Szikla kör

Épp felálltam volna mikor hátra pillantottam. Visszarogytam a földre, remélve, hogy a keze... szóval az majd elrobog felettem. Egyből arrébb is gurultam, úgy ahogy voltam. Viszont elég rendesen felszisszentem.
Túl kell éljem, ez lebegett előttem, de ott volt még valami más is. Egy másik ösztön. Próbáltam elnyomni, és nem figyelni rá. Még egyet löktem magamon, és ismét arrébb gurultam, majd felpattantam.
Szemmel tartottam pár pillanatig. A megfelelő pillanatra vártam... nos, ahhoz, hogy fussak.

Minden vámpír gyors, akár gondolat. Ez is volt. Én sem maradok el éppen tőlük, de ezúttal a nő kicselezett. A lendület vitt tovább, és ha nem gurult volna idejében arrébb, talán fel is bukom benne.
De így csak vitt a lendületem pár lépést, majd megtorpantam és visszafordult a vámpírnő felé. Felmorrantam mély, ijesztő hangon. Egyértelmű volt az üzenet: Ne játssz velem!
A vámpírok képtelenek becsülettel meghalni...
Döngő léptekkel, avart és kis ágakat szórva szerteszét indultam el megint a nő felé, ismét csapásra emelt karral... Csak, hogy amikor még nem értem ütőtávolba, egy hatalmasat rúghassak felé. Nem egy nagy csel éppen, de talán bedől neki...

Mikor megláttam, hogy tántorog, még tovább hátráltam gyorsan. Az egyik kő mellett álltam meg. És még ő van felháborodva!
Mikor megindult felém, felkaptam a követ és hozzávágtam. Aztán a következőért indultam és így tovább. Egyenlőre mindennel azon voltam a viszonylagos pontos célzás mellett, hogy tartsam a tisztes távolságot. És nos ha nem menne... van egy dolog, ami minden férfinál beválik...
Közben azért emlékeztetnem kellett magam, hogy az életem az első, és csak utána a vérszomjam, amit így felcsigázott. Nem mintha nem lettem volna jól táplált, ez most egészen másból fakadt. Azon kívül is, hogy a már elszenvedett sérüléseimre jól esett volna vére... és ez a gondolat egyáltalán nem segít.

Felmordultam, mikor az első kő eltalált. A második elől félrehajoltam, a harmadikat pedig, miután jókorát csattant a vállamon, felkaptam és visszadobtam. Aztán Letörtem egy vastag ágat a legközelebbi fáról, és megint emlékeztettem magam, hogy jót teszek a természetnek, ha elpusztítok valamit, ami ennyire természetellenes.
Sebesen hátrált, én pedig sebesen követtem. Némelyik kő eltalált, másikak meg nem, és már kezdtem nagyon dühös lenni. Pár követ vissza is dobtam, de nem figyeltem rá, hogy célba érnek-e. Bár talán egyszerűbb lenne bezúzni a fejét, és akkor elkapni, mikor a fájdalomtól mozdulni sem tud... Vagy elájulna? Keveset tudtam a vámpírokról.
Egy követ ügyesen kikerülve jókorát szökkentem előre, és a nő felé suhintottam a bottal.

Nos az meglepett, hogy visszadobta a követ. El is talált, valahol a vállamon azt hiszem. Úgy hogy utána egy darabig csak egy kézzel dobáltam hozzá a köveket. Amiket aztán én is kerülgethettem, ami nem mindig jött össze.
Amikor viszont felém suhintott a bottal reflexből fel kaptam a karom, hogy az ütést kivédjem. Vagy inkább ösztönből? Mindegy volt most. A másik kezemmel egy erős ütést irányoztam a mellkasa felé, közelebb csúsztatva hozzá a lábamat is.
Felém magasodott az már biztos, főleg hogy valamennyire össze is húzta magam. Viszont abban reménykedtem, hogy túl közel vagyok így már hozzá, ahhoz, hogy bármit is tudjon csinálni. Az éppen ott lévő kezemmel ráfogtam a botra, és megpróbáltam kicsavarni a kezéből.

A nő ügyesen harcolt. Ez azt jelenti, igazam volt: nem ártatlan. Aki jól harcol, az már harcolt, és aki harcolt, ismeri az erőszakot.
A vámpírnő tisztának vallotta magát, de közel sem olyan tiszta, mint Alana...
A bot az alkarján csattant. Ám legyen... Amikor megmarkolta, én elengedtem, és hagytam azt is, hogy megüsse a mellkasomat. Erős volt. Minden vérszívó erős...
Hisz mind egyformák. Aljas gyilkosok...
Hanem amikor a bot az kezébe került, meglepődhetett, hisz túl könnyen szerezte meg... És ha ez így van, én kihasználom.
Visszkézből indítottam el a pofont, és közben nem a vámpírnőt láttam, hanem apámat... Oly sokszor ütött meg így. Nagyobb erőt lehet kifejteni...

Kivicsorította, a fogaimat és a szemfogaim is előbújtak. Az a pofon ráébresztett valamire. Emberként, néha vámpírokkal kellett birkóznom, még nem jött valaki segíteni. Most én vagyok a vámpír és ugyan ez volt a helyzet, és ez bosszantott.
Teljes erőmből rávágtam a bottal a farkasra. Nem értettem hogy kerültem ebbe a helyzetbe, de az agyam itt megállt és nem gondolkozott tovább. Már így is túl sokat gondolkoztam. Nem is tudom hogy volt lehetséges ez, de csak az esélyeimet rontottam vele. Újból és újból meglendítettem a botot, hogy rávágjak vele, és az sem érdekelt ha eltört, akkor inkább szúrtam.

A helyzet kezdett eldurvulni. Odáig még nem fajult, hogy komolyan megijedjek, de amikor eltört a bot, és annak hegyes végével felém szúrt, egy pillanatra meglódult a szívverésem.
Elkaptam a botot, ami felsértette a tenyeremet. Tudtam, hogy a seb hamar be fog gyógyulni, de a fájdalom feldühített. Megrántottam a botot, arra számítva, hogy így a vérszívót is magam felé rántom.
Ha így lesz, onnan már tudom, mit kell tennem. Félreállok, és lendületből, fordulásból sújtok le a tarkójára a karmaimmal. Kis szerencsével bezúzhatom a koponyáját, és akkor nyert ügyem van.

Egy darabig még meglódult a karom, ahogy megrántotta a botot, aztán viszont gondolkodás nélkül egyszerűen elengedtem. Hátra léptem egyet majd ki kerültem. Hátra vágtam egyet még anélkül hogy igazán megnéztem volna, valahova a hátára, majd futni kezdtem.
Az egész helyzet abszurditására csak később jöttem rá. Igazából csak magányosnak éreztem magam, erre ez a szörnyeteg rám támadt. Mindig ugyan az a műsor... ha ember vagyok, ha nem...
//Belváros - Utcák//

Végül csak menekülőre fogta a m0cskos vérszívója. Megfordult a fejemben, hogy követem, de aztán úgy döntöttem, nem ér annyit. Ha a többi hasonszőrűhöz megy, azok elevenem felfalnak, ha beléjük futok. És most már nem kockáztathattam. Falkám volt, amiért felelősséggel tartoztam.
Visszaalakultam, és megkerestem a ruháimat. Lassan öltöztem, és közben füleltem, hogy nem hallok-e olyan neszt, ami a közeledő vámpírfalkára utal, de semmi ilyesmi nem volt, csak az éjjeli erdő ezernyi megszokott hangja.
Hogy sikerüljön megnyugodnom, még jó sokáig sétáltam az erdőben, és csak órák múlva vettem az utam a város felé.

//Belváros/Utcák//

Mezítláb mászkáltam az erdőben, miután egy eldugottabb helyen aludtam az este átváltozva. Aztán reggeli szerzés után ismét nekiindultam az erdőnek. Azon kívül hogy maga Arona tökéletes volt, volt még valami benne. Valami ami a tudatom leghátsó részének suttogott volna, valahol a tarkóm alatt, csendben, úgy hogy ne halljam, csak a jelenlétét érezzem. Már maga az hogy ennyire erdős a terület elég lett volna erre, de valamiért úgy sejtettem, több van itt. Már napok óta jártam Aronát, és az erdőt, de még mindig nem láttam mindent.
Ahogy most is... valami olyanra bukkantam amit eddig még nem láttam. Szét néztem. Letölt vaskos ágak, megzilált növényzet, ami már kezdte begyógyítani magát. Az egyik helyen, mintha az egyik követ arrébb tolták volna, de az tökéletesen a helyén volt... mármint abból következtetve, hogy a körben pont a megfelelő helyen állt. De magából a körből nem éreztem semmit. Mintha csak kövek lennének...átlagos kövek. Nem vibrált belőlük semmiféle plusz energia... Valami volt a levegőben, de az mind kívülről jött.. és nem a hely sajátossága volt.
Hmm... Keresztbe raktam a lábaimat, és végül leültem gondolkozni.

Roxana most szabad volt, apjának dolga akadt, elengedte. Természetesen be kellett tartania a szabályokat, nem hagyhatta volna el a házat. De amiről az apja nem tudott, nem fájt neki. Eddig ilyenkor mindig megszegte az ígéretét és sétált az erdőben, sosem maradt a négy fal között. Csak valahogy minden egyes alkalommal megsúgta neki egy érzés, mikor is kell elindulnia visszafele, hogy kényelmesen hazaérjen még az apja előtt. Roxana nem félt úgy semmitől sem, mint az apja, nem is igazán értette miért aggódik folyamatosan. De próbálta megnyugtatni az apját, ahogyan csak tudta.
Aznap reggel épp a sziklakör felé vette útját, hívogatta egy csalfa kis néma hang arra. Ahogy közeledett meg is érezte legújabb ismerősének jelenlétét. Ez máris kicsattanóan jó kedvre derítette és ezzel a lendülettel szaladt a hely felé most már. Megérkezve játékosan felpattant a kört alkotó egyik sziklára és Demetriust nézte mosolygós, kipirult arccal, melyből igazából nem sok látszott dús fekete loknijai mögül.

Semmi... Egyszerűen semmi... semmire nem jutottam a hellyel kapcsolatban, és ez bosszantott. Semmiségével, nagyobb rejtély volt, mint az egyik utca fényei, amik a szemem láttára tűntek el.
Sietős léptek zaja ver fel a gondolkozásomból. Megfordultam, és amikor Roxána megérkezett, széles mosoly kúszott az arcomra.
- Na szia királylány - lépdeltem hozzá lassan. - Csak nem rosszalkodunk, rosszalkodunk? - kérdeztem, majd kissé félre billentettem a fejem. Aztán megérintettem a kócos haja alól kilógó orrát.
- Örülök hogy itt vagy - mondtam végül egészen komolyan, de olyan barátságos kedvességgel. Majd ha megengedte, a hóna alá nyúltam és leemeltem a kőről amin állt.
- És mondd csak mi járatban erre? - mosolyogtam rá ismét.

- Szia királylány - ismételte el kuncogva Roxana a köszöntést, tetszett neki a megszólítás. Aztán hirtelen úgy gyermeki módon elkomolyodott, és úgy felelt a következő kérdésre.
- Nem, én jó vagyok - szögezte le. - Te rosszalkodsz?
Miután Demetrius megérintette az orrát, ráhelyezte saját tenyerét is a lányka és úgy is hagyta egy ideig, amíg a férfi le nem kapta a kőről.
- Így most kicsi lettem - állapította meg, majd válaszolt Demetrius kérdésére. - Hozzád jöttem - mosolygott újra és belerúgott egy pitypangba, hogy szétrobbanjanak róla a kis ernyős magok.

Tetszett hogy ilyen jó kedélyű, főleg azok után, ahogy az apja viselkedett tegnap.
- Ó, így már értem... - mosolyogtam. - És jelenleg nem rosszalkodom... de néha szoktam - szalad szélesebbre a mosolyom.
- Nos... ha gondolod - ültem le mellé a földre - így már ugyan akkorák vagyunk. Vagyis lehet még egy kicsit magasabb is vagy.
- Jól érzed magad itt kint? - tettem föl, a talán bugyutának ható kérdést, hiszen melyik farkasember ne akarna kint lenni a szabadban? De tőle akartam a választ. Majd fogtam, letéptem egy szál pitypang virágot, egy olyat amit még nem lehetett csak úgy ,,szétrugdalni" és a kezébe nyomtam.

- És mit csinálsz, amikor rosszalkodsz? - kérdezte meg ártatlanul.
Rátette tenyerét Demetrius feje búbjára, majd lassan átvezette a sajátjára.
- Nem, tényleg ugyan akkorák vagyunk - vonta le a következtetését. - Kicsinek lenni sokkal jobb - jegyezte még meg hozzá határozottan.
- Igen - mondtam rögtön fellelkesedve - Csak sajnálom, hogy apa sose akar velem jönni, ezért nélküle kell sétáljak. De azért nem vagyok egyedül - mosolygott Demetriusra, s elfogadta a virágot, aminek lágy szeretettel simogatta meg leheletfinoman a fejecskéjét.
- Miért kaptam őt tőled? - kérdezte meg meglepődve.

- Tudod, megesik, hogy borsot török mások orra alá - kacsintottam rá.
- Hogy hogy? - kérdetem őszinte meglepetéssel. - Én mindig szerettem ilyen jóóó magasnak lenni mint amilyen vagyok - mutogattam hozzá a kezemmel is.
- Apud nem szeret sétálni? Ez érdekes - gondolkoztam el egy pillanatra.
- Mert neked akartam adni - kezdtem a feleletet, majd én is felvettem egy levelet a földről. - Ha megfogod, még érzed benne az életet, és azt hogy valaha is élő volt. Ez mindig megmarad.
A levelemre néztem én is, majd egy kicsit szorosabban fogtam. Pár pillanatra lehunytam a szemeimet is. Aztán ismét a lányra pillantottam.

- Akkor majd én is fogok - határozta el magát Roxana, mintha követendő példát kapott volna.
- Mert ha kicsi vagy békén hagynak de vigyáznak rád. Nem kell olyanokkal foglalkozni, mint a nagyok - felelte őszintén, miután gondolkodott egy kicsit a válaszán. Látszott rajta, hogy még úgy mondana valamit, de nem tudta jobban megfogalmazni, amit szeretett volna. Nem voltak meg hozzá a szavai.
- Régen szeretett ő is - mondta az apjáról, aztán csak nézte Demetriust mit csinál a levéllel. Tökéletesen leutánozta ő is. Azzal a különbséggel, hogy nem nyitotta ki többet a szemét, hiszen nem vette észre, hogy Demetrius mikor hagyta abba.
- Ühüm... - hümmögte neki válaszul.

Megráztam a fejem. Na nézzenek oda. Hogy ha ez kiderül, kapok én az apjától! Na nem mintha kellett volna tartanom tőle. Egy apró hümmögésnek sikerült kiszabadulna belőlem, hogy így nem figyeltem teljesen a reakcióimra, és nem volt minden tökéletesen eltervezett. Micsoda bölcs szavak...
A többi információt az apjáról meg most igyekeztem későbbre félre raktározni.
Csak néztem rá, ahogy fogta a virágot csendesen, és arra gondoltam... reménykedtem benne, hogy a sejtésem tényleg helyes, és a képességeit illetően tényleg úgy van ahogy reméltem.
Ahogy hagytam, hogy így kicsit... egyé váljon a természettel, hirtelen szél kerekedett, és kifújta az én kezemből a levelet amíg nem figyeltem. Megborzongtam. Ez most tényleg olyan volt mint egy ómen... Csak néztem ahogy hullanak a levelek a fákról. Kissé megriadtam őszintén. Nyáron levélhullás? A fákon azonban annyira nem látszott meg.
Amennyiben Roxana nem szólt semmit felálltam majd a kör szélére sétáltam, körbenéztem, majd halkan megszólaltam.
- Van kedved segíteni nekem?

A lány kinyitotta szemét és ahogy felnézett a fákra, az égre, körbefordult, egy pillanatra olyat láthatott Demetrius, amit eddig senki. Roxana jellemzően kicsire össze szokta húzni magát, vállai előre esettek, haja arca elé lóg, szinte elbújik mögötte. Arckifejezése legtöbbször üres, vagy édesen együgyű. Most más volt. Kihúzta hátát, mintha különös erő járta volna át, töltötte volna fel, erősítette volna meg. Haja hátracsúszott arcából, ahogy felemelte fejét. Egyszeriben nem hogy kisgyereknek tűnt most, a koránál idősebbnek, érettebbnek. Sokat látott és sokat megélt ember tekintete ült szemében. De a pillanat hamar elillant, Demetrius megmozdulásával eloszlott a látomás és Roxana visszaváltozott. Lelkes csillogással a szemében felelt a kérdésére, szinte tapsikolva.
- Igen! Igen! Igen! - kiáltotta a választ.

Ahogy ránéztem  a lányra tudtam, több van benne mint amennyit másoknak mutat. Elgondolkoztam. Örültem, hogy a megérzéseim nem tévedtek, és hogy nem értettem félre őket. De vajon mit szólna az apja, ha ezt tudná? Ekkor azonban eszembe jutott amit Roxana mondott.. Ha kicsi vagy akkor vigyáznak rád és etetnek... Ebből így valami nem jót sejtettem. De egyenlőre nem állt szándékomban beleszólni.
Elmosolyodtam, hogy ilyen lelkes segítőm akadt.
- Köveket kéne gyűjtened, de a körön kívülről! - hangsúlyoztam ki hogy nem máshonnan. - Akkorákat amekkorák a tenyeredben elférnek. Rendben? A laposabbak jobbak. És ha esetleg... valami jót érzel miattuk, belőlük, akkor inkább azokat hozd - mosolyogtam a gyerekre.

Roxana csak vidáman bólintott és már szaladt is köveket vadászni. Viszonylag sokáig elvolt, pedig nem volt nehéz dolga. Ahogy kipattant a körből, máris felkapott távolabb egy halom kavicsot, aztán egyesével elhullajtotta az összeset. Valamiért egyik kő sem nyerte el a tetszését. Végül a kapkodása abbamaradt és átszellemült koncentrációban sétált erre-arra. Néha lehajolt egy kőért, ami megfelelt az elvárásoknak. Maga sem tudta mi alapján dönt, de volt amelyik hívogatta, volt amelyikkel nem szimpatizált. Végül Demetrius elé állt, és magasra tartotta neki a markát.
- Ezek jók lesznek?

Egy darabig figyeltem, ahogy neki áll, aztán magam is kutatni kezdtem. Persze félszemmel mindig felpillantottam rá. Én is találtam jó pár követ. Találtam egy nagy laposat is ami egy magában nagyobb volt mint a tenyerem. Azt a zsebembe csúsztattam, reménykedtem hogy abból nagyon jó rúna lesz. Talán valami központi szerepet betöltőt is lehetne belőle csinálni.
Elsöpörtem végül egy helyen a növényzetet, és letettem a saját szerzeményeimet. Aztán megfogtam Roxána kezecskéit, és elkezdtem a köveket vizslatni. Némelyiket elvettem a kezéből, és közelebbről megnéztem, majd visszaadtam neki.
- Jók lesznek - mondtam ki végül a végső ítéletemet. Aztán csináltam gyorsan helyet az ő köveinek, hogy külön kupacba tehesse őket. - Ide leteheted őket.
Leültem, aztán utána ismét a köveit kezdtem vizsgálni. De végül nem tudtam dönteni... az elsőt követ különlegesnek szántam, de lehet pont ezért nem nekem kellett választanom.
- Szeretnék mutatni valamit - fordultam a lányhoz. - De ahhoz úgy látszik ismét segítened kell. Melyik az amelyik a legjobban tetszik ezek közül?

A lány feszülten várta, kissé félve izgulva, hogy vajon a nagy férfi mit szól majd a köveihez. Annál jobban örült, mikor elfogadásra leltek. Szófogadóan teljesítette, amit mondtak neki, majd leült ő is a földre. Roxana nagyon kíváncsi volt, mit akar neki Demetrius mutatni, de igyekezett ezt most már nem féktelenül szabadjáa engedni magában, ahogy szokta. Nem tapsikolt, csak megfogta a kupaca tetején lévő sötétszürke követ. Nem véletlen volt a tetején, az a kő valamiért megfogta az első pillanattól kezdve.
- Ő. Neki van lelke - felelte egyszerűen, ahogy Demetrius felé nyújtotta.

Elmosolyodtam, bár kicsit furcsán ért... kissé ijesztő lenne ha tényleg lelke lenne...
- Rendben - mondtam jó kedélyűen majd elvettem tőle a követ ha megengedte. Elővettem a zsebemből egy másik követ amit még az elején találtam. Ez keményebb volt, és hegyesebb.
- Most egy rúnát fogunk belőle csinálni, rendben? - néztem a lányra, és ha nem ütköztem tiltakozásba elkezdtem karcolni a szürke követ a hegyesebbikkel. A művelet mondjuk elég sokáig tartott, de nem akartam, hogy csak egy karcolás legyen rajta, mely könnyen elmosódik. Nem lett a legszebb rúna, de legalább valamennyire benne ragadt a jel...
- Látod? - mutattam a lány felé, és közben valami eszembe jutott... - Ez a védelem jele... az egyik. Ha most megengeded megfogom a kezed... és együtt fogjuk befejezni.
Ha egyedül csinálom nem túl sok mindenre lett volna jó, valószínűleg így is csak egy hajszálnyival lesz jobb, de mind önmagamban, mind ezzel a kis segítséggel reménykedtem benne hogy számítani fog. Letettem a karcoló követ magam mellé, majd a másik kezembe áttettem Roxána kövét, majd koncentrálni kezdtem. Furcsa volt elsőre... az eredeti falkám óta nem volt falkám, és akkor is nagyjából csak apámékkal és a legközelebbi barátokkal gyakoroltam. Így kissé ismeretlen élmény volt, de nem volt szabad elkalandoznom.
Nem tudom mennyi idő telhetett el... Úgy éreztem, a levegő már hűlni kezdett. A kezembe zártam a követ pár pillanatra, aztán megszólaltam, ismét felmutatva a követ Roxánának.
- Ezt vidd haza, és ásd el a bejárati ajtótok előtt jó mélyen - mondtam nyomatékkal a szavakat. - Amennyire csak tudod. És nagyon fontos, hogy ne szólj erről senkinek, rendben? - néztem komolyan a lányra. - Senkinek - ismételtem halkan, de hangsúlyosan. Amíg nem kaptam tőle megfelelő választ nem adtam neki oda a követ, csak utána.