Titkok útja 1. - Olivia Nicholson

Nagyon élvezem vele a táncot. Igaz kissé merevebb, mint én, de még így is érezhető az az aprócska kis szenvedély, ami kell ezekhez a latinos lépésekhez.
A szám végén azonnal jön a következő, így nem is állunk meg pihenni. Teljes az összhang kettőnk között. A legjobb versenytáncosok is megirigyelhetnének minket. Olyanok vagyunk, mint akik már évek óta gyakorolták volna, pedig nem...Csak érezzük a ritmust és ismerjük egymást. Ám a legnagyobb dicséret akkor is Rikket illeti, hiszem mégis csak ő a férfi, aki vezet.
Én teljesen belendültem már és képes lennék a fél estét áttáncolni, de talán Riknek ez nem nagyon tetszene. Így mikor vége a másodiknak is megállok egy pillanatra levegő után kapkodva és hosszú némaság után végül megszólalok.
-Szeretnél még táncolni, vagy pihenjünk?-

Nagyon élveztem hogy vele táncolhatok. Nekem ő volt a lényeg. Minden rezdülését figyeltem, így szinte tökéletes volt minden lépésünk.
Mikor megállt először nem szóltam meg. Gyengéden átkaroltam és magamhoz öleltem.
- Nekem mindegy kedvesem. Én felhőtlenül érzem magam veled. De lehet neked jobb lenne a szusszannál kicsit - távolodtam el egy kicsit tőle, hogy az arcát láthassam és rá mosolyogtam. Végig simítottam az arcán, közben a szemeit figyeltem. Aztán megcsókoltam.
- De legalább most már nem fázol annyira - nevettem el magam kicsit halkan. Hiszen mintha kicsit libabőrös lett volna, mikor először hozzáértem miután beinvitált.

-Látod ebben igazad van! Tényleg rám férne egy kis pihenés, bár akkor kevesebbet lehetek veled! De remélem itt maradsz és mikor felébredek látni foglak. Nem valami kellemes az mikor reggelre már elmész. Bebiztosítottam a szobát szóval nem fog besütni a nap és ígérem nem foglak felkelteni.-Elmosolyodom, majd egyik kezemmel megsimogatom az arcát és megcsókolom őt.
-Akkor eloltom a gyertyákat és utána fel is vonulhatunk, ha az neked is megfelel!-Ha rábólint az ötletemre elkezdem eloltogatni a gyertyákat. Egyet azért meghagyok, hogy lássak is valamit. Kezembe fogom az égőt és visszasétálok Rikhez.
-Mehetünk?-

- Ó - lepődtem meg kissé ahogy válaszolt. Sőt ahogy hallgattam úgy lett egy furcsább érzésem.
- Én úgy gondoltam... - feleltem végül, kissé talán szégyellősen, vagy bűnbánóan. - Szóval, ha esetleg leülni lenne kedved, kifújni magad kicsit...
Nagyot sóhajtottam. Megint valamit nagyon rosszul fogalmazhattam meg.
- De amit csak szeretnél, nekem az is elég hogy itt lehetek veled - fogtam meg végül az egyik kezét, úgy ahogy az előbb mikor táncoltunk. - A mai estének is minden pillanata élvezetes volt - húztam magamhoz a kezét, és egy csókot adtam végül rá.
- Tudom hogy ilyenkor szoktál vitatkozni kezdeni, hogy az is számít amit én akarok - mosolyodtam el. - És én pontosan ezt akarom... hogy itt lehessek veled. És mivel még nem dobtál ki, már teljesült is.
- Szóval melyik legyen? Fenn maradjunk, vagy inkább alszol?
Az igazság viszont az volt hogy kicsit tartottam attól hogy itt aludjak az ő házában. Azt mondta biztonságossá tette a helyet, de... akkor is volt bennem egy kis félsz.

Mikor elmondja, hogy félreértettem az ajánlatát felnevetek, majd ismét megcsókolom.
-Oh értem! Nos szerintem nem baj. Menjünk fel, de nem fogok aludni. Még beszélgethetünk, és maximum ha megint kedvet kapunk a táncoláshoz ott is tudunk majd, vagy csinálhatunk mást is.-Egy huncut mosolyt villantok rá, majd elindulok vele együtt az emeletre.
Legalább te is leellenőrizheted, hogy milyen jól bebiztosítottam a szobát!-Szeretném nagyon, ha itt maradna napközben is, de persze semmit sem fogok rá erőltetni.
Mikor felérünk a szobába láthatja, hogy az összes ablak el van takarva egy jó vastag textil anyaggal és egy rés sincs ahol a Hold fénye beáramolna.
-Nah hogy tetszik?-Egy egész napot dolgoztam vele! Remélem tetszeni fog neki és bízik a munkámban.

Elmosolyodtam kicsit. Őszintén, kicsit megkönnyebbültem, hogy nem akar rögtön aludni. Követtem őt minden ellenkezés nélkül. Persze mi okom lett volna ellenkezni?
- Rendben - feleltem, bár azért tartottam tőle mi fog fogadni odafönt. Ahogy egyre közeledtünk ez őszintén egyre feszültebbé tett. ÉS végül így néztem körbe.
Az ablakokat nézve végül nagy dilemma előtt álltam.
Végül Oliviára néztem valószínűleg kissé kétségbe esett szemekkel. Nem mintha mi ablakainkon lévő palettákat nem lehetne betörni, egy anyagot mégis csak könnyebb elszakítani.
- Ez nagyon kedves tőled... de nem tudom... sajnálom... tudom valószínűleg nem történik semmi baj, napközben, de ha mégis... - teljesen összetörten álltam ott végül szinte. Igazából féltem. És ez valószínűleg látszott is rajta. Ezt a félelemet pedig több évszázadnyi elővigyázatosság táplálta.

A reakciója megdöbbent. Erre nem számítottam. Azt hittem örülni fog a dolognak, de úgy tűnik tévedtem. Mégis mit kellett volna akkor csinálnom? Befalazni az ablakokat? A ház is bármikor összedőlhet. Szomorú vagyok, hogy ennyire nem akar velem maradni. Jól esett volna, hogy nem úgy ébredek fel, hogy egyedül vagyok, de úgy tűnik erről le kell mondanom.
-Értem!...Nos én megpróbáltam!-A hangomból kiérződik, hogy bizony ez fájt, de próbálom tartani magam. Igaz mondhatta volna előbb is, hogy sosem fog itt aludni, akkor nem foglalkoztam volna ezzel több órát.
Én nem fogok minden este átmenni hozzájuk, hogy ott együtt aludhassunk. Este fennmaradok miatta sokáig és a nappalokból így kevesebbet is látok, ami szerintem egy nagy áldozat a részemről, de inkább nem mondom ki ezt hangosan. Nem akarok vele veszekedni. Csendben leülök az ágyam szélére, majd csak bámulom a szemközti falat.

Nem akartam meg bántani. Viszont akkor is féltem. Talán túlzottan is, nem tudom. Hiszen a világ még a város létezéséről sem tud. Lehet kicsi az esélye, hogy megtörténjen amitől féltem. Mégis, ezt az érzést most kivakarni sem tudtam magamból.
Odamentem hozzá. Előtte letérdeltem, és a sarkaimra ültem. Az ölébe hajtottam a fejem.
- Sajnálom - mondtam. A hangom éppen hogy nem remegett bele. - Csak az öreg vészmadár beszél belőlem. De úgy félek, mintha nem éltem volna már így is több mint háromszáz évet.

Némán figyeltem őt ahogy letérdelt elém, majd fejét az ölembe hajtja. Kezemet óvatosan fejére teszem és simogatni kezdem, majd végül meg is szólalok.
-Én is sajnálom.-De még mennyire! Szerettem volna vele eltölteni kettesben pár estét, napot, és reménykedtem abban, hogy néha ő is itt fog aludni.
-Remélem azért hamar elmúlik a félelmed. Bár én itt lennék melletted napközben is, nem hagynálak magadra, de te tudod. Nem akarok rád erőltetni semmit.-Kezdem érezni, hogy elfáradok, bár nincs kedvem aludni, csak ledőlnék és bambulnék ki a fejemből.
-Nem dőlünk le? Nyugi nem fogok elaludni, csak most kicsit vízszintesbe helyezném magam.-Persze ha inkább így maradna akkor meg sem mozdulok, maximum csak annyit, hogy eldőlök az ágyon.

Kicsit megkönnyebbültem csupán attól a ténytől, hogy hozzám ért. De a hangja ismét elkeserített. Azt sugallta, hogy megbántottam.
- Majd... még átgondolom, jó? - kérdeztem egészen bizonytalanul. Óvatosan felnéztem rá. Talán attól féltem, hogy mit láthatom az arcán, esetleg azt hogy mennyire haragszik rám. Vagy úgy éreztem, hogy az engedélyére lenne szükségem ahhoz egyáltalán hogy megmozdulhassak.
Lassan felálltam ágy hogy a kezeim a térdeihez értek hozzá finoman. Aztán mellé ültem és átkaroltam.
Ezek után azt sem mertem panaszként említeni, hogy mégis elaludt volna. Elfeküdtem vele az ágyon, és utána az arcát kezdtem el simogatni. Egészen közel húzódtam hozzá. Nem hiszem hogy engesztelni próbáltam volna, egyszerűen mellette akartam lenni. Végül egy csókot adtam az arcára.

-Rendben! De kérlek ne azért maradj, mert Én akarom, hanem azért, mert te!-Tudom jól esne, ha miattam maradna, de jobban örülnék neki, ha önszántából választaná ezt a lehetőséget.
Nem mozdultam meg mikor ő felállt és mellém telepedett. Valahogy most semmihez sem volt kedvem. Hagyom hogy elfektessen az ágyon, majd végül oldalamra fordulok és úgy pillantok a szemeibe. Jól esik a közelsége, bár hideg minden érintése.
-Miért ilyen nehéz ez? Miért nem lehet egyszerű a kapcsolatunk? Sokkal jobb lenne, ha nem lennének ilyen gondjaink.-Kissé szomorúan felsóhajtok, majd egy puszit nyomok az ajkaira.
-De nem panaszkodom. Örülök, hogy a sors összehozott minket.-

- Olivia... te olyan jó vagy... hozzám is - halványan elmosolyodtam, de csupán az élmény miatt, nem azért mert nem vettem volna komolyan a szavait. Egyszerűen ő csak kívül is, és belül is szép volt.
- Nem tudom kedvesem, valószínűleg a korom miatt, és amiatt ami ezt lehetővé teszi - azért megnyugtatott, amit végül hozzá tett. - Ha fiatalabb lennék, talán másképp lenne, de akkor már valószínűleg nem én lennék. - A tétel adott volt, én nem tudok más milyen lenni, és valószínűleg nem is akarok. De ezt most nem akartam így kimondani. Közelebb húztam az arcát és megcsókoltam. Nem értem be azzal a rövid, múló csókkal amit az előbb kaptam tőle. Nem mondanám, hogy kárpótlás miatt tettem az előbbi viselkedésemért. Inkább egyszerűen csak... érezni akartam. A közelségét és talán minden mást. Nem is tudom, talán kicsit elragadtattam magam. Akkor vettem igazán észre ezt mikor elengedtem, vagyis elváltunk hogy levegőt is kapjon. Néztem őt, és alig bírtam megszólalni.
- Szeretlek - csak ennyit mondtam.

-Rik azt hiszem félreértettél! Nem veled van gond...Vagyis...Szóval nem a jellemeddel...Tudod, ha nem így alakult volna a sorsod, akkor talán könnyebb lenne most...Tudom akkor már nem élnél, de áh hagyjuk! Már belegabalyodtam és félek, ha tovább próbálkozom megbántalak, amit nem szeretnék!-Lenne megoldás a problémáinkra, de nem érzem magam elég bátornak ahhoz, hogy belemenjek a dolgokba és lehet, hogy Rik sem támogatná az ötletet. Lemondani a napról, az ételről és minden jóról? Nem hiszem, hogy képes lennék rá.
A csók után elmosolyodom, majd egy aprócska puszit nyomok az ajkaira.
-Én is szeretlek, mindennél jobban!-Megsimogatom az arcát, majd teljesen hozzábújok.

Végig simítottam az arcán és ismét elmosolyodtam.
- Pontosan! - feleltem. - Minél többet gondolkozol rajta, annál jobban összezavar - ez persze rám is igaz volt. Maximum én csak egy kissé jobban tudtam kezelni az efféle gondolatok okozta zavart. Általában...
Teljesen átkaroltam, és gyengéden magamhoz szorítottam. Csak hogy igazán érezzük egymás közelségét, de neki ne legyen kényelmetlen. Aztán a vállát majd a derekát kezdtem el simogatni. Az arcát csókolva jutottam el újból az ajkaiig.

-Ebben ismét csak igazad van!...De akkor ne hagyd, hogy túl sokat gondolkozzak!-Kiszélesedik mosolyom, majd csak élvezem a csókjait. Már régóta vágytam ismét érezni az ajkait a bőrömön. Az első alkalom óta nem mertem ismét kezdeményezni, mert tudom, hogy ő hogy áll ehhez az egészhez. Most mégis úgy érzem, hogy ő sem bánná a dolgot. Különben nem így csókolna engem.
A csókot viszonzoom, miközben kezeim kicsit elkalandoznak a mellkasán, majd szép lassan elkezdem lehámozni róla a felsőt, természetesen csak addig, míg esetleg meg nem állít engem.

Tetszett a mosolya, igazán. Újból megcsókoltam a kezemet pedig lassan ismét feljebb csúsztattam. Pár pillanatra lehunytam a szemem ahogy hozzám ért. Aztán újból megcsókoltam. Elindultam az arcán ismét, de ezúttal a nyakát kezdtem el csókolni. Még adtam egy csókot a bőrére, majd kicsit kiegyenesedtem hogy megcsodáljam az arcát kicsit, miközben hagytam hogy levegye rólam fölsőt.
Újból megcsókoltam és simogattam. A derekát, a hasát még szép lassan el nem jutottam a dekoltázsához.
Megcsókoltam az álla alatt, majd összeszedtem magam, és úgy gondoltam, hogy úgy az igazságos, ha ő is megszabadul a felsőjétől.

Minden érintése jól esik és örülök annak, hogy egyre bátrabb, nem hezitál hozzám érni, simogatni, csókolni. Talán a végén már egy igazi kis tigris válik belőle. Hagyom, hogy ott simogasson, ott csókoljon, ahol csak akar és azt sem akadályozom meg, hogy levegye rólam a ruhámat.
Azt hittem a mai este rosszul fog végződni az előbbi kis "veszekedésünk" miatt, de úgy tűnik mégis csak jobb lesz az est zárása.
Amint rólam is lekerül a ruha egy széles mosollyal pillantok fel rá, majd kezeimet a hátára csúsztatom és úgy csókolom meg ismét.

Most tényleg úgy éreztem magam, ahogy talán valakinek a párja mellett igazán kell. Az ilyesmi ilyen gyorsan számomra szokatlan lett volna, de jelenleg nem törődtem ezzel. Valószínűleg ettől tűnt minden olyan tökéletesnek. Csak is Oliviára és a pillanatra figyeltem.

...Később...

Olivia mellett feküdtem, egészen közel, és gyengéden átkaroltam. Most nem lettem volna szívesen lettem volna máshol. Lassan simogattam, majd ráérősen felé fordultam. Magam felé fordítottam az arcát és lágyan megcsókoltam.

Legbelül iszonyatosan örülök annak, hogy Rikh ennyire fel tud oldódni mellettem és nem foglalkozik a gátlásaival. Persze azt sem akarok, hogy átessen a ló túloldalára, de jó jel az, hogy most már sokkal bátrabb és merészebb, mint az előtt. És be kell valljam őszintén ez még tetszik is nekem!
Minden érintése, csókja egy apró kis sóhajt kerget ki ajkaim közül és ezzel teljesen kizárom a külvilágot és csak is ő rá koncentrálok.

**Később**

Egy apró mosollyal arcomon pillantok oldalra, Ő rá. Boldog vagyok még a sok megpróbáltatás ellenére is. Bízom benne, hogy idővel igen is meg fogunk minden gondot oldani és 100%-ig boldogok lehetünk majd.
A csók után közelebb húzódóm hozzá, bár igaz a teste hideg és a meleg jobban esne, de ez nem érdekel.