé húztam a nyakam és elindultam az erdő felé.
Sokáig bandukoltam magányosan, hallgatva a levelek közt át meg átsuhanó esti szellőt.
Egy kis tisztásra értem végül, amit kövekkel raktak körbe. Egy fiatal lány ugrándozott a köveken fel és alá. Hát, mindenkinek megvan a maga furcsasága...
Két lépés után megtorpantam. Megéreztem, mi is ő. Vámpír...

Egy lábon egyensúlyoztam az egyik kövön, ami engem még meglepett, hogy milyen könnyen ment. Aztán az egyik lábammal lendületet véve megpördültem és úgy ugrottam át a másik kőre. Így pont szembe kerültem az érkezővel, és rámosolyogtam.
- Talán eltévedtél? - kérdeztem nyálas... akarom mondani nyájas hangon.
Farkasemberek... Tekintve azt, hogy mennyien vannak a városban meglepően sok van belőlük erre felé.
- Vagy csak olyan vagy mint némelyik éjjeli lepke? Tudtukon kívül már-már azt mondhatnánk, hogy betegesen szeretnek játszani a tűzzel... - vigyorodtam el, bele sem gondolva, hogy ez a kijelentésem néhány pillanat múlva rám is mennyire igaz lehet.

Mérgesen felmordultam, akár egy igazi farkas. Ahhoz képest, hogy csak ketten vagyunk, és én jóval nagyobbra is nőttem, meglehetősen bátor volt a vérszívó.
- A farkasok az erdő szülöttei. Talán inkább te tévedtél el, nem gondolod?
A kocsmában érzett düh lassan visszalopózott a testembe, ökölbe szorította a kezeimet és megmérgezte a szívemet. Apám dühe volt... Tőle örököltem.
Sötéten felnevettem.
- Tűz? És te volnál a tűz? Nézz magadra, kislány. Én ilyeneket eszem reggelire.
Természetesen azt lett volna a legokosabb, ha sarkon fordulok és távozom. Vajon miért nem ezt tettem? Azt szerettem volna, ha tovább provokál? Talán. Talán csak igazolást akartam nyerni, mielőtt rá támadok.

- Hmmm... Talán... - affektáltam. - De nem mindegy hogy itt vagyok sötétben vagy arrébb? - gesztikuláltam a kezeimmel.
- Én? - gondolkoztam el a dolgon. - Lehet... attól függ - mosolyodtam el újból. - Hogy látod a tüzet... - ellöktem magam a kőről, és egy az előzőhöz hasonló ugrással leugrottam a földre. Nem ugrottam nagyot. Még egyenlőre tartottam egy egészen tisztességnek mondható távolságot, de azért szép lassan elkezdtem körbe járni.
- Tudod az az érdekes, ha én eltévedek, akkor sem tévedtem el - vigyorogtam. - Ne nézz rám így! Így az arcod sötétebb a legsötétebb éjszakánál... Örülök ha egy vámpíron nem látok ilyet! - komorodott el hirtelen az arcom.

Elvigyorodtam, gonosz ragadozóvigyorral.
- Sötét az arcom, vérszívó. Sötét a szívem és sötét a múltam is. Nem félsz? Kéne.
Közelebb léptem hozzá. A haragom valami másnak adta át a helyét. Nem volt jó érzés. Nem tudtam megnevezni. Talán a pusztítás vágya. A vágy, hogy széttörjem a csontjait, hogy feltépjem a bőrét és a húsát, hogy a vérében fürödjek... Részint a farkas ösztönei, részint apáméi. Amikor úgy nézek, olyan sötét arccal, ahogy a vámpír mondta, az nem én vagyok. Apám tekintete az, a szemeimben gomolygó árny az ő kísértete. A düh az én örökségem. Apám dühe.

Valami... mint egy apró tűszúrás a lelkemben tudatta, hogy nem kellett volna hátra lépnem egyet, mikor ő közelebb jött. De nem tudtam értelmezni. Ilyen kiállással természetes, hogy félek tőle, nem?
- Nézzenek oda, neked még vérszagot sem kell érezned, mint a többi pudlinak? - szaladt ki a számon, anélkül, hogy belegondoltam, volna ezt a kijelentésemet, még nagyon megbánhatom, ha valamelyik vérfarkas tudomást szerez róla. A szám elé kaptam a kezem, de valahogy mégis inkább a nevetés próbált belőle fel törni. Akkor viszont megéreztem a szám szélénél lévő húzó viszkető érzést. Megdörzsöltem, majd úgy tartottam a kezem hogy lássam. Pár, apró alvadt vértöredék volt rajta. - Hoppá... - mondtam a helyzethez képest túl derűsen. Nyugodtan hátrébb léptem még egyet, miközben felnéztem a férfi arcába.
- Nem félünk a farkastól, nem bánt ő csak megkóstol... - félig dúdoltam a régi gyerek mondókát. - Mondd csak farkas, te mitől félsz?

- Nem félsz? - kérdeztem hideg-halkan - Tényleg nem?
Még közelebb léptem hozzá, olyan közel, hogy már láttam a kis vérfoltot is a szája szélén. A szememben megvillant valami, vagy talán mozdult?
Még egy lépés... Most már szinte összeért az orrunk, akár meg is csókolhatnám... Vagy elharaphatnám a torkát, csak így, emberként... Hogy tanuljon. Hogy megtanulja, mitől kell igazán félnie.
Minden vámpírnak tudnia kell, hogy a sötétben tényleg farkas ólálkodik, és tényleg jobb, ha elbújik előle... Mert a farkastól félni kell.

Túlságosan közel volt hozzám, és ezt nem lett volna szabad hagynom. Ahogy viszont megéreztem a leheletét egy pillanatra az agyam megállt. Elbódított. Hiába vettem ma már valakinek a vérét, mégis az hogy itt volt előttem... csak ki kellett volna nyúlnom érte, és a nyakára tapadni. Még ha nem is hagyná. Valószínűleg a magány vette el az eszem, és ez elől nem volt menekvés.
- Nem akarok meghalni! - fakadtam ki siralmas hangon, és minden volt abban; fájdalom, keserűség, vágyakozás, szomorúság... és ki tudja még micsoda. Valószínűleg a tekintete tehet róla, de ott és akkor a kard jutott eszembe, ami egyszer majdnem megölt, és az elhomályosuló világ. Egy pillanatra még az arcomat is eltakartam a kezeimmel, habár valószínűleg nagy hiba volt.

Már mozdultam, ahogy eltakarta az arcát, hogy támadjak, hogy öljek... De aztán felrémlett előttem egy arc. Csak egy pillanatra. Alana arca...
Megtorpantam és elfordultam. Arrébb mentem pár lépésnyit.
- Már halott vagy - mondtam utálkozva.
Lerogytam az egyik kőre. Mi van velem? Miért akartam megölni? Csak, mert vámpír? De miért nem tettem meg? Vér... Vér volt a száján... Lehetett volna Alana vére is! Meg kéne ölnöm...
Alana... Megint csak Alana. Mintha mindig ő járna a fejemben, mióta csak megismertem. Miért nem öltem meg a vámpírt? Mert féltem, Alana mit szólna hozzá. Ez a nagy büdös igazság. Még hogy én alfa? Nevetséges... Valamiért a lány uralkodik felettem. Jócskán felettem áll, még ha nem is tud róla.

Suhanva mentem el az egyik mögöttem lévő fáig. A legalsó legbiztosabb ágra felpattantam, guggolva és két kézzel kapaszkodva onnan néztem le rá.
- Ümm... - ráztam meg a fejem. - Nem hinném. Majdnem meghaltam egyszer! De itt vagyok. Az egészen más! - mosolyogtam onnan rá, hogy pár pillanatra megint behunytam hozzá a szemeimet. Képes lettél volna megpróbálni másodszor is megölni? Ez nem szép tőled...
- Ezért utálsz ennyire? - kérdeztem rá, mikor felfogtam, mire volt ez a hanghordozása. - Mert én már egyszer túl éltem azt amit nem kellett volna? Tudod én is utáltam a vámpírokat, de magamat már csak nem utálhatom, nem igaz? - most már egyenesen vigyorogtam.

A vérszívó elmenekült. Meg tudtam érteni. Én is mindig elmenekültem apám elől...
A tenyerembe temettem az arcom. Nem féltem a vámpírtól, nem hittem, hogy rám támadna.
A hangjára aztán felnéztem. Mintha vidámság csengett volna benne. Kezdtem azt hinni, hogy ez a nő nem teljesen normális. Az előbb még a haláltól rettegett...
- Azért utállak, mert egy undorító, járkáló halott vagy. A ti fajotoknak nincs joga az élethez, és ahhoz sem, hogy másét elvegyék, csak, hogy élhessenek. Nem undorodsz magadtól? Valaha ember voltál. Most csak egy halott gyilkos vagy.
Hangomban mély gyűlölet izzott, és ezt láthatta az arcomon is, amikor felnéztem rá.
- Én utálnám magam a helyedben.
Mint ahogy utálom is a gyilkost, akivé lettem.

- Á-á-áá - emeltem fel az ujjam, és ingatni kezdtem. - Annak a vadásznak nem lett joga megpróbálni elvenni az életem, aki meg akart ölni. Próbálnád meg mondani anyámnak akkor, hogy nem volt jogom az élethez... És tekintve, hogy arra járok és kelek amerre akarok, gondolkodom és cselekszem... igen egészen élőnek érzem magam. Szabad vagyok! Szabadabb mint bármikor emberi életemben! - kuncogtam. - Mellesleg... - fogtam olyanra a hangom, mint aki a legmocskosabb titkot bízza rá. - Én soha nem öltem meg senkit eddigi életemben! - szinte már teljesen elnevettem magam.
Óvatosan az ágra szorultak a kezem, majd úgy ahogy voltam hátrafelé lefordultam az ágról, és így már rácsimpaszkodva lógtam lefelé. Aztán hátrahajtottam a fejem, hogy lássam is amikor újból megszólalt. Mélyen beszívtam az esti levegőt, majd kifújtam.
- Akkor bizony... veled van a gond! - vigyorogtam.

Megráztam a fejem.
- Ha eljön az időd, akkor eljön az időd. A halál után a földön járni nem természetes. Anyád biztosan nagyon örül, hogy a gyermeke egy vérszívó éji szörnyeteggé vált...
Viszont igaza volt. Ő talán nem volt gyilkos, én viszont igen. Akkor van-e jogom elítélni őt?
Kit érdekel? Csak egy vámpír. Majd pont az ő szavára fogok adni...
- Bosszantasz, vérzívó. Állj tovább innen, amíg megteheted.
Idegesített, ahogy vigyorok ott a fán csimpaszkodva. De nem akartam bántani. Nem tűnt veszélyesnek. Vagy ez csak a látszat? Rég meg kelett volna tanulnom, hogy a vámpír, az vámpír. Nem ölt meg senkit... Még. És? Majd fog. Hacsak nem végzek vele.

Össze szorultak a fogaim.
- Kettőnk közül melyik a szörnyeteg? - csattantam fel, és csak néztem rá mérgesen, és az előbbi furcsa jó kedvem azonnal elillant. - Semmit nem tudsz! - ezt a három szót. Pár pillanat alatt, olyan düh kerekedett bennem, hogy úgy éreztem bármit képes lenne elsodorni, ha kiszabadulna belőlem. Kárt akartam tenni a férfiban.
Ha eljött az időm... Nevetséges! Hogy egy ilyen fanatikus őrült döntse el, hogy mikor végződik az életem, aki talán csak azért döfte át rajtam azt a kardot, mert egy vámpírral látott beszélgetni?
- Szánalmas vagy! - szorultak a kezeim még jobban az ágra.
Valahol még mindig tartottam tőle, és ezért nem rugaszkodtam el. Ettől viszont még rosszabbul éreztem magam. Csak a karját eltörhetném... vagy valami. Sosem éreztem azelőtt ilyesmire késztetést.

Szemeimben harag villant. Elhallgathatott volna... Elmehetett volna... Ő másképp döntött. Ám legyen. Egy vámpírral több vagy kevesebb, nekem nem számít. Legalább biztos, hogy ővele a jövőben nem lesz gondom.
Lassan felálltam a kőről, és kihúztam magam. Magas voltam, sokkal magasabb, mint ő. Ha lesz elég bátorsága lemászni a fáról és elém állni, ő is érezheti, láthatja ezt.
Levettem a pulóveremet, majd a pólómat is. A tagjaim remegni kezdtek, és olyan érzésem volt, mintha az izmaim hullámoznának. Aztán megéreztem az ismerős, nem túl erős fájdalmat...
Röviddel ezután már mint félig farkas, félig ember óriás álltam a kövek közt. Folytattam az utamat a vámpír felé.

Meredten néztem rá. Nem akartam egyetlen mozdulatát sem szem elől téveszteni, ki tudja mit csinál akkor? De aztán felvontam a szemöldököm először... aztán elfüttyentettem magam, így fejjel lefelé végig nézve rajta, majd éles vihogásban törtem ki. De annyira, hogy féltem hogy leesem a fáról.
Aztán ez hirtelen abba maradt, és nagyot lendítettem magamon. Visszakerültem az ág tetejére, ahogy az előbb voltam. Aztán ahogy közeledett, feljebb ugrottam egy magasabb ágra és onnan vigyorogtam le rá.
- Úúúgy tűnik kibújt a sz... a farkas a zsákból... Komolyan, ezek után jobbnak tartod magad? - kiabáltam le neki. Igen is bosszantott, amiket a fejemhez vágott, és nem mellesleg sértő is volt. Semmi kedvem nem volt ugyan is túl adni ezen a mostani életemen. Ekkora b#romságot!

Feljebb mászott... Mint gy majom. Egy gyáva majom. Bár ki ne ijedne meg tőlem? Talán jobb is, hogy nem látom magamat... Sötétszőke bunda, megnyúlt farkaspofa, óriás termet...
A fához csörtettem. Még sosem próbáltam fára mászni ebben az alakban, és nem is most akartam elkezdeni a kísérletezést. Helyette hatalmasat löktem a fán, úgy, hogy a törzse belereccsent. Majd még egyet és még egyet. A fa egyre jobban kilengett az újabb és újabb plusz lendületek miatt.
Éreztem a vámpír szagát, és szét akartam tépni. Belemélyeszteni a fogaimat a halott húsba, halott vért ízlelni, felzabálni a rég kihűlt húst... Összeroppantani a csontokat...

Kerekre nyíltak a szemeim, és az első lökésnél reflexből megkapaszkodtam a fában. Mint egy riadt állat, úgy éreztem magam. Mindent bevetve kapaszkodtam a fába, remélve, hogy nem roppantom el magam alatt ijedtemben.
- Hééé... hagyd abbaaa! - kezdtem kiáltozni kissé kétségbe esetten. Annak amit mondtam, viszont én is éreztem nem túl sok értelme van. - Mit ártottam én neked?! - Azon kívül hogy bosszantottam. Közben viszont kiutat is kerestem.
Próbáltam kisassézni az ág szélére valamennyire, amitől csak rosszabb lett az egész. De mit tehettem volna? Meg kellett próbálnom átugrani egy másik fára...

Újra hatalmasat löktem a fán, és a törzse minden eddiginél nagyobbat reccsent. Még ezen át is hallottam a vámpír szavait, de ha akartam, sem tudtam volna válaszolni neki.
Mit ártott? Azt, hogy vámpír. Nekem ennyi bőven elég ahhoz, hogy szívemből gyűlöljem.
Még egyet löktem a fán. Most már úgy kilengett, mintha viharos szélben állna. Kisebb ágak potyogtak le róla, némelyik rám esett, de nem okozott fájdalmat.
Még egy lökés. És még egy. A fa hangosan tiltakozott. Sajnáltam, mert nem akartam kárt tenni benne... De ha a fa élete árán pusztíthatok csak el egy vámpírt, összességében még mindig pozitív lesz a mérleg. Egy előhalott túl természetellenes...
Vicsorogtam és morogtam, vártam, hogy végre leessen és rá vethessem magam...

Végül csak ugrottam. Valószínűleg viszont későn. Valamilyen szempontból biztosan. A lábam megcsúszott, vagy csak az ág roggyant meg alattam. A lényeg úgy is meg volt. Eléggé ügyetlenül érkeztem a másik fára. Sok apró ág letört alattam. Végül egy kézzel kapaszkodva lógtam le az egyik nagyobbról. Így is nem is tudom hogy, talán az egyik ág már alapvetően törött volt, és bele állt a másik kezembe. És hogy Celia szava járásával éljek: Cs#szettül fájt! Fel is nyögtem rendesen. A könnyem is kicsordult. Ez viszont jó darabig lefoglalt. Talán annyira, hogy későn jutott volna eszembe, hogy fel is kéne húznom magam az ágra? És akkor mi lesz? Át ugrok egy másik fára?

Mérgesen felmordultam, mikor láttam, hogy sikerült megszöknie. Na de ez a szökés is csak ideiglenes...
A másik fához csörtettem, és megálltam alatta. Orromat megcsapta a vér szaga, amitől csak még vadabbul morogtam. Megsérült... De ez még csak a kezdet...
Rázzam ezt a fát is? Tovább ugrik. Másszak fel? Mire felérek megint elmenekülhet. Egyik sem jó.
Egy pillanatra megálltam, majd visszafordultam. Megvan a megoldás.
Kerestem egy nem túl nagy követ és felemeltem. A fa felé indultam, becéloztam a kővel a vámpírt, és teljes erőből elhajítottam...

Épp a lábaimmal akartam felkapaszkodni, mikor valami hatalmasat csattant a hátamon. Felsikoltottam, és lecsúsztak az ujjaim az ágról. Durván értem földet, és teljesen összetörten éreztem magam, annak ellenére, hogy egyetlen csontom, sem tört el még.
Lassan megpróbáltam feltápászkodni. Ehhez nem voltam hozzá szokva. Minden tényleg lassabbnak tűnt mint eddig. Viszont hamar felment bennem a méreg. Ez nem lehet! Nem lehet itt vége! Ilyen korán! Nem végezhetem így! Élni akarok! Ha ezért ezen a r#hadékon is kell átgyalogolnom! Ez a gondolat viszont annyira idegen volt tőlem, szinte engem megrémisztett.

A kő célba talált. Bár eltört volna a gerince... Akkor nem vergődne annyira, miközben átharapom a torkát...
Már épp sikerült felállnia, mikor rárontottam. Tombolt bennem az ölni vágyás, a farkas ösztöne, de tudtam, ha most nem leszek óvatos, könnyen ráfaraghatok. Így ahelyett, hogy azonnal a torkának ugrottam volna, visszafogtam a lendületemet, és karmos mancsommal az arca felé csaptam.
Ha ez betalál, az ripityára töri az arccsontját, gondoltam. És akkor, miközben a fájdalom elkábítja, kap egy ilyet az oldalára is... Már hallottam a karmaim alatt felszakadó ruha, bőr és hús hangját... Aztán amikor a földre kerül, akkor leszorítom a kezeit, és csak egy harapás, aztán marcangolni és marcangolni, míg a feje messzire nem repül...