Titkok útja 1. - Olivia Nicholson

Azt hittem azonnal meg fog állítani, de nem teszi. Akkor ezek szerint nem bánja a dolgot, bár az is lehet, hogy inkább csak a kedvemért viseli el, aminek viszont csöppet sem örülnék. Azt szeretném, hogy ő is élvezze. ne csak én!
Miután az övét sikerült nagy nehezen eltávolítanom a derekáról az ölébe ülök úgy, hogy vele szembe legyek, majd egy hosszú csókkal ajándékozom meg.
-Ugye te is akarod!?-Suttogom halkan a fülébe a csók után, majd ismét a nyakát veszem célba miközben kezeim már behatolnak a felsője alá és mellkasát kezdik el simogatni.

Igazából csak akkor fogtam fel, hogy merre mennek a dolgok valójában mikor az ölembe ült. Még ha így is önmagam voltam, teljesen tanácstalan, és kissé összezavarodott a dologtól átkaroltam a derekát lehelet finoman anélkül, hogy átgondoltam volna.
Az egész helyzetben az volt a bökkenő, hogy én ilyet magamtól nem tettem volna vele, még nem. Nem lett volna helyes, tiszteletlen és faragatlan lett volna. Nem beszélve arról, hogy nem is gondoltam még ilyesmire egyáltalán. Viszont hogy ő tette ezt velem... Milyen jogon állítottam volna meg? És miért? Ha őt ez teszi boldoggá...
A kérdése viszont nem engedte, hogy hangtalanul elsiklódjak a probléma felett, és kissé bántam, hogy nem hagyta szó nélkül. A hajába túrtam és kicsit elhúzódtam tőle, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Csak egyet mondj meg. Komolyan gondolod? Ezt az egészet, minket, együtt? - néztem rá talán kicsit kétségbeesetten is, és kérlelően. Mindegy volt hogy mit mond, elfogadtam volna, habár egy nemleges válasz valószínűleg fájt volna. Azon kívül, hogy akkor itt lett volna vége az estének.

Ahogy elhúzódik tőlem befejezem minden mozdulatom és csak mosolyogva figyelem őt, majd végül Ő is megszólal, de nem azt kapom amire vártam. A mosolyom azonnal eltűnik a kérdés hallatán és vissza is huppanok mellé a kanapéra, majd eléggé mérgesen pillantok rá.
-Ezt most komolyan kérdezted?...Minek nézel te engem? Nem vagyok szajha aki mindenféle pasival összefekszik! Ha valakivel idáig eljutok igen is komolyak a szándékaim...De ezek szerint ez neked nem volt egyértelmű.-Persze nem az bánt, hogy nem lesz ma ebből semmi, hanem inkább csak a feltételezés, hogy nem gondolom komolynak a dolgot. Némán felállok majd a konyhába sétálok, hogy töltsek magamnak valamilyen italt.

Nem számítottam arra hogy megbántódik, nem ez volt a célom. Egyszerűen tudni akartam, másképp nekem nem megy az ilyesmi. Egyedül csak azt sajnáltam igazán, hogy ott is hagyott engem.
Felálltam és egy pillanatra visszapillantottam az ott maradt kimonomra. Gyorsan összehajtottam rendesen majd Olivia után mentem. A háta mögé álltam és átkaroltam.
- Az előbb azt mondtad keveset tudsz a vámpírokról, ezért nem megbántásnak szánod ha kérdezel valamit. Kérlek... én túl öreg vagyok ehhez, nem tudom manapság ez hogy működik. Ezt az egyet nem. Igazából még fiatalon sem tudtam. Én csak tudni akartam.

Ahogy átkarolt engem megfogtam kezeit és lehámoztam magamról. Most már nem vágyom erre. Szembefordulok vele és úgy hallgatom őt végig, majd továbbra is kissé ingerülten válaszolok neki.
-Lehet, hogy nem ehhez vagy szokva, de akkor mond azt, hogy neked ez korai és ne feltételezd azt, hogy csak egy kaland vagy nekem....Volt már egy-két barátom és mindegyikük undorítóan viselkedett velem. Iszonyatosan fájt a szívem miután elhagytak engem...És most mégis bízom benned. Pedig te egy szót sem mondtál arról, hogy komolynak gondolod ezt! Akkor te miért nem tudsz bízni bennem? Bízom benned, egy vámpírban, akikről eddig csak rosszakat hallottam és egyszer láttalak is elborulni a vér szaga miatt. Neked kellene többet bizonyítanod nem nekem! Én elfogadtalak így ahogy vagy és próbálok alkalmazkodni hozzád, az életviteledhez...De én sem tudok teljesen megváltozni...És nem is akarok.-Ha meg akarna változtatni sem engedném meg. Én így érzem jól magam és nem hiszem, hogy egy szörnyű ember lennék.

Csak kérlelően néztem rá, és nem tudtam vele olyan haragvó lenni, mint ő volt velem.
- Ez nem bizalom kérdése Olivia - próbáltam megmagyarázni neki nyugodtan. - Magamtól egyszerűen nem tudom eldönteni és kész. Talán már mondtam, hogy emberként nem voltam szerelmes, ezért nem tudom milyen magadtól érezni hogy mit akar a másik. Sem azt, ha csak meglátsz valakit és vágyódsz utána. Én csak embereket látok, meg griffeket, vérfarkasok, lidérceket, és a többi faj egyedeit, ha rájuk nézek az utcán. Nem fogok csak úgy beléjük szeretni, és nem vágyódom senki után hogy együtt legyek vele, csak ha már beleszerettem és ő is szeret. És valószínűleg akkor sem nekem fog eszembe jutni először.
- Nem tudtam volna egyszerűen igennel vagy nemmel felelni a kérdésre, mert egyik sem volt igaz. És ha nem kérdezem meg valószínűleg amúgy sem ment volna attól még hogy odajutunk ahova...

-Nem értek veled egyet Rikhard! Szerintem igen is bizalom kérdése. Ha csak egy éjszakára kellenél hidd el már rég bepróbálkoztam volna vele és nem mentem volna el veled táncolni, vagy csak sétálni. Talán néha ezeken is elgondolkozhatnál. És továbbra is azt mondom, az nem bántott volna meg, sőt tiszteletben tartottam volna, ha azt mondod, hogy neked ez nem megy...A kettő teljesen más dolog!-Tudom sok a volna, de hát mit tehetnék? Megpróbálom megérteni őt, de nem megy tökéletesen főleg, hogy közben magamat is megszeretném értetni...De úgy tűnik ő makacsabb nálam és nem akarja bevallani, hogy nekem is igazam lehet.
-De tudod mit? Hagyjuk ezt! Fáradt vagyok és ki akarom pihenni magam holnapra...Ha így haladok a felújítással sosem leszek kész....Én örülnék ha itt maradnál velem...Van függönyöm, majd behúzom azt neked!...De persze ha elakarsz menni nyugodtan megteheted, nem fogok megsértődni.-

Még mindig nem értette, és ez kezdett elkeseríteni.
- Hagyjuk? Hagyjuk? - élesedett ki a hangom de nem emeltem fel. - Neked ennyi csak hogy hagyjuk? Ez számomra az egyik legnehezebb, és legkomolyabb dolog az életben és te csak annyit mondasz rá hogy hagyjuk? Jól gondold meg - húztam össze a szemöldököm, komor és valószínűleg kissé ijesztő kifejezés ült ki az arcomra.
- Mondtam neked hogy lassú vagyok, és azt mondtad hogy megpróbálod kivárni, erre... - összehúztam a szemeimet.
- És lehet hogy számodra nehézkesen fogalmazok, te viszont nem figyelsz a szavaimra. A döntéshez ezt tudnom kellett, mert ha igennel válaszolsz nem lett volna miért visszautasítanom téged.
- Ami pedig a táncot illeti ebben nincs igazad, nem olyan egyszerű ezt eldönteni ez alapján. Számodra igen, mert te tudod hogy nem tennéd, más viszont igen, én pedig nem tudom kiolvasni a jelekből, hogy melyik az igaz. Nem-vagyok-képes-rá! - nyomtam meg az utolsó négy szót, anélkül hogy kiabáltam volna.

-Nem csak ennyi!...Csak nem érzek most magamban erőt ahhoz, hogy ezt a vitát még órák hosszát folytassuk! Tudod én már reggel nyolc óta ébren vagyok és mostanában nem szoktam valami sokat aludni csak azért, hogy veled lehessek. Ez sem jelent neked semmit? Ki lenne olyan bolond, hogy egy éjszakáért, több éjjelt végig virrasszon?...Én továbbra is képes vagyok várni rád! De jelezned kell felém, ha túl gyors vagyok! Én sem vagyok tökéletes Rikhard! Nekem is vannak hibáim! De ha rám szólsz megpróbálok javítani rajtuk...-Érzem, hogy közben elkezdek sírni. Nah már csak ez hiányzott.
-Ellent mondasz magadnak! Ha bíznál bennem tudtad volna, hogy én nem tennék semmi rosszat veled és azt is tudnád, hogy az a tánc nekem nagyon is sokat jelentett, ahogy neked is. Ha jól értettem voltál már szerelmes! Akkor ismerősnek kéne lennie....-Letörlöm a könnyeimet, majd a tekintetem is leveszem róla.
-Tudod mit! Most jobb ha elmész! Semmi értelme nincs, hogy most folytassuk. Mind a ketten egymás igazát próbáljuk elfogadtatni a másikkal...Így ennek sosem lesz vége!-

- És mondd csak erről én mégis honnan tudhattam volna? Valószínűleg észre veszem ha fáradt vagy de az okát csak úgy nem találhatom ki magamtól.
Összeszorultak a fogaim. Kezdtem egyre jobban mérgesebb lenni, közben viszont nem akartam sírni látni.
- Ismerősnek? - sóhajtottam bosszúsan. Haladnók... nekik minden olyan egyszerűnek tűnik. - Mért lenne ismerős? Gondolod hogy több mint száz ötven éve ugyan úgy történt minden mint veled most? Vagy előtte majdnem háromszáz éve? - Még ha nem is így lenne, hanem egyszerűen egy másik személyről lett volna szó, hogy várhat ilyesmit.
Odaléptem hozzá egész közel, és ha el akart volna menni elé raktam volna a kezem.
- Azt akarod hogy elmenjek? Mondd ki - szűrtem a fogaim között. - Mondd ki, és soha többet nem jövök vissza. Én nem akartalak megbántani, de téged sem érdekel mennyire vájsz a lelkembe! Csak tudni akartam igaz-e, és ha igen, azt akartam hogy boldog légy - bújtam egészem közel az arcához az enyémmel, de nem mondanám hogy alább hagyott volna a haragom.

-Nem találod ki? Nem jutott volna eszedbe az, hogy talán azért vagyok fáradt mert sokáig fent vagyok veled?...Pedig ez egyszerű és logikus. Ha az ember nem alszik eleget fáradt lesz! Ez egy egyszerű képlet...De most nem is erről van szó!-Nah most ismét sikerült megijesztenie engem és ez már csöppet sem jó érzés. Tekintetemmel ismét megkeresem az övét és úgy hallgatom őt tovább. Félreérti a szavaimat...Én nem akarom, hogy eltűnjön örökre és nem akartam megbántani őt.
-Nem gondolom azt, hogy ugyan úgy történt! Ennyire hülye én sem vagyok...De ha valamit megéreztél azt később felismerheted...Tudod halálunkig tanulunk!-Ahogy egyre közelebb jön felém én fejemmel egyre hátrébb próbálok menni, de végül nekiütöm a szekrénynek. A fájdalom talán szemeimben meglátszik, de hangot nem adok ki.
-Én sem akartalak megbántani. És igen is érdekel!...Azt hiszed, hogy én nem akartam azt, hogy boldog legyél?...Akkor nem tettem volna fel Azt a kérdést, csak csináltam volna...És nem akarom, hogy eltűnj az életemből! Csak azt, hogy ezt az estét zárjuk le!-Közben hirtelen megindulok a nappali felé, de kezével elzárja utamat, így egy erős mozdulattal ellököm azt, vagy legalább is megpróbálom.

Fölösleges volt már válaszolnom, hiszem már egyértelmű volt a válasz. Mégis nehéz volt elhinnie, még ha ő maga mondta is ki.
- Talán azt kellett volna tenned, nem tudom... - mondtam halkan. - A kérdést valószínűleg még akkor is feltettem volna.
- Ez nekem akkor sem így működik. Csak fogadd el... vagy ne - fogtam meg az állát gyengéden és magam fel fordítottam. - Csak ne küldj el most... kérlek. Mielőtt fel kel a nap lehet hogy elmegyek, de most nem akarok. Nem szeretnék - javítottam ki magam. Neki ígértem ezt az estét, hogy ma vele töltöm... de lehet nem is azért...

"Talán azt kellett volna tenned.." Ezek a szavak az agyamba égtek és érzem ahogy szinte teljesen összeomlok belül és ez ki is rajzolódik az arcomon. A sírásom nem marad abba, sőt talán fokozódik is. Kezemmel a pultba kapaszkodom, hogy talpon tudjak maradni. Nem akarok a szemébe nézni, de ellenkezni sem akarok vele, így hagyom hadd vezessen.
-Csak fogadjam el? Minden csak fogadjak el?...És te? Te mit fogsz elfogadni?-Nem akarom azt, hogy ez a kapcsolat is abból álljon, hogy csak adok és semmit sem kapok vissza. Nem akarok a kutyája lenni aki úgy ugrik ahogy füttyentenek neki. Ha én elfogadom, hogy ő ilyen neki is kell tennie valamit!
-Kérlek engedj fel a szobámba!-Tőlem aztán maradhat, ha ennyire szeretne, de most én nem akarok itt lenni vele..Ha utánam jön jöjjön...Akkor majd látni fogja, hogy mennyire kiborultam...Csak hagyjon engem békén.

Nem tudtam mit mondhattam megint, amivel így megbántottam. Nem akartam megbántani... ismét. Úgy éreztem minden szavam hiába való lenne, ha újból hozzáérnék meg szinte égetné.
Elfordítottam a fejem. Mit felelhettem volna még erre? Olyat nem ami egyszerű lenne, vagy amit elhinne.
- Túl keveset gondolsz rólam - léptem hátrébb, majd kitártam a karom. - Tessék, menj.
Nem néztem utána ahogy elment. Viszont meg akartam várni még tényleg felér a szobája, majd körülnéztem magam körül, és ott helyben leültem.

Túl keveset? Nah persze most én vagyok a gonosz, a szemét...Ezen meg se kéne lepődnöm.
Ahogy szabadon enged felsietek az emeletre, majd be is dőlök az ágyba és arcomat a párnába temetem, úgy sírok tovább.
Ez a veszekedés borzalmas volt. Főleg, hogy egyikünk sem akarta egy picit sem elfogadni a másik véleményét. Nem mondom azt, hogy én nem vagyok hibás...Mert tudom, hogy igen. Egy veszekedéshez két ember kell.
Nem alszom el mert nem tudok. Ezernyi gondolat rohangászik a fejembe és nem tudnak lenyugodni, pedig érzem, hogy alig maradt bennem erő és a szememet sem tudom már nyitva tartani.

Volt egy pillanat ami után mondhatni megnyugodtam. És ahogy visszagondoltam az erős szavaimra, a valószínűleg agresszívnak tűnő tetteimre megfordult bennem, hogy: Tényleg ennyire szeretném? Felnéztem a plafonra az ajtófélfa két csatlakozó deszkája között, nagyjából pont oda ami fölött Olivia lehetett. Ó, mit meg nem adtam volna érte, hogy megnyugodjon. Viszont nem tehettem semmit, ha felmegyek hozzá az már tényleg erőszakosság lett volna, csak még jobban felzaklattam volna őt, és egyáltalán nem lett volna helyén való úgy sem.
De maradtam, úgy ahogy mondtam, amíg itt nem volt az ideje, hogy haza menjek. Előtte viszont próbáltam keríteni egy darab papírt, meg valami íróeszközt. Hagytam egy levelet Oliviának.

Pihend ki magad. Holnap nem fogok jönni, de mindenképpen látni szeretnélek.
Rikhard

Aztán elindultam.

Túlvilág útja 2.

Az igazság az, hogy sietni akartam haza, de aztán rájöttem, hogy úgy a végén még előbb érek Olivia házához, mint ő maga. Úgyhogy kicsit lelassítottam, és az úton Éjbogarat simogattam. Szegényt valahogy az első pár alkalommal teljesen kirázta a hideg. De aztán mindketten hozzászoktunk a helyzethez.
Aztán viszont haza értem, és átadtam a felügyeletét Yuureinek. Egy kicsit azért átöltöztem valami jobb ruhába. Ezúttal hanyagoltam a kimonot, de azért úgy éreztem illene Oliviához kicsit rendezettebben mennem.
Mikor odaértem Oliviához egyből kopogtattam, majd türelmesen vártam... Nem ez talán még tőlem is túlzó kifejezés. Alig vártam hogy ajtót nyisson. Csak ú járt a fejemben, és az előbb együtt töltött kellemes kis rövid túránk.

Ahogy haza értem elkezdtem az összes gyertyámat kihelyezni a házba. A legtöbbet a hálóba és a nappaliba helyeztem el, hisz a tervek szerint ott fogjuk eltölteni a legtöbb időt.
Miután a díszlettel elkészülök felrohanok a szobámba és valami elegánsabb ruhát veszek fel. Igaz még nincs fűtés a házban, így kicsit hideg van egy ruhához, de kibírom!
Talán éppen a hajamat igazgattam, mikor meghallom a kopogást. Egy széles mosoly terül el arcomon. Lesietek a lépcsőn, majd az ajtó előtt megállva kicsit még megigazítom a frizurám és a ruhát és csak utána nyitok ajtót.
-Sziaa! Pont jókor jöttél. Most lettem kész! Minden rendben volt hazafele?-Természetesen közben már beinvitáltam és a kérdésem végén kap is egy aprócska csókot az ajkaira.

Talán már megszokhattam volna... Vagy talán épp ellenkezőleg! Pár pillanatig viszont még csendben álltam miután megláttam őt. Valahol addigra sikerült összeszednem magam, ahogy megcsókolt. Lehelet finoman meg fogtam az arcát mindkét kezemmel közben.
- Persze - feleltem kissé halkan, és őszintén, valamennyire esetlennek éreztem magam, ahogy beléptem hozzá a házba. Miután becsukta mögöttem az ajtót, ismét megálltam egy helyben kicsit és felé fordultam.
- Olivia - mutattam felé mindkét kezemmel, és kicsit megtalálva a hangomat folytattam -, nem is tudom mit mondjak... Gyönyörű vagy - mosolyodtam el. Közelebb léptem hozzá és óvatosan megpróbáltam megérinteni a vállát. Mintha attól féltem volna, hogy nekem azt nem szabad. Minden vágyam jelenleg csak az volt hogy hozzáérhessek. Tudom a mai világ már más, de ez a ruha egészen erre ösztönzött. Kint voltak belőle a gyönyörű vállai és a karjai.

A bókjára kiszélesedik a mosolyom, majd ahogy felém nyúl közelebb sétálok hozzá és átölelem őt.
-Nagyon szépen köszönöm! De te sem panaszkodhatsz!-Naná, hogy ő is irtó jól néz ki. Jó talán néha vehetne modernebb ruhákat is, no de én így szeretem őt.
-Ugye milyen jól néz ki így a nappali? Annyira széppé tudják varázsolni a szobát ezek az aprócska gyertyák! Aki kitalálta egy zseni volt!-Felnevetek, majd ismét megcsókolom őt, de most sokkal hosszabban, mint az előbb.
-Leülünk? Vagy szeretnél valamit csinálni?-Hátha ő is tervezett valamit. Én csak arra gondoltam, hogy beszélgethetnénk és miután elfáradtunk elmehetnénk aludni.

Ahogy átölelt egy pillanatra lehunytam a szemem és én is átölettem őt. Abban a pillanatban mérhetetlen nyugalom szállt meg. Majd lassan simogatni kezdtem a hátát ott ahol kint volt a ruhából.
Ahogy a szobát említette, félkézzel elengedtem és körbenéztem.
- Valóban... Bár mi régen egyszerűen világításra használtuk... - egy pillanatra egy félmosoly jelent meg az arcomon. - És úgy látszik most is ezt tesszük ebben a városban... - hiszen még nagyon messze voltunk attól hogy itt elektromos áramot világításra használjunk az egész városban, ha ilyen tempóval haladunk.
- Nem tudom - húztam végig közbe az egyik kezem lassan a közelebb lévő karján. Végül megfogtam a kezét. Pár pillanatot még vártam, majd megpörgettem, hogy háttal legyen nekem és átkaroltam. Egy csókot adtam az arcára. - Ezt nem kell célzásnak venned, de úgy érzem fogékony vagyok mindenre... vagyis hát megpróbálok minél több mindenre - mosolyodtam el.

Ahogy megpörget elnevetem magam. Élvezem az ölelését és nem is szeretnék onnan kimászni. Igaz a bőre hideg és ebben az időben nem is a legjobb, de én még ennek is nagyon örülök.
-Oh szóval táncolnál?...Benne vagyok! És még egy kis zenét is tudok biztosítani, bár nem sokáig. Elemmel működik a lejátszóm és lassan le fog merülni, azt hiszem. Szóval ha szeretnéd betehetek valami jó kis spanyol zenét!-Amíg eldönti a dolgokat a karját simogatom, majd egy puszit nyomok a karjára. Annyira örülök, hogy végül így alakultak a dolgok. Bár igaz tudom sok lemondással jár az, ha vele maradok, de azt hiszem megéri.

Mondtam hogy nem feltétlenül célzásnak szántam. Egyszerűen csak át akartam ölelni, és érezni hogy itt van, hogy itt lehetek vele. De az igazság az volt, egyáltalán nem bántam, hogy így alakult. Főleg hogy még zenét emlegetett...
- Nem is tudom menne-e nekem anélkül... Talán ha valamelyikünk dúdol közben.
Spanyol zene... szinte egyből eszembe jutott, a múltkori táncunk. Egy pillanatra szinte elmerültem ebben az igen intenzív emlékben. Közben még egyszer végig simítottam Olivia karján. Ha lehet, magától ettől az emléktől már még jobban éreztem magam. Majd ha rendezkedni indult volna a zene ügyében, elengedtem.
- Mondjuk én nem is tudom mikor csináltam utoljára ilyet... mármint a dúdolást vagy ehhez hasonlót.

-Dúdolni? Az sem rossz, de a zene az mégis csak jobb!-Igaz én sokat szoktam dúdolgatni, de az nem olyan intenzív, mint mondjuk egy gitár solo, vagy bármi más.
-Ohh ezt szomorúan hallom. Pedig nagyon jó dolog. Unaloműzésre a legjobb! Nah akkor majd legközelebb velem együtt fogsz dúdolgatni valamit!-Közben a zenelejátszómat be is izzítom és beteszek valami spanyol gitáros zenét. Ahogy visszasétálok hozzá már elkezdek a ritmusra mozogni, nem tudom kivárni, míg hozzá érek. A véremben van a tánc, de gondolom ezt nem kell elmagyarázni.
Az elején még lágy a táncunk, de ahogy a zene is a tánc is begyorsul. Remélem neki is tetszik a választásom és nem bánja, hogy picit tangóba megyünk át. Kedvenc táncom, így ne lepődjön meg, ha majdnem minden táncunk tangóval végződik majd.


Zene

Egy pillanatra elképzeltem magamat dúdolni... nem mondanám hogy teljesen kizárt lenne... De nem merültem bele ebbe a képbe igazán.
Figyeltem Oliviát, aztán pedig azt, ahogy szinte már reflexből a zenére táncba kezd. Én egészen addig amíg oda nem ért hozzám csak álltam, és őt néztem.
Aztán komoly tekintettel megfogtam a kezét majd a derekát, és az első lépés után kissé azért elmosolyodtam. A ritmusra léptem, forogtam vele a tánc alatt. Mikor lassú volt a ritmus lassabban, amikor gyors gyorsabban, de általában közel húzódva hozzá. Teljesen elfeledkeztem minden másról.