Szoborpark

- Ki mondta ezt neked? Én biztos volnék benne, hogy ő vitatkozna veled - mosolyogtam, persze ez nagyobb lódítás volt mit a ház amit kiválasztottunk.
A helyzet viszont az volt, hogy kissé megfeledkeztem magamról, így amikor Olivia a kezét nyújtotta, kézrázás, helyett kézcsókot kapott.
Bólogattam Yuurei szavaira.
- És egészen érdekesnek találtuk a környéket, gondoltuk maradunk kicsit. Őszintén szólva, ezt a parkot is még csak először látom. Talán innen a sok spekuláció, amit eszembe juttat a környezetével, és a szobrokkal.

-Nincs miért bocsánatot kérned. Engem csöppet sem zavar. Érezhető, hogy régóta ismeritek egymást, de ez nem baj...Sőt szerintem nagyon is jó dolog.-Nem is értem miért kér ezért bocsánatot, hisz csak beszélgetnek. Önző lennék, ha az zavarna engem.
-Szóval nem régóta. És hogyan kerültek ide? Persze ha nem vagyok túl indiszkrét a kérdéseimmel. Én is mostanában érkeztem, igazából csak ide csöppentem.-Egy nagy sóhaj hagyja el a szám, majd felpillantok az égre. Nos nem ilyen jövőt képzeltem el magamnak. Úgy terveztem, hogy ilyenkor már megtalálom a megfelelő üzlethelyiséget és már tervezgetem a kinézetét a boltnak. E helyett most egy lakható helyet próbálok varázsolni magamnak. De! Legalább vannak már ismerőseim és velük jól érzem magam nagyon is. Ki tudja, hogy ha nem kerültem volna ide megismernék e ilyen rendes embereket.

Erkki megjegyzését megmosolyogtam, de nem húztam tovább a témát. Akkor kuncogtam igazán, amikor kézcsókkal köszönt Oliviának.
- Igen, nagyon érdekes helynek tűnik Arona. Talán még nem is láttunk hasonlót - pillantottam újra apámra.
Örültem, hogy újdonsült ismerősünk nem érzi kellemetlenül magát a társaságunkban a furcsa modorunk ellenére sem.
Észrevettem a nehéz sóhaját, ami arra hagyott következtetni, hogy nem igazán volt elragadtatva a helyzetével, de nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni, és megkérdezni. Ezt inkább apámra hagytam, ahogy a kérdés megválaszolását is.

A gondolataim közepette úgy gondoltam kényelembe helyezem magam, úgyhogy kicsit hátrébb csúsztam tőlük, majd elfeküdtem a füvön. Persze fűfolt meg minden... de most nem érdekelt. Hátul összekulcsoltam a kezeim a fejem alatt.
- Igen épp erről beszélgettünk még nem rég. Érdekesnek ígérkezik... érdekesnek - helyeseltem csak úgy magamnak. Közben elnézegettem az égboltot, és mire észre vettem...
- Egészen nosztalgikus hangulatba hozott - mutattam fel az Orion csillagképre, miután felidéződött bennem pár emlék. Viszont ahogy közben már Olivia is rég az eget kémlelte, a tekintete a nyakára siklott. Nagyot sóhajtottam, majd lehunytam a szeme, és elfordítottam az arcom.
- CSak tudnám mért pont Kína jutott róla eszembe... - folytattam az előző gondolat menetemet, hogy a saját gondolataim is eltereljem.

Ház az biztos, hogy nincs ehhez hasonló hely. Gondolom ilyen lények szerte a világon vannak, de nem hiszem, hogy ők is egy lepukkant várost kerestek fel. Bár ki tudja. Elég őrültek tudnak lenni.
Összeráncolt homlokkal pillantok a doki felé. Kína? Most ez hogy jön ide? Megkérdezném, de ez már nem tartozik rám főleg, hogy az előző kérdésemre sem kaptam választ. Gondlom nem akarják megosztani velem, ami nem baj. Én sem akarok mindent elmondani magamról.
-Mindig csodáltam a csillagokat. Hihetetlen, hogy miket nem képes alkotni az élet. Olyan fura számomra, hogy ott van az a hatalmas űr és tele van forró "labdákkal", amikből mi csak pár fénylő pontot látunk és rögtön ki is találunk nekik neveket, meg alakokat, mintha az is csak a mienk lenne. Hihetetlen, hogy az ember mindet a magáénak akar tudni. Pedig mi később fejlődtünk ki...Bocsánat. Kicsit túlságosan is elkalandoztam.-

Erkki lefeküdt a földre, és valamiért én ennek örültem. Oldódott egy kicsit. Olivia kérdésére nem felelt, így hát én is hagytam a dolgot, inkább apám elkalandozó gondolataival tartottam. Felpillantottam én is a csillagképre, mikor mutatta.
- Csak nem máris visszavágysz oda? - kérdeztem meg elmerengve.
Aztán Olivia megszólalt és attól kezdve rá figyeltem.
- Csak nyugodtan, szeretek elkalandozni, azért is élvezem annyira a társaságát - mutattam játékosan Erkkire. - Nekem az a hihetetlen, hogy amit most az égen látunk, lehet hogy valójában már nincs is ott. Meghalt a csillag, de a fénye csak jön felénk, elhitetve, hogy még létezik. Ez annyira varázslatos, nem?

Elmosolyodtam, ahogy Oliviára néztem. Az igazság viszont közben az volt hogy megrémültem. Ahogy beszélt róluk felfogtam, hogy a csillagok nem mások mint egy-egy ragyogó nap, és szinte beleborzongtam.
- Más különben, hogyan hivatkoznánk rájuk? - kérdeztem. - Igen, valóban, régen így lehetett. De most... Ha nem adunk neki nevet, sokkal nehezebb róla beszélni, és az sok problémát felvet - fejtettem ki nyugodtan a véleményem.
- Nem... legalábbis nem hiszem - ráztam meg a fejem. - Csak ahogy hátra feküdtem és felnéztem, eszembe jutott, hogy egy japánba tartó hajón is épp ezt tettem, miközben éppen ringatózott alattam az egész.

-Van benne valami igazság!-Mondom a férfinak, majd Yuureira pillatok.
-Ebbe bele sem gondoltam. Ez tényleg hihetetlen dolog.-El is merengek ezen egy kicsit. Sok érdekes dologgal találkozhat az ember a világban. Csak sajnos sokan csukott szemmel rohannak és nem állnak meg élvezni az életet. Szomorú dolog ez nagyon.
-Japánban? Akkor Ön egy világjáró?-Japán nem pont a legközelebbi hely. Én Spanyolországon és természetesen Lettországon kívül nem voltam sehol, de nem bánom, mert viszont a hazámat nagyon jól megismertem.

- Nem mondhatnám, hogy túl sok időt töltöttem volna merő unatkozással. A világ viszont még mindig tele van... érdekes, ismeretlen dolgokkal.
Igazából ahogy ezeket a szavakat kimondtam furcsa hangulat tört rám. Egyszerre több érzés is kavargott bennem, jó is, rosszak is. Talán nem kéne ilyesmiről beszélnem. Mégis, témának ez jött fel, nem tehettem róla. A dolog viszont egy eléggé udvariatlan dologra késztetett, mégpedig idő előtti távozásra. Lassan felültem, majd feltápászkodtam.
- Elnézést... de most mennem kell - próbáltam a dolgot valahogy mégis jobbá tenni. - A legközelebbi viszont látásra.
Yuurei láthatott valamit a szememben. Hiszen ismer, jobban mint bárki más, egy idő után mindig is észre vette az apró jeleket, elköszönt ő is majd utánam sietett.

//O'Braien ház//

-Nos igen! Sajnos egy egész élet kevés ahhoz, hogy megismerjük a világot. Pedig ha tehetném mindent megtudnék róla. Bár van amiről inkább nem hallanék.-Mondjuk egyes emberi tevékenységek, amikről jobb nem tudni és így boldog maradhatsz.
-Oh sajnálom! De örültem a találkozásnak nagyon jó volt Önökkel beszélgetni.-Elmosolyodom, majd a nővérkére pillantok és megígérem neki, hogy vigyázni fogok a lábamra és nem erőltetem túl. Bár általában az unalom mindig legyőzz és nehezen maradok nyugton a popómon, de most erőt fogok magamon venni.
Miután elmentek én is haza indulok. Későre jár és már az idő is igen csípős.

//O'Braien ház//