Szoborpark

- Mesélj róla! Mi történt még? Hogy-hogy eltörte a karod? Nem értem! - fakadtam ki izgatottan és felpattantam, hogy elé lépkedjek és megfogjam a térdét. Közben körbenézett és figyelt. Én nem tettem, ennek ellenére hamarosan megéreztem az ember jelenlétét.
- És ő szeretnéd, hogy figyeljen, vagy sem? - kérdeztem titokzatosan és hátrébb léptem párat. Letettem a kőkezet oda, ahol az imént ültem és várakozóan apámra pillantottam, hogy megtudjam mik a tervei.

- Semmi különös... - kezdtem bele. - Vagyis... azért nem mindennapi ha egy kőszobor megmozdul mögötted - gondolkoztam el a dolgon. - Talán akkora volt mint ez itt - paskoltam meg óvatosan a szobor oldalát amin ültem. - Vagy talán egy kicsit kisebb. Annak is kőből kellett lennie. Egyszerűen csak megmozdult, és sutty, eltörte a karom - fintorodtam el a gondolatra. Ennek ellenére az a mosolyommal viaskodott. Yuurei közelsége egyszerűen nem hagyta, hogy rossz kedvem legyen. Igen, még annak is örültem, hogy közelebb jött pár lépést. - Meg mondom őszintén, megijedtem tőle és elmenekültem. Kínában történt, még azelőtt hogy találkoztam volna veled jó pár évvel.
Én is az érkező nőre néztem mikor rákérdezett.
- Nem tudom - feleltem őszintén. Jól ismert érzés mozdult bennem. Ma még nem ettem, de visszafogtam magam. - Nem akarok semmi jónak az elrontója lenni - tártam szét a karjaimat és megvontam a vállam.

Valamiért annyira elbambultam, hogy észre sem vettem a földön heverő nagyobbacska szobor darabot, amibe sikerese belerúgtam és meg is botlottam, amihez egy hangosabb sikoltás is párosult. Komolya mondom ez hiányzott erre az estére. Ha a bokám, vagy térdem nem fájt volna akkor most már az is. Feladóan sóhajtok egy nagyot, majd el is dőlök a fűben. Milyen szépek a csillagok. Eddig nem is figyeltem meg őket. Szívesen lennék csillag. Azok olyan sokáig élnek és semmit nem kell csinálniuk, csak ragyognak. Bár igaz egész életedben a Földet bámulni sem lehet valami vidám dolog.
Miközben a csillagokat fürkésztem eszembe jutott egy dal, amit anyukám tanított nekem, így el is kezdtem azt igen halkan dúdolászni, mit sem törődve azzal, hogy a közelemben mások is vannak.

- Megmozdult?! - hüledeztem és rögtön körbe kémleltem azt a rengeteg szoborcsonkot, mely körülöttünk volt. Nem messze tőlünk egy szépen megmunkált hölgyet megformázó alkotás meredt az ég felé. Deréktól lefelé már nem volt meg a többi része. Hirtelen kísértetiesnek tűnt ez a hely. Karjaimmal szinte átöleltem magam, ahogy hallgattam rémtörténetét. Rengeteg varázslat volt a világunkban. Jók és rosszak egyaránt.
Amint meghallottam a sikolyt apámra pillantottam és sebesen, de halkan máris a fekvő lány közelében teremtem.
- Szia! - köszöntem neki már távolabbról, és lassan, óvatosan, mintha csak egy őzgidát közelítenék meg lépdeltem felé. Nem akartam megijeszteni. - Jól vagy? Minden rendben? Megütötted magad? - kérdeztem aggódva. Bár a gyönyörű dallam, amit dudolászott nem arra utalt, hogy súlyos sérülést szerzett, de az én dolgom az volt, hogy aggódjak érte és igyekezzek segíteni. És fekve maradt a kis balesete után, ez pedig nyugtalanított.

- Meg bizony - bólogattam a kérdésre, aztán minden egyes rezdülését figyeltem, ahogy körbe kémlelt hiába tettem ugyan ezt én is pár pillanattal ezelőtt.
A sikolyra én is felkaptam a fejem, a lányom mégis előbb akcióba lendült, mint én. Még ha nem is siette el a dolgot. Édes volt.
Leugrottam a szoborról és úgy érkeztem, mintha súlyom sem lenne. Megvártam míg a lányom oda ér hozzá, és csak utána mentem én is oda.
- Jó estét - köszöntem lágy hangon, de inkább őket szerettem volna figyelni.

Hirtelen egy lány szólt meg engem. Megrezzenek a hangjára. Nem is hallottam, hogy közeledik felém. Bár igaz ilyen nagy testtel nem is lehet nagy zajt csapni. Egy aprócska mosollyal arcomon ülök fel, majd viszonozom a köszönését.
-Szia! Igen minden rendben, csak a bokám fáj egy kicsit, de majd az is meggyógyul idővel. Szóval nincs semmi gond!-Közben az az ismerős férfi is odajön hozzánk. Milyen komor a kinézete. Biztosan nem szokott túl sok viccet olvasni.
-Szép estét! Elnézést nem akartam Önöket megzavarni, csak ügyetlen voltam.-Oda is pillantok a kis szobor darabra amiben sikerült megbotlanom, majd fel is állok a földről és kicsit leporolom magam.

A lány kedvesen köszöntött, amivel máris elnyerte a szimpátiámat, természetesen.
- Ha fáj a bokád, akkor nincs minden rendben - mondtam kellemes tónusú hangon, olyanon, ami minden beteget megnyugtat és kicsit jobb kedvre derít.
- Igaz, hogy minden meggyógyul idővel, de nem mindegy, hogy mennyi is az az idő. Nincs túl sok belőle, élvezni kell inkább, mint betegeskedni és fájlalni valamit - mosolyogtam rá kedvesen. - Jajj, ne állj fel! Engedd, meg, hogy megnézzem! Nővér vagyok! - aggódtam máris érte, ahogy láttam miben mesterkedik.
- Nem zavartál meg minket, épp csak sétálgattunk a Doktor Úrral - pillantottam apámra, és arra gondoltam, talán nem kéne ennyit beszélnem. De sose tudom megállni, helyette is ömlik belőlem a szó mindig.

- Nem hiszem, hogy megzavart minket. Vagy talán mégis? - néztem rá a lányomra. - Mi is abban reménykedtünk, hogy az ittenieket nem zavartuk meg - mondtam kicsit derűsebben, és finoman körbemutattam két kézzel a parkon.
Úgy éreztem magasabb lettem pár centivel a büszkeségtől, ahogy a lányom egyből a lényegre tért. Igazi angyal, tudtam én mindig is.
Felvont szemöldökkel néztem vissza lányomra a Doktor Úr megszólításra, de azért mosolyogtam. Mindig is imádtam hallgatni a hangját ahogy cseverészik...

-Ebben teljesen igazad van! Tényleg jobb hamarabb meggyógyulni. De az sem jó, ha az ember minden kis fájdalmára gyógyszert szed be! Akkor hol marad az erős immunrendszer és a kitartás?-Sosem szerettem rögtön a dokihoz rohanni, mikor bajom volt. A fejfájásokat is inkább megpróbáltam elviselni mint valamit beszedni rájuk.
-Oh ilyen szerencsém nem is lehetne most. Milyen jó, hogy pont egy orvossal és egy nővérrel hozott össze a sors.-Legalább ha komolyabb esés lett volna tudtak volna nekem segíteni. Bár úgy tűnik a lány így is akar, így inkább visszahuppanok a földre.
-Hogy érti, hogy az ittenieket?-Pillantok kérdőn a férfira. Hé ez tud mosolyogni! Akkor talán nem is olyan merev, mint ahogy kinéz!

Csúnyán néztem Erkkire a megjegyzéséért. Már hogy zavart volna meg?! A következő játékos megjegyzése a park élettelen, vagy épp élő lakóira, újra elültette bennem az aggodalmat. Lehet, hogy épp most is figyeltek minket. Lehet, hogy többet nem merek most már miatta idejönni! Borzongató volt belegondolni ugyanis. Persze ugyanannyira izgalmas is.
- Ebben igazad van, de sokkal többet tehet az egészségéért és a gyógyulásáért az ember, mint hogy bevesz egy gyógyszert. Arra igazából nincs is szükség, csak végszükség esetén - mosolyogtam a lányra, aki közben leült. - Megnézhetem? - kértem engedélyt tőle a bokájának megvizsgálása érdekében.

Csak mosolyogtam a nőre a megjegyzése miatt. Egy nővérke és egy orvos, igen ezek mi lennénk...
- A hely szellemére vagy szellemeire gondoltam - mondtam könnyeden, annak ellenére, hogy az előbb kissé engem is megrémített a dolog. - Azt hiszem épp egy rémtörténetet meséltem... - leharaptam az utolsó szót, egyből a nyelvemre akart jönni az, hogy a lányomnak.
Miután Yuurei leült, én is megtettem. Melléjük ültem és figyeltem. Igen épp így éreztem magam, mint aki felügyeli hogy mit csinálnak és diskurálnak, bár valahogy nem a rossz értelemben.

-Persze megnézheted, bár szerintem csak egy meghúzódás!-Nem aggódom a bokám miatt. Már este rondábbakat és nagyobb sebeket is szereztem Azt is túléltem, ezt is túl fogom.
-Rémtörténet? Megkérdezhetem, hogy mi is volt az?-Kíváncsi vagyok, hogy vajon milyen rémtörténet juthatott az eszébe erről a helyről. Bár igaz, ha Ők is tudják, hogy miféle lények élnek itt akkor egyszerű mesélni egy kis rémtörténetet. Bár ez a lány olyan kedvesnek és ártatlannak tűnik. Biztos nem is tudja, hogy miféle helyen van, de talán jobb is a tudatlanság.

- Genius loci - suttogtam el latinul a "hely szelleme" kifejezést. Csak úgy jött. Valahogy ide illett szerintem. És igen, a helynek egyértelműen volt szelleme.
Miután megkaptam az engedélyt megtapogattam óvatosan a bokáját.
- Levennéd a cipőd, kérlek? - kértem meg újra. Nem akartam én rá erőltetni semmit, a beleegyezése nélkül úgy sem csinálhattam semmit. Igaz, hogy már az annak számít, ha nem ellenkezik, de most nem voltunk a megszokott orvosi környezetben. Arra gondoltam, míg Erkki mesél neki valamit egy kicsit segítek a bokáján.

Büszke apa voltam ahogy néztem őket. Bár mikor nem voltam büszke a lányomra?
- Csak életre kelő szobrokról, amik megtámadják... az embert - legyintettem, mintha csak könnyed bájcsevejről lenne szó. - Néha elgondolkozom, miért ringatják egyesek magukat szörnyű rémképekbe, és az mért jó nekik... - gondoltam itt a horror históriák íróira. Az egy dolog, hogy ez velem meg történt, de erről neki nem kellett tudnia. És valóban tényleg nem értettem, azokat akik csak kitalálták az ilyen ijesztő ,,meséket". Persze ha van alapja az más... de csak ha az alap, és nem igazi történet... nos mit is mondhatnánk rá... az sem az igazi, és nem túl sok értelme van. Bár igaz, az effajta pletykák megvédtek minket. Eltúlozták a dolgokat, így rejtve el az igazságot...

-Ez izgalmasnak hangzik!-És még ide is illik, bár gondolom a szobrok adták az ihletet neki.
-Persze leveszem.-És már ki is bújtam a megfelelő cipőből, majd csak figyelem ahogy a lány megvizsgálja a bokám. Nem értem tényleg miért izgatja ennyire. Már alig fáj. Oké lehet, hogy be fog dagadni, no de akkor max pihenek egy kicsit.
Igazából nincs mit mondanom nekik. A pasas nem valami beszédes, csak akkor szólal meg ha muszáj. A lány meg mesélne jó sokat, de mégis miről kérdezzem? Oh meg is van.
-Miért választottad a nővérséget?-Kérdezem tőle érdeklődve. Nekem túl fiatalnak tűnik ahhoz, hogy nővér legyen, de ki vagyok én, hogy kételkedjek az állításában?

Megmosolyogtam a doki töprengését. Mert hát volt valami, amin még nem gondolkodott? Nem hiszem.
Közben megvizsgáltam a lány bokáját, és miután megállapítottam, hogy nem súlyos a sérülés nyugodtan válaszoltam a kérdésére.
- Mert túl sok gyógyító energiát éreztem magamban ahhoz, hogy elpocsékoljam. Oda kell adnom a rászorulóknak, én ennyit nem tudok hasznosítani - mosolyogtam rá életvidáman. - Segítenem kell, akin csak tudok - közelebb hajoltam hozzá bizalmasan és játékosan hozzátettem. - De bevallom, ebben a Doktorúrnak is volt szerepe - kuncogtam egy jót. - Viszont hozok egy kis borogatást a lábadra, ha ügyesek vagyunk, holnapra meg sem fog látszani - és ezzel felemelkedtem és odasétáltam a tóhoz. Óvatosan belemerítettem a fehér, hímzett zsebkendőm, majd kiszorítottam és szép komótosan visszaballagtam hozzájuk.

- A világ legjobb nővérkéje... - néztem utána ahogy ott hagyott minket pár pillanatra. - Néha úgy érzem, nem tudom mihez kezdtem volna nélküle bizonyos pillanatokban. - Meg köszörültem a torkom, azt hiszem kicsit eltértem a helyzet témájától. Zavartan a fűre pillantottam magam előtt. Ezer meg ezer gondolat suhant át hirtelen az agyamon, gondolatok, emlékek. Egyik sem ide illő gondolat volt. Kicsit szégyelltem is most magam érte. Furcsa, azt hinnénk ennyi idő után ilyen kis butaságok miatt, már senki nem szégyelli magát. Mondanom kellett volna valamit, de csak ültem ott, és vártam hogy Yuurei visszatérjen.

Ahogy hallgattam a válaszát csak figyeltem őt. Lelkes egy nővér az már biztos és jó nagy szíve is van. A pali meg pont az ellenkezője, bár ahogy beszélnek egymásról...Lehet, hogy járnak egymással? Bár olyan fiatal ez a lány és valahogy nem egy ennyire komoly pasast képzelnék el mellette. Bár a mai világban már minden lehetséges.
-Azt gondolom. Kevés ilyen nővérrel találkozik az ember, de az ilyenek viszik sokra szerintem. Én mindig is utáltam orvoshoz menni. Az a mogorva tekintete és a nővérek unottsága. Mintha rájuk erőltették volna ezt a szakmát. Nem is értem miért ezt választották, ha nem élvezik. Maga is rendes orvosnak tűnik, nem olyannak aki morog egyet a bajsza alatt és gyorsan felír egy gyógyszert majd le is vagy tudva.-Bár igaz még nem ismerem őket, de eddigi tapasztalatom ezt súgja róluk.

- Nem a szakmát erőltették rájuk, hanem sok mást, amitől megkeseredtek. - Szólaltam meg, mikor visszaértem, nem törődve azzal, hogy hogy veszi ki magát, hogy reagálok arra a pár elejtett szóra, amit elkaptam. - Orvosnak lenni nehéz. Ha nincsenek az embernek újra és újra feltöltődő tartalékai, besavanyodik ebben a hivatásban - közben elkezdtem bebugyolálni a lábát az átmeneti hideg borogatással. - Hidd el, a legtöbben lelkesen és odaadással indultak. Csak az évek és tapasztalat kikezdte őket. Szomorú - közben végeztem a lábával. - Ha még ücsörgünk itt egy kicsit, még egyszer lecserélem, és holnapra jobb lesz, mint új korában - mosolyogtam a lányra.

Rámosolyogtam a nőre.
- Valójában nem a legjobb szakma, egyik sem. Mármint, nem a legegyszerűbb. Sokan nem bírják. Én, magam viszont úgy gondolom, hogy megéri - mosolyodtam el szelíden újból. - Bár azt hiszem kevesen vitatkoznának ezzel.
Yuureit hallgatva viszont csak bólogattam. Mondhatni ugyan azt mondta el mint én csak jobban. Igaz nem teljesen, az övé, mégis valahogy... összefüggőbb volt.
- Nézzenek oda, fiatalabb létedre, mégis jobban beszélsz, mint én... vagy mondjam, úgy hogy még mindig? - még mindig mosolyogtam, de sóhajtottam egy nagyot. - Aztán a végén helyettem praktizálsz majd, és akkor én mihez kezdek? - nem szántam ezt komolynak, vagy szurkálásnak, mégis, hirtelen úgy éreztem, hogy ha így lenne, mellette haszontalanná válnék. Értelmetlenné. Lesütöttem a szemem, és próbáltam, gyorsan a helyére rakni ezt a gondolatot magamban.

-Nos erről nem tudok nyilatkozni, de elhiszem Önöknek. Ahogy minden szakmának megvan a szépsége és a nehézsége.-Csak más fokozatú a nehézség. Mondjuk egy cukrásznak könnyebb a helyzete, mint egy orvosnak.
-Oh nagyon szépen köszönöm! Már így is túl sokat tettél értem! De nem akarom Önöket zavarni. Szóval lehet, hogy jobb is ha elindulok haza.-Azzal ismét megpróbálok felállni, bár ha megint leültetnek akkor nem ellenkezem. Szívesen beszélgetek velük. Kedvesek és barátságosak. Nem is értem miért mondják azt, hogy milyen veszélyes ez a hely. A farkasokon kívül csak rendes emberekkel találkoztam eddig.

- Én csak hevesen mondom, ami az eszembe jut, mindenféle bölcsességet mellőzve - nevettem el magam.
- Soha! Én az idők végezetéig nővérke maradok a Doktor úr oldalán - mosolyogtam ragyogóan apámra. Megerősítve őt abban, amiben kellett. Sosem vágytam arra, hogy orvos legyek. Számomra a beteljesülést a nővérkeség adta meg.
- Úgy is van - helyeseltem a lánynak. - Nem tettem még igazából semmit sem - mondtam kedvesen az ifjú hölgynek. - Nem zavarsz, sőt, megkérnélek, hogy pihenj még egy kicsit, utána, ha szeretnéd hazakísérünk, vigyázva, hogy nehogy megerőltesd a bokád, rendben? Egyébként Engem Yuureinek hívnak, ő pedig Dr. Kalliola - mutattam lágyan apámra.

- Ne szabadkozz, én úgy is tudom, hogy te már bölcsnek születtél - mosolyogtam. - Bodhidarma elbújhat melletted. Mellesleg azt hiszem orvosként is megférnénk egymás mellett, már mintha mindketten azok lennénk. De ha nem hát, nem. Nekem úgy sincs miért erőltetnem.
Ahogy Yuurei bemutatott, bólintottam a nő felé, bár fura volt, hogy a lányom így szólít.
- Egyéb iránt Rikhard a kereszt nevem - mosolyogtam rá. - Örvendek.

Csak mosolyogni tudtam a lányra. Vidám egyéniség és ez jó! Ritka sajnos az ilyen ember, pedig mennyivel jobb így az élet.
-Hazakísérni!? Oh ez túl kedves! Majd megyek én egyedül, azért azt még kibírom és holnap ígérem pihenni fogok. Amúgy sem terveztem túl sok mindent.-De ha már nem zavarok akkor le is ülök, de már nem a földre, hanem egy szobordarabra.
-Oh én Olivia volnék! Örvendek.-A kezemet feléjük nyújtom egy kézrázásra.
-Maguk régóta itt laknak?-Kíváncsiskodom egy kicsit, ha már itt maradtam, bár jobb lenne valami melegebb helyen csacsogni, de végül is ami nem öl meg az csak erősít.

- Nem lehet bölcsnek születni, csak azzá válni - piszkálódtam Erkkivel tovább. - Bocsáss meg nekünk, hogy így elbeszélgetünk mi ketten melletted, az együtt töltött hosszú évek teszik - szabadkoztam.
- Óh, értem - mondtam visszahúzódóan. Ez már túl kedves volt neki. Nem akartam átlépni a határát, vagy rá erőltetni valamit. Ami neki jó, az nekem is. - Rendben, de nagyon vigyázz majd magadra. De tényleg, csak egy szavadba kerül, és segítünk - biztosítottam azért.
- Nagyon örvendek én is - tettem hozzá én is a saját kis boldogságmegnyilvánulásom a közöshöz, miközben lágyan kezet ráztam vele.
- Nem, csak nemrég érkeztünk - pillantottam apámra, hogy megerősítsen, vagy kijavítson.