Lidérc liget

Talán ha nem lettünk volna ennyire józanok gördülékenyebben ment volna minden. Ez a gondolat viszont elgondolkoztatott, hogy honnan is jutott eszembe. Mert igazából nem volt különleges célom, amit el akartam érni egy kis kellemes időtöltésen kívül, hogy cseverészünk, bohóckodunk, és ami még jön. Nekem az ilyesmihez meg már rég nem kellett ilyesmi. Ha valaha is kellett. Nem beszélve a kedves nővérkénkről, aki nem igazán képes illuminált állapotba kerülni, ha jól tudom.
Lehunytam a szemem, és lassan ingatni kezdtem magam, pár pillanat múlva pedig mély, kellemes hangon dúdolni kezdtem. A dallam maga nem is tudom honnan jött, talán csak úgy költöttem, vagy egy olyan dalé volt, amiről eszembe nem jutott volna most micsoda. Lassan és nagyokat kerülve kör és félkörös mozdulatokkal vezettem őt a táncban.

Hallgattam a dallamot, figyeltem az arcát, és hagytam, hogy vezessen. Egészen belefeledkeztem a pillanatba. Hihetetlen hangja volt. Életemben nem hallottam még kígyót énekelni, de ez a suttogó, sziszegő dallam azt hiszem az örökkévalóságig elkísér majd. És rögtön eszembe jutott, milyen érdekes is lenne, ha kísérhetném valamely hangszeremen. De egyelőre be kellett érnem a magasan csengő hangommal. Így hát valami kevert, lágy dallamot dúdoltam rá az ő hangjára. Hangzásra keveredtek benne japán és európai jegyek is. Közben rámosolyogtam Kevinre. Aztán elnevettem magam és ezzel elszúrtam az egészet.
- Bocsánat - sütöttem le a szemem vidáman, de a táncot még nem hagytuk abba.

Még épp időben nyitottam ki a szemeimet ismét ahhoz, hogy láthassam a csodálatos mosolyát. Visszamosolyogtam rá. Úgy látszik ez az este már csak így fog menni.
- Semmi gond - feleltem.
A kezem levettem a válláról és végigsimítottam az arcán vele, majd a másik oldalra adtam egy puszit neki. Reméltem hogy nem veszi rossz néven a közeledésem. Eddig nem tette. De ha valami mégis olyat tennék, ami neki kellemetlenül esne, akkor épp ideje lett volna szólni. Bár később is bármikor megteheti. Én nem fogok ráerőltetni semmit. Túl jól éreztem magam ahhoz hogy ilyesmivel elrontsam, meg amúgy is, milyen dolog az...

Jól esett az érintése, bár tagadhatatlanul páratlanul különös volt. A puszi viszont őszintén meglepett. Váratlan volt és olyan ártatlan. Túlontúl ártatlan. Megérintettem az arcom, és hatalmas, elkerekedett szemekkel néztem fel rá. Talán ha tudtam volna olyat, el is pirulok.
- Ezt miért kaptam? - kérdeztem meg vidáman, roppant széles mosollyal az arcomon. De a boldog nevetést sem tudtam sokáig visszafojtani.
- Ha közelebb hajolsz viszonzom ám - mondtam neki csillogó szemekkel. - De így nem érlek fel, kicsi vagyok.

- Nem tudom - feleltem -, mert kedves vagy... és mert én meg ilyen közvetlen fickó vagyok - mosolyodtam el. Kihúztam magam, és felemeltem intőleg a kezem.
- Vigyázz az ilyen kijelentésekkel és ajánlatokkal ám - néztem rá csalafintán. - Az ilyenekre én nem szoktam nemet mondani.
Közelebb hajoltam hozzá mosolyogva. Egészen a szemeibe néztem, de nem tettem semmit. Ráhagytam.
- Tudod min gondolkoztam? Biztosan nem öleltek még meg egyszerre három pár karral. Persze... nem erőszak... - vettem vissza magamból kicsit. Rendben van hogy én én vagyok, és nem akartam semmi rosszat, de erőszakos sem akartam lenni, a túl áradó... nos azzal amilyen vagyok.

- Csípem a közvetlen fickókat - kacsintottam rá. A figyelmeztetésén egy pillanatra elkomolyodtam, de aztán elnevettem magam. Mélyen a szemébe néztem, mikor közelebb jött és lecsaptam az ajkaira egy váratlan, ugyanakkor lágy puszival. Egy kicsit több ideig tartott, mint egy normál kis puszi.
- Húúúúú - búgtam hangom legmélyebb tónusán. - Még nem! - és ezzel szélesre tártam a karom, jelezve, hogy jöhet az ölelés. - Az ölelés nagyon jó dolog. Szoktam is alkalmazni a gyógyítás során is - mosolyogtam rá biztatóan.

Kicsit elkerekedtek a szemeim mikor szájon csókolt. Nem mintha engem nem csókoltak meg elégszer, de az ilyesmire szerintem nem lehet mindig biztosan számítani. Persze utána ismét elmosolyodtam.
Lassan, gyengéden átkaroltam sorban az összes karommal.
- Nos ha valami bajom lesz, remélem lesz a közelben egy olyan nővérke, mint te vagy - kacsintottam rá. - Bár nem tudom... tudod az igényeket néha nehéz alább adni. Főleg ha találkoztál a világ legjobb nővérkéjével.
Mélyet sóhajtottam. Elgondolkoztam a jelenlegi helyzetemen. Tekintve hogy egy gyönyörű nőt ölelgetek éppen... ami sosem kis dolog. Egy gyönyörű vámpír hölgyet... az már kicsit komplikálja a dolgokat. Általában viszont tudom, hogy sodródjak az árral... próbáltam rajta nem túl sokat agyalni.

Élveztem az ölelést, egészen belemerültem, elfeledkeztem mindenről és csak úgy mélyen jó volt. Megszorítottam finoman én is. Zseniális érzés volt.
- Neked főállásban ölelkezned kellene - mondtam lágy hangon. - Be foglak fogni magam mellé a kórházba és osztogatni fogod a gyógyító öleléseket - kalandoztak el a gondolataim. - Vállalnád? - mosolyogtam fel rá játékosan.
- Inkább ne legyen bajod - kacsintottam rá válaszképpen. Aztán elnevettem magam. - A világ legjobb nővérkéjével? Ezt az elismerést mivel lehet kiérdemelni? - érdeklődtem meg vidáman.

Elnevettem magam.
- Az igazság az, hogy szoktam... persze általában ingyen - kacsintottam rá. - Hmm... - ezen az ajánlaton azért elgondolkoztam. - Talán, a szabad napjaimon - mosolyogtam kissé szolidabban. Mindenkinek vannak határai, én meg nem akartam magam túlvállalni...
- Ezt azt hiszem megbeszéltük - bólintottam rá, én sem akartam hogy bármi bajom legyen.
- Nem tudom. Csak gondolkoztam. Egy ilyen vámpír, mint te sokáig elélhet. Na tudom, hogy nem illik hölgyektől megkérdezni, hogy hány évesek, sőt! Valószínűleg - sóhajtottam - én is inkább letagadnék pár évet, ha oda jutok. De szóval az évek alatt biztos sok tapasztalatot szerezhetsz, és ilyen kedves lélekkel, mint a tiéd... máris kinevezhető vagy a címre - vigyorogtam.

- Vajon miért nem lepődtem meg ezen? - kérdeztem nevetve, ami csak fokozódott, mikor láttam, hogy komolyan végiggondolja a felvetésem. Aranyos volt. És olyan borzongatóan vonzó a kedvességével és nem mindennapi külsejével.
- Letagadnál a korodból? - kérdeztem meg meglepetten. - De hát miért? Vagy ez csak hiúság? - mosolyodtam rá. - Számomra az ilyesmi sosem volt lényeges. Lehet épp amiatt, hogy vámpír vagyok - töprengtem el. - Elröppen az idő. De nyugodtan megkérdezheted, mennyi vagyok - utaltam neki mosolygósan, de aztán gondoltam válaszolok is rá, hát miért ne? - 177-et mondanék. Bár lassan már egyel többet, ha jól rémlik.

- Nem most.. majd ha megöregszem! - nevettem. - És igen... szín tiszta hiúság - mosolyogtam rá.
- Ejha! Mondjuk lehet furcsábban éreztem volna magam, hogy ha körülbelül annyi lennél mint én. Mellesleg - hajoltam közel hozzá - nem nézel ki többnek száznál - kacsintottam rá. - Ha belegondolok - az arcához értem és óvatosan végig húztam a hüvelykujjam az álláig - jól állnak neked az évek - mosolyogtam rá kissé szelídebben. - Jól áll ez az egész... - mondtam egészen halkan. - És be kell valljam, még nem csókolt meg ilyen idős vámpír az is biztos. Pofozz meg érte utána, ha gondolod, de ez akkor is megéri - hajoltam még közelebb hozzá, majd megcsókoltam. Igazából csak közben esett le, hogy ő olyan pofont is adhatna, hogy lerepül a fejem. Nos nagyon reménykedtem benne, hogy ez nem fog megtörténni. Eléggé kellemetlen lenne.

Egyre jobban tetszett ez a kígyófiú. Túlságosan is. Képes lett volna teljesen elcsavarni a fejem. A bókján elnevettem magam. Igazából nekem már-már az lett volna viszont furcsa, ha nálam idősebbel barátkozom ilyen kötetlenül. De valahogy úgy vettem észre, a fiatalok sokkal sokkal izgalmasabbak. Nem szerettem a bepunnyadt vénségeket. Kihalt belőlük az élet. Viszont amit mondott, egészen jól esett. Meglepően mélyre hatoltak a szavai. Ilyet még senki sem mondott nekem. Nem mintha szükségem lett volna rá, vagy valaha is eszembe jutott volna. De talán épp azért. Teljesen elengedve magam viszonoztam a csókját. Utána viszont kezdett az az érzésem támadni, hogy ezzel a bűvös csókkal itt véget ért a mai éjszaka. Haza kell érnem még időben.

Talán ha megint fecsegésre nyitottam volna a szám, akkor elsőre azt mondtam volna, hogy: Hűha! Én sok mindenkit megcsókoltam már, és többet is, de mintha egy kis piros vészvilágító kezdet volna el villódzani a fejemben. Talán a tekintete is tehet róla. Valószínűleg viszont nem főleg az volt az oka. Mély levegőt vettem, és sóhajtás szerűen kifújtam. Végig simítottam az arcán, és a szemébe néztem. Kedvesen rámosolyogtam. Talán a tapasztalat volt, hogy éreztem rajta azt amit. Nem akartam bántani. Mindkettőknek tisztába kellett lennie a dolgokkal.
- Azt hiszem ideje indulnom. Majd még találkozunk - kacsintottam rá. Pár pillanat még kellett, hogy elvonjam a tekintetem róla. - Vigyázz magadra - mosolyogtam rá újból. Szép lassan elfordultam tőle és besiklottam az erdő további részeibe.

//Belváros - Szoborpark//

Kicsit furcsálltam azt ahogy Olivia elköszönt Jean-Claudtól.
- Őt nem kell félteni ilyesmitől - mondtam neki később mikor már kicsit távolabb értünk a férfitől. És nem úgy értettem - enyhült meg kicsit a hangom -, csak ellentétben veled én tökéletesen látok a sötétben. Azt hittem az volt a baj.
- Vannak olyanok közöttünk... mármint nem a vámpírok, hanem másik faj, akik képesek illúziókat előidézni. Akár olyat is, amelyik nagyon valóságosnak tűnhet. De rajtunk kívül múltkor senki nem volt az épületben. Ezért nem értem ezt az egészet. Kellett volna legyen ott valaki. Igazi kísértetek nincsenek, legalábbis biztos nem így. Én csak találkoztam volna már velük, ha vannak, nem? Nem tudom Olivia. Az igazság az, hogy tényleg aggodalomra ad okot ez az egész. Hiszen azok a repeszek múltkor tényleg eltaláltak. De ha nem is, és van elég erős akkor elhiszed hogy megtörtént. Nekem múltkor eltűnt a rúd illúziója ami belém fúródott, de ez nem biztosítja azt, hogy legközelebb is így lesz. És ez a szobor, amit Jean-Claud említett... még sosem láttam.
Egy pillanatra megálltam. Tudtam hol vagyunk felismertem.
- Ez különös... itt nem kéne ilyen sötétnek lennie. Lehet hogy nem világítanak mindig, de valahogy... - összehúztam a szemeimet, és körbenéztem.

Érdeklődve hallgatom meg őt, néha bólogatok is ha éppen egyet értek, vagy csak úgy hozza a dolog. Szellemek, nem szellemek...Szerintem erre sosem fogunk találni magyarázatot. Bár az illúzió tényleg furcsa volt főleg, hogy láttam a fájdalmat az arcát. Vajon miért akarta azt elhitetni Rikharddal. Nem értem ezt az egészet.
-Azt hiszem addig kell örülni, míg nem láttuk. Bevallom őszintén ez az egész sztori kezd megrémiszteni engem főleg, hogy még ti is aggódtok a dolog miatt...-Folytatnám a mondatom, de megáll és már megint Úgy néz! Na ne..Nem akarok egy újabb meglepetést. Mindenesetre mielőtt bármit is mondanék közelebb lépek hozzá és szorosan megfogom a kezét.
-Mi az? Mi történt? Van itt valaki?-Kérdezem tőle miközben szívem ismét hevesen kezd el kalapálni. Ha így folytatom a végén tényleg egy szívinfarktus fog engem elvinni.

- Nem... nincs... - mondtam kissé csöndesen, de nem volt olyan, hogy ebben teljesen biztos lennék. Vagyis az voltam, csak abban nem voltam biztos, hogy minden rendben van-e. Ekkor valami neszt hallottam és oda kaptam a fejem.
- Egy állat... - mondtam csodálkozva, és mintha ez nem helyén való lenne. És tényleg így gondoltam. - Túlságosan is sötét van, és ide állatok nem szoktak bejönni. - Így már megértettem, Jean-Claud hogyan tudta ezt előbb észrevenni. Ellentétben vele én eddig elkerültem a jeleket. Inkább a városban maradtam, és csak a faluba jártam le.
Az állat neszelése azonban nem sokkal később elhalt. Vagyis előbb távolodni kezdett. Nem sokkal később pedig egy sárgás lidércfény bukkant fel pont az arcom előtt.
- Így már mindjárt más - nyugodtam meg egy kissé. Így már azt is értékelni tudtam hogy Olivia megfogta a kezemet. Ezt viszont nem terveztem szóvá tenni, sem pedig erőszakosan így tartani a dolgot. Élveztem amíg tartott. Igen, azt hiszem tényleg élveztem.

Egy állat? Nah egyre jobb. Nem is tudom, hogy melyik a jobb. Egy vadállat, vagy egy idióta gyilkos. Nem is értem miért jöttünk ide és miért nem maradtunk a városban. Ott mégis csak nagyobb biztonságban lennénk.
Fejemmel követem a neszt, míg az el nem csendesül. Ezek szerint elkerült minket. Kezdenék is megnyugodni, de ekkor meg egy fénypont jelenik meg. Így már más? Ezt meg hogy érti?
-De nem ilyennel találkoztunk a múltkor?-Érdeklődöm egy kicsit. Nekem teljesen ugyan olyannak tűnik, de akkor nem örült neki ennyire. Most vagy én bolondultam meg, vagy Ő, mert nekem ez tényleg kezd magas lenni.
-Na jó én ezt már tényleg nem értem. Állatok járkálnak olyan helyen ahol nem szoktak...Sötét van ahol nem szokott az lenni....Komolyan úgy érzem magam, mint egy rejtvénykönyvben.-Azt hiszem kezdek kiborulni, de talán ez érthető, hisz nem vagyok vámpír vagy bármilyen más lény. Én csak egy ember vagyok, aki nagyon keveset tud erről a világról.

- De igen... ez egy lidércfény. Van amikor ez a hely tele van velük. A városban is van belőlük. Ártalmatlanok, legalábbis eddig annak tűntek- magyaráztam teljesen nyugodtan. - Múltkor ott a kórházban azért lepődtem meg rajta, mert eddig ott nem láttam őket. Eddig úgy nézett ki, mintha helyhez kötöttek lennének. A kórházban a legutóbb nem egy ilyen támadott meg minket, inkább az is a másik elől menekült szerintem. Mellesleg semmi közül a lidércekhez igazából.
- Nyugodj meg - néztem végül kedvesen rá. - Nincs mitől tartanod amíg itt vagyok. Ha meg mégis lenne, akkor teszek róla, hogy ne legyen.

-Oooh értem! De akkor ezek csak fények! Hogy menekülhetnének el valami elől, ha nem is éreznek? És hogy kerültek a városba? Hallottam már róluk egy keveset, de tudtommal csak a mocsarak környékén jellemzőek.-Most kicsit hülyének érzem magam amiért ennyire megijedtem tőle, de így máris nyugodtabb vagyok egy picikét.
A nyugtató szavai jól esnek nekem és elő is csalnak egy kis mosolyt arcomra, majd a fény felé pillantok.
-Olyan mint egy szentjánosbogár. Azt mondják gyönyörű, mikor ezernyi szentjános világít a sötétben. Egyszer szívesen megnéznék egy olyan jelenséget. Néha a természet olyan meglepő dolgokra képes. Egy bogár ami világít! Hihetetlennek tűnik nem?-Kissé elmerengek ezen, de most jobb is így. Legalább addig sem gondolok a város problémájára.

- Lehet csak hogy fények... lehet hogy nem. És igazából valamelyik itteni akasztotta rájuk ezt a nevet, valószínűleg azért mert hasonlítanak az igazi lidércfényekre. Ezek itt vannak, és mozognak, eltűnnek és feltűnnek, mintha nem is tudnának rólunk. Talán így is van, talán nem.
- Nos itt itt vannak a lidércfények, amik még nem is bogarak, de világítanak. Talán egyszer majd láthatsz hasonlót tőlük. Eddig úgy vettem észre itt szoktak a legtöbben lenni.
- Igen, ebben én is biztos vagyok... - mondta ő ezt nekem... de nem szóltam érte, csak egyetértettem a természet csodáival kapcsolatban. Végül is igaza volt.
- Sok minden hihetetlennek tűnő dolog van a világban az is biztos. Még ha valahol szégyelltem is azt, hogy sebésznek is tanulok... de hát akkoriban ez együtt járt bármilyen orvoslással. Akkoriban még én sem tudtam ilyenekről, hogy vámpírok, meg lidércek és a többiek. Sajnos sokszor az ilyen dolgok mintha eltörpülnének ezek mellett. Azt hiszem most épp megfelelő emlékeztetőt adtál nekem.

-Nah az ilyen találgatásokat nem szeretem. Tudom, hogy ezek csak fények...Ártalmatlanok ahogy te is mondtad.-Meg most nem is akarom azt hinni, hogy félelmetes fenevad még az az egy pötty fény is. Végre megnyugodtam és biztonságban érzem magam. Szeretném ezt még sokáig érezni.
-Biztos szép lehet, mikor sokan vannak. Egyszer szívesen megnézném!-Miközben beszélek hozzá észreveszem, hogy még mindig fogom a kezét, de továbbra sem engedem el. Inkább úgy teszek mint aki fel sem fogta a dolgot.
-Én ennek csak örülni tudok, pedig csak megosztottam a gondolataim veled. Anyukám mindig sokat mesélt nekem a világról és mindig mondta, hogy nyitott szemmel kell járni mert akkor látod meg igazán milyen gyönyörű is ez a Bolygó. Azt hiszem igaza van. Sajnos sokan csak munkába rohannak, majd haza. Nem állnak meg egy pillanatra sem körbenézni. Pedig ha megtennék észrevennék a szépet.

Felvontam a szemöldököm, de nem szóltam. Nekem nehezemre esett elhinni hogy ,,ezek csak fények". Azt könnyebb lett volna, hogy ártalmatlanok, de azt sem tudhatjuk igazán.
- Na igen... de azt hiszem nem jönnek csak úgy elő rendelésre. Esetleg csak annyit lehet tenni az ügy érdekében, hogy többször kijársz ide. - Pár pillanatig még figyeltem a pöttyöt, aminek úgy látszott mehetnéke volt, mert megmozdult. Még mindig közel maradt hozzám, csak úgy döntött ki lebeg az arcomból.
- Úgy látszik én sem különbözök akkor nagyban tőlük - döntöttem kicsit oldalra a fejem gondolkodás közben. - A korom miatt valószínűleg sokszor elsiklik a figyelmem az apróbb részletek fölött, amik nem szúrják ki a szemem. Természetesen képletesen értem.
- Ó, de mondd nyugodtan, ha untatlak, vagy ha tovább mennél, leülnél valahol vagy bármi más. Én elálldogálok minden fáradtság nélkül, és olykor hajlamos vagyok elmerengeni.

-Ennyire ostoba azért nem vagyok. Tudom, hogy nem jönnek elő megrendelésre. Pont arra gondoltam, hogy majd sűrűbben fogom ezt a helyet meglátogatni, bár nem tudom hogyan kell idejönni. Semmit sem láttam az útból, de talán majd elmondod nekem, hogy mire is figyeljek.-Idefelé jövet bíztam az Ő szemébe ezért is követtem úgy, mint egy hűséges kutya.
-Nah akkor mostantól próbálj meg néha kikapcsolni is kinyitni a szemed, hogy minden részletet észrevehess. Ha engem kérdezel szerintem menthető a helyzeted. Legalább bevallottad, hogy szeret elsiklani az apróságok felett. Van aki még ezt sem képes elismerni.-Az ötletére körbe nézek, de a sötétségen kívül semmit sem látok.
-Szívesen leülnék valahová, de nem tudom, hogy itt hol ülhetnénk le. Mond mit látnak a szemeid!?-Kiszélesedik mosolyom, majd szép lassan el is engedem a kezét és úgy figyelem őt tovább.

- Akkor elnézést ha megbántottalak, egyáltalán nem úgy szántam. És ha majd a városba visszaindulunk, majd úgy teszek, ha az úgy neked is jó.
A megjegyzésére elmosolyodtam. Bár felvetült az is bennem, hogy mennyire kéne kikapcsolnom.
- Nos, örülök hogy így látod. - Igazából viszont ennek az egésznek az oka az volt, hogy amit már láttam ritkán néztem meg többször. - Talán nem árt a dolgokat tényleg felfedeznem újból időről időre...
Körbe pillantottam.
- Van egy fatörzs, ha az megfelel, nagyjából a hátunk mögött - szóltam, majd kinyújtottam felé a kezemet. - Fogd meg a kezem ha gondolod, pontosan oda vezetlek - bár ahogy odaértünk nem terveztem elengedni a kezét. Persze ez most nem olyan volt mint a múltkor. Engedtem volna, hogy kihúzza a kezét ha úgy gondolja, mégis jobban örültem volna, ha nem teszi.
- Tényleg jobb hogy nem a kimonomban jöttem - vetettem fel. - Mostanában talán túl sokat jut eszembe japán. De azt hiszem abban aligha térdelhettem volna le a temetőben, vagy ülhettem volna le ide - gondolkoztam el a dolgon.

-Ne kérj elnézést. Nem sértődtem meg, csak viccelődtem veled. Nem kell komolyan venned! Lazíts egy picit! Nem lesz abból semmi baj! Csak jól fogod magad érezni. Mellesleg nagyon jól áll neked mikor mosolyogsz! Tanulhatnál Yurieetől! Egy jó tanács! Mindig mosolyogj amikor ő is mosolyogj és a végén észreveszed, hogy már magadtól is egyre többet fogsz és vidámabb leszel!-Bár igaz nem tudom, hogy hogyan viselkedik a lánya mellett. Lehet, hogy sokkal lazább.
-Nekem az tökéletes lesz! Vezess oda!-Továbbra is csak mosolygok rá, majd meg is fogom a kezét. Ha a törzshöz érünk leülök rá és mivel Ő nem engedett el, így én sem teszem ezt. Úgy tűnik örül ennek.
-Kimonó? Egy igazi hagyományos kimonó? Huu nagyon kíváncsi vagyok, hogy hogyan is nézel ki benne. Biztosan jól áll neked. Annyira szépek lehetnek azok a ruhadarabok. Élőben csak múzeumban láttam egy üvegen keresztül. Remélem minél hamarabb fel fogod venni és láthatlak majd benne!-