Lidérc liget

Az elnevezés újkeletű, a térségre az emberek aggatták rá ezt a nevet. A hely sokszor félhomályos és nagyon csendes, erdőhöz képest túlságosan is. Olyan mintha ezt a helyet az állatok is elkerülnék, mégis ha sokáig hallgat valaki úgy érezheti, néha maga a csend suttog hozzá. Éjszaka néha a fák között rövid ideig ,,lidércfény” látható, pedig közel s távol ehhez a részhez mocsár nem található. Amit talán mondanom sem kell, semmi köze a lidércekhez.

Nem voltam túl rózsás kedvemben. Ami azért elég fura, tekintve engem. De mondhatnám azt is, hogy nem jókedvemből nem volt jó kedvem. Páran belém kötöttek egy tök kihalt városban. Ki érti ezt? Mindenesetre váratlanul ért, és nem tudtam mindegyiküket egyszerre leszerelni. Akkor a legmegfelelőbb döntésnek az látszott, ha átváltozom, így minden képességem rendelkezésemre állt. És végül is így is lett, és le is rendeztem őket könnyen és hamar, viszont... így az egyetlen épen maradt ruhám a fűzőm volt. Most dönthettem, hogy pucérkodok, míg Nanával találkozom, vagy maradok így. Nos, egyenlőre ez tűnt a jobbnak. Na nem mintha szégyellném azt ahogy kinézek meztelenül, mert én semmi szégyellnivalót nem láttam rajta, de azért mégis. Így szép csendben siklottam az erdőben.

Jött egy sugallatom, hogy sétáljak egyet. Hát elmentem sétálni. Jó lett volna most valami kellemes szórakozóhelyre beülni, úgy cseveghetnékem és szórakozhatnékom volt, de erre itt Aronában nem nagyon volt lehetőség. Per pillanat nem akartam beülni a kocsmába a megsavanyodott vámpírok közé.
Viszont sétám is egyre érdekesebbé vált a titokzatos éjszakában, mert különleges helyre bukkantam felfedezőutam közben. Különös jelenségek bukkantak fel a fák között, melyeket csak szemem sarkából láttam, mintha elrejtőztek volna, ha rájuk pillantottam volna. Izgalmas volt.
És még izgalmasabb lett, mikor egy óriási lény, egy kígyó kúszott végig előttem pár méterre. Egy démonról szóló régi történet jutott eszembe róla. Elbújtam egy fa mögött és onnan lestem. Emberi feje volt! Egyre biztosabb voltam benne, hogy egy Yokaial van dolgom. Csak azt nem lehetett eldönteni, hogy jó, vagy rossz szellem. Elszaladtam gyorsan a következő fáig.

- Hahó? Van ott valaki?
Na jó, ez béna volt. Egyből a rossz horrorfilmek babysitterei jutottak eszembe, akik mögött reccsen a padló, és még fel is hívják a szörnyeteg figyelmét, hogy gyere itt vagyok egyél meg!
Karba fontam a felső karjaimat, majd megemeltem magam. Megfordultam, a farkam így most egy irányba volt a fejemmel. Egy egészen különleges jelenséggel találtam szembe magam. Valami fénypont lebegett pont az arcom előtt. Nagyot sóhajtottam, de úgy tűnt fittyet hány rá. Megpróbáltam megérinteni, míg a középső kezeimet csípőre raktam. Már csak az alsókkal kellett volna kezdeni valamit.

Izgatott kíváncsisággal figyeltem a lény ténykedését. Félelmetes volt, és csodálatos, ahogy fekete pikkelyein nyálkásan végigcsillant a varázslatos éjjeli lámpás fénye. Ugyanakkor emlékeztettem magam, hogy Yuurei, ne légy nyuszi, elvégre vámpír vagy! Más engem talál félelmetesnek és talán éppen hogy undorítónak. Pedig nincs is miért. Nagyon nincs miért!
Döntöttem és átsuhantam a fák között a jelenség mögé. Hangtalanul léptem párat, ezt a technikát még apámtól lestem el, bár sosem leszek olyan jó benne, mint ő.
- Bú! - érintettem meg az óriáskígyó hátát, és elnevettem magam. Na most vagy meghalok, vagy nem. De az elsőtől nem féltem, egyesek szerint az már megtörtént.

Teljesen belerázkódtam hideg érintésbe. Igazából, ha őszinte akarok lenni, megijedtem. Hirtelen megfordultam, de amikor megláttam, hogy ki is áll a hátam mögött, vagyis most már előttem, reménykedtem benne hogy nem sikerült elsodornom magam.
Kicsit lejjebb ereszkedtem a földre, bár kételkedtem benne, hogy egy magasságba tudnám hozni magam az illetővel. A nevetése viszont szinte reflexből mosolyt csalt az arcomra.
- Hát jó estét! - mértem végig kicsit magamnak a nőt. Mivel a hőképemen nem láttam, vámpír lehetett. - Nos, erre nem számítottam ma este.
Az előzőekből ítélve volt humorérzéke, ami jó jel.
- Kevin vagyok - nyújtottam felé az egyik kezem - és ebben a csinos hölgyben ki tisztelhetek?
Lehet a következő pillanatban egymás torkának esünk, de azért nem láttam értelmét már az első pillanattól kezdve ellenségesnek lenni, vagy annak mutatni magam.

A kígyó arca elmosolyodott és ezt nem tudtam rossz előjelnek venni. Bár kicsit hátborzongató volt, de az nem mindig rossz.
- Jó estét! Mit mondhatnék? Én sem. De annál inkább örülök a találkozásnak. - csacsogtam az óriási kígyóval. Lehet, hogy pár perc és velem a pocakjában elmegy szunyókálni, de a csudába is, még az is vicces lett volna! Nem mindennapi élmény, annyi szent. Csak azon aggódnék, hogy időben hazaérjek, nehogy apám aggódjon miattam.
Ahogy meghallottam a nevét, valahogy bizarrul érintett és nem tudtam nem vigyorogni. És a bókokat is szerettem.
- Yuurei vagyok, megkapó barátom. - próbáltam viszonozni a szép szavakat, még ha csak udvariasságból mondta is.

A mosolya elbűvölt. Olyan jól állt neki. Arra késztetett, hogy egy kis naivitásnak adjak teret. El akartam hinni, hogy ilyen szépség nem tudna bántani.
- Megkapó? Tényleg? Na igazából ez nem meglepő, de azért kedves tőled. De mit ne mondjak - vágtam csípőre a kezeim -, neked sincs miért szerénykedned. Vigyázz a végén még féltékeny leszek - vetettem be a legbájosabb vigyoromat. Teljesen leereszkedtem és lassan oldalra kezdtem el csúszni mellette. Mindenhonnan meg akartam nézni, de csak úgy játékosan, gondoltam körbekerülni. Ha sikerül újból szembe leszek vele még a farkam vége még mindig a lábai előtt hever.
- Tudod ilyen mosollyal, van aki világokat tudna megmozgatni. Tudod, nem mintha nem láttam volna elég vámpírt életemben, de ha memóriám meg nem csal, nem sok ilyen szépet láttam eddig, mint te.

Tetszett a Kevin nevű kígyó önbizalma, kuncogtam is rajta egy kicsit kedvesen. Mozdulatlan maradtam, ahogy megcsodált, csak fejemmel követtem a körkörös mozgását. Csodáltam kecses alakját és megjelenését. Valóban elbűvölő volt a maga borzongató bájával.
- Világokat szándékszom megmozgatni a mosolyommal - kacsintottam rá. - Szóval ezek szerint jó nyomon járok - mosolyogtam újra, és az újabb bók csak még inkább kiszélesítette ezt.
- Én még egyáltalán nem láttam olyan fantasztikus lényt, mint te. Ehhez mit szólsz? Én nyertem? - kérdeztem játékosan.

Igazán elgondolkoztatott. Nem hiszem hogy láttam volna már vámpír így nevetni, és ennyiszer. Élet volt benne, és olyan gyermeki volt. Nem a riasztó formában, hanem úgy igazából.
- Mondhatjuk... És hogy őszinte legyek, ezt sszívesen bóknak venném - igazából nekem nem volt olyan villás a nyelvem ilyenkor, mint Nanának, csak hosszú és hegyes, de azért már így is ment valami hiteles sziszegés.
- Talán találkoztál már, csak nem figyeltél. Nem mindig nézek ki így, csak most azt hiszem nem biztos, hogy örülnél, ha felvenném a másik alakom. Na nem mintha szerintem akkor bármi csúnyát is láthatnál... de hát lehet ezt csak én gondolom így.

- Nyugodtan bóknak vehetsz tőlem bármit, úgyis annak szánom. - mosolyogtam rá töretlenül, ahogy megerősítettem. Egyre inkább élveztem a társaságát. Izgalmas volt és vicces.
A következő megjegyzésére felszaladt a szemöldököm, de rögtön leesett, hogy miről is lehet szó. Szóval van neki emberibb alakja is, mint sok más lénynek. Ennek valamiért nagyon megörültem és ezt nem is kívántam leplezni.
- Nővér vagyok, hidd el, rengeteg dolgot láttam már. És sok sok embert így is, úgy is. - mondtam kis kacérsággal a hangomban. - És nem, én sem hiszem, hogy bármi csúnyát láthatnék. - vigyorodtam el rosszkislány módjára. Egészen elszégyellhettem volna pedig magam helyette. De nem tettem. - Viszont mi járatban vagy erre? - váltottam témát, mintha olyan mellékes lett volna az előző megjegyzésem.

Nővérke, hm? Néhány szava egészen vad táncra csábított. Valami mégis arra intett, hogy ne rontsak ajtóstul a házba.
- Egy vámpír nővérke... ez érdekes. Végül is, ha nem zavar, hogy egy szál fűzőben üldögélek melletted, miközben beszélgetünk... - azt hiszem eléggé incselkedőn néztem rá pár pillanatig. - De inkább ne szaladjunk még ennyire előre - érintettem meg az orrát.
Aztán viszont felsóhajtottam.
- A nővérem itt van valahol, legalábbis úgy hallottam. De sikerült eddig elkerülnöm. Majd úgy is megtaláljuk majd egymást.

Visszakozott és játékosan orron pöccintett. Nem bántam a válaszát természetesen, sőt, ezt vártam valahol, kényelmetlen lett volna a szituáció itt az erdő közepén. Vagy hát nem is tudom.
- Ha ő is ilyen látványos jelenség, akkor biztosan - ejtettem el a megjegyzést. - És mi járatban vagytok erre? - érdeklődtem csevegve. Örültem, hogy rá találtam, most nagyon jól jött a társasága, nem szerettem egyedül lenni. Reméltem nincs ellenére a beszélgetés, vagy esetleg ha siet valahova, talán elkísérhetem.

- Feltűnő, az biztos - mosolyogtam, majd megfordultam. Egy kidőlt fa törzse felé siklottam, majd ,,le is ültem rá". Várakozón néztem vissza a vámpírkára. - Nyugodtan leülhetsz, természetesen remélem, hogy nem harapsz - kacsintottam neki.
- Szerintem, éppen erre vetődtünk. Nana vezetett nem én. És én pedig csak jöttem utána. De hát tudod, milyenek ezek a nők - vigyorogtam játékosan.
- No és téged? Te talán egyedül járod az erdők végtelenjeit?
Aláírom, ez most számító volt tőlem. Apró helyzet felmérés. Ha esetleg a fiújával jött, az nem lenne szép, ha nem állítanék magamon. Bár akkor valószínűleg nem így viselkedett volna velem. De azért jó volt biztosra menni.

- És te harapsz? - érdeklődtem meg könnyedén tőle is a dolgok állását.
Követtem Kevint a fatörzshöz, de nem leültem, hanem felálltam rá. Úgy gondoltam jól fog esni egy kis egyensúlyozós fel-alá séta rajta.
- Nana? De szép neve van! - állapítottam meg hangosan. Megjegyzésén pedig elmosolyodtam. Hajh, ezek a nők...
- Nem, Apámmal jöttem ide - feleltem a kérdésére, miközben széttártam karjaim és úgy próbáltam a göcsörtös törzsön maradni. - Remélem szükségük lesz ránk itt is. Vagyis hát nem, ne legyen ránk szükség, de azért jó, ha van errefelé is egy orvos. - mondtam csak úgy magamnak.

- Talán csak ha kéred... meg ha mérges vagyok - ingattam a fejem.
- Az... az apáddal? - talán csak egy csöppnyi kétségbeesés volt a hangomban. Nagyon elgondolkoztam, hogy vajon hogyan is kéne viszonyulnom az elkövetkezendőekben a lányhoz.
- Tudod te... igen kedves lánynak tűnsz. De tudod milyenek tudnak lenni az apák...
- Ti orvosok vagytok? Na ilyet sem pipáltam még. Tudod kevés vámpírt láttam ennyi... energiával, és orvosok is vagytok? Mármint már mondtad, hogy nővér vagy, de... - inkább csak elmosolyodtam és befejeztem az értelmetlen csacsogást. Úgy éreztem én sem tudnám a végére mire akartam kilyukadni.

- Miért kérnék én ilyet? - kérdeztem őszinte meglepettséggel.
- Fogalmam sincs. Milyen tapasztalataid vannak az apákkal szemben? - mosolyogtam rá szélesen és leplezetlen kíváncsisággal, kis élvezettel vártam a válaszát.
A következő kaotikus megállapításain csak jóízűen elnevettem magam. Talán túlzottan is, mert lecsusszant a fáról a lábam és elvesztettem az egyensúlyom. Nagy nagy köröket kellett leírnom a levegőben, hogy vissza tudjam szerezni a korábbi biztos pozíciót. Nevetséges lehettem, de nem volt mit tenni, csak élvezni és mosolyogni tovább.
- Tisztára mint egy rossz gyerek. - róttam meg magam. - Azt hiszem jobb, ha leülök. - Odaléptem Kevin mellé és lehuppantam.

- Nem tudhatom... de van akinek ez jön be - vontam meg a vállam kicsit.
Készen álltam arra hogy elkapjam ha leesik. Lett volna hozzá bőven karom, szóval abban biztos volta, hogy összejött volna. Másodjára átgondolva viszont, fura volt ilyet egy vámpírtól látni. Valahogy annyira... emberinek és sebezhetőnek látszott tőle. Még annak tetejébe amilyen eddig is volt.
- És nos hát az apák... az apák sokszor olyanok, hogy túlságosan is féltik a lányaikat, még az olyan férfiaktól is mint én, vagy talán éppen az olyanoktól mint én. És általában az olyan apák - hajoltam hozzá közelebb és bizalmasan suttogva folytattam -, akiknek olyan csinos lányuk van mint te.
Nem tudom mit mondhattam volna még. Vagyis persze, mondhattam volna még sok mindent, de még nem éreztem elérkezettnek. Összefoglalva az igazság viszont az volt, hogy jól esett a társasága és a közelsége is.
- Te aztán biztos csak úgy tiprod a férfi szíveket akármerre jársz.

- Nahát. - mondtam eltöprengve a harapdálós dologra.
Nem tudtam nem kuncogni az apák tulajdonságainak kifejtésén.
- És miért kéne tőled féltsen az én drága apukám? - kérdezősködtem jókedvűen tovább, közben lóbáltam a lábaim is. A bókján meg még szélesebben mosolyogtam, mint eddig. Kicsattanóan jól éreztem magam. Megérte elindulni sétálni.
- Igyekszem nem így tenni. - Aztán van amikor sikerül, van amikor nem. Sajnos.
- Láthatlak majd még a városban? - érdeklődtem meg hirtelen.

- Hát nem is tudom... érthetetlen, nem igaz? - tártam szét a legfelső karjaimat. - Pedig általában én nem szoktam olyat tenni, amit ők nem akarnának. De ezt sok apuka nem hagyja kimagyarázni - ráztam meg a fejem.
- Szerintem én nem bánnám. Meg merném kockáztatni, hogy áttiporj rajtam... Majdnem biztos vagyok benne, hogy megérné - mosolyodtam el. A hirtelen kérdésétől viszont mondhatni kétségbe estem.
- Ugye nem mész még? - néztem rá nagy szemekkel. Lehet hogy tényleg csak valami másért kérdezte, de még nem akartam, hogy menjen. - Mellesleg valószínű, ha nem, előtte megkereslek ígérem. Már ha úgy neked jó...

Elnevettem magam a magyarázatán, de nem fűztem hozzá többet. Kíváncsi lettem volna viszont, hogy mit kezdene Erkki vele, illetve ő Erkkivel. Nagyon kíváncsi. És jajj, a következő megjegyzésén már olvadoztam belül. Túlzottan élveztem ennek a kis kacér kígyónak a társaságát.
- Még szerencse, hogy nem szeretem a magassarkúkat, az még jobban fájna... - tettem bugyuta megjegyzést az övére, de hát kellett engem zavarba hoznia! Közben cipőmre pillantottam, talán, hogy kerüljem az ő tekintetét, talán mert épp a cipőkről beszéltem. Lábra pattantam a fáról hirtelen és megálltam vele szemben.
- Nem megyek. - mosolyogtam rá kedvesen. - És nekem az úgy jó lenne. Milyen érzés ilyen sok karral élni? - vigyorogtam rá és széttártam karjaim. Egyszer egyik kézfejemre, utána másikra pillantottam a két oldalamon. Lejjebb és lejjebb eresztettem karjaim, majd vissza.
- Tök hasznos lehet! - állapítottam meg lelkes rácsodálkozással végül, hogy így látványosan megpróbáltam elképzelni a dolgot.

A szívemhez kaptam az egyik kezemmel, mintha máris érezném a szívembe szúró tűsarkakat. A zavarát látva viszont kicsit megfeddtem magam. Ejnye, ilyen nőt zavarba hozni! Legszívesebben a fejem is ráztam volna hozzá. Kitudja hány éves. Ilyet!
- Nos ezzel pontosan leírtad azt hiszem. Mondjuk tánc közben! - került újból százszázalékos vigyor az arcomra. - A partner kezét és derekát is tudom fogni mindkét oldalon. Bár olyankor figyelnem kell, ne hogy át csusszanjak az illető lábán - kacsintottam. Igazából még senkivel nem táncoltam úgy. Vagyis így, úgy úgy, hogy a másiknak lábai lettek volna. - De igazán... sok félem módon lehet őket hasznosítani.

Élvezettel hallgattam a szavait, miközben leengedtem a karjaim. Zavarom fel is oldódott, sikeres volt mindkettőnk próbálkozása.
- Mint például még hogy? - kíváncsiskodtam szakadatlanul tovább, mint egy kisgyerek. Nekem rögtön az jutott eszembe, hogy a kórházban milyen jó is lenne ennyi kéz egy beteghez, de ez azt hiszem szakmai ártalomnak minősült már.
- Egyébként ennyi zavarba ejtő bók után nem gondolod, hogy illene felkérni a hölgyet egy táncra? - mosolyodtam rá újra és újra. - Ha meg átsiklassz a lábamon, rá se ránts, majd meggyógyul. - intettem le komolytalanul.

- Háát például sokszor elkélne ehhez-ahhoz még egy kéz... nos nekem itt van - tártam szét a középső karjaimat, míg az alsókat csípőre raktam,a felsők pedig csak lazán lógtak, de mégsem voltak útba a többinek. - De vannak kevésbé gyakorlatiasabb dolgok is, amihez jó lehet...
- A táncot, csak példaként mondtam, de ha már említettem, nem illene visszakoznom, nem igaz? - egyből fel is egyenesedtem, ahogy kimondtam az utolsó szót. - Akkor hölgyem, felkérhetem egy táncra? - nyújtottam felé az egyik kezem, aztán megfogtam a kezét. A másik kezem a vállára tettem, a középsőket a derekára, az alsókat pedig hátul összefogtam. - Már csak az a kérdés mire táncoljunk? Te dúdolsz, vagy inkább én?

A válasza nem volt valami konkrét, de hát nem is nagyon vártam mást. Neki ez így természetes volt. Ahogy felegyenesedett máris izgatottá váltam. Táncolunk!
- Természetesen. - feleltem és elfogadtam a kezét. Aztán csak szótlan figyeltem mit kezd a többivel, hol, merre érint meg. Csak egy annyit tudtam kinyögni magamban az egészre, hogy: Húúúúú!
- Kezdd te, és én majd csatlakozom. Ha ez így megfelel. - néztem fel Kevinre elbűvölve. Közben elúszott arca mellett egy kis fénybogárka.