Titkok útja 1. - Olivia Nicholson

- Valószínűleg mindenki másképp éli meg, és a körülmények sem elhanyagolhatóak, na meg hogy ki teszi meg - magyaráztam, majd egy pillanatra elfordítottam a tekintetem. Amit utoljára mondott, mért éreztem szemrehányásnak? - Amíg én élek mindig lesz rá gondom, hogy megtegyek mindent hogy ez így legyen - néztem dacosan magam elé. Valahogy olyan... fiatalos felfortyanást éreztem magamban. Mit tudhatja ő ezt?
Üres pénztárcával... nos igen... ez az embereknek gondot jelent, de nem akartam elvenni a kedvét azzal, hogy azt fitogtatom nekünk mennyivel könnyebb. Bár persze van amit nem...
- Minden vámpír jól bírja a hideget... de igen, ha nem lennék az lehet hogy számítana - ha azt nem vesszük figyelembe, hogy csak a maradványaim lennének valahol a föld alatt.
- Nem, nyugodtan, én már hozzászoktam. Főleg hogy az orvoslás ilyen közel áll hozzám, lehetetlen volt elkerülnöm az ilyen helyzeteket.

-Lehet? Én biztos vagyok benne! Általában hozzászokik az ember ahhoz a klímához ahol felnevelkedett és könnyebben is alkalmazkodik a hasonló klímákhoz.-De ez most annyira nem is fontos főleg, hogy már nem is sima ember. Még mindig olyan fura nekem ez, hogy ők léteznek és nem csak mese az egész.
-Rendben! Akkor mindjárt jövök!-Azzal pár percre félre is vonulok a konyhában, ahol gyorsan megpróbálok összedobni magamnak egy kisebb szendvicset. A baj ott van, hogy gyorsan, így szépen sikerül igen mélyen belevágnom a késsel az ujjamba. A vér azonnal ömleni kezd. Már csak ez hiányzott.
Keresek gyorsan magamnak pár zsebkendőt, majd ujjam köré tekerem azt és így folytatom a szendvics készítését, majd végül vissza is térek a nappaliba.
-Sikerült elvágnom az ujjam. Túl gyorsan akartam elkészíteni.-Igaz iszonyatosan fáj, de nem foglalkozom vele.

Ahogy felállt mellőlem és elment valahogy könnyebbnek éreztem magam... Nem volt bajom a társaságával, nem, egyáltalán. De ez a kis könnyedség, nyugalom rövid ideig tartott.
Teljesen megfeszültek az izmaim, és valószínűleg szégyent kellett volna érezzek. Levezetek egy operációt baj nélkül... és ez ahhoz képest semmi volt. Mégis... olyan vágyakozás fogott el... Mondhatnánk azt is hogy hirtelen fiatalnak éreztem magam. Mély levegőt vettem és lehunytam a szemem egy pillanatra. Kereshettem volna okokat a miértre, de azt hiszem egyik sem lett volna elég indok erre. Az egész illogikus volt.
Pont amikor jött vissza felpattantam nem is figyelve arra amit mond. Elkaptam a kezét, leszedtem a zsebkendőket, és a sebét a számhoz emeltem mielőtt felfoghatta volna. Nem haraptam meg, így hát lehet talán inkább volt kíváncsiság mint éhség, bár valahol az is közre játszhatott.

Ahogy belépek a nappaliba Rikhard mint egy őrült úgy pattan fel a kanapéról. A kezemből a tányér a földre hullik több, kisebb darabra törve. Az én szemeim csak elkerekednek. Alig fogom fel, hogy mi is történik. Nem számítottam arra, hogy így letámad engem. Annyira ledöbbenek, hogy még levegőt is elfelejtek venni, de csak pár pillanat telik el így, majd ha tudom elrántom a kezem és félig mérgesen, félig ijedten pillantok fel rá.
-Mi a francot művelsz? Normális vagy?-Kérdezem tőle, majd ha már leakadt az ujjamról gyorsan elsétálok a fürdőbe, hogy lemossam azt és ismét körbetekerem valami zsebkendővel. Amint lenyugszom visszamegyek a nappaliba, majd Rikhardra pillantok.
-Azt hiszem most magyarázattal tartozol nekem!-

Nem tetszett a hangja ahogy felháborodott, még ahogy el is viharzott szúrós szemekkel meredtem utána. A felismerés, hogy többet akartam nem taglózott le eléggé elsőre.
Mikor vissza jött csak akkor ocsúdtam fel. Olyan bosszúsan nézett rám.
- Sajnálom - fordítottam el a tekintetem. - Még én sem tudom hogy tehettem. Egy ilyen vén csont mint amilyen én vagyok nem engedhetné meg magának, hogy ilyen hibát elkövessen. - A kérdés már csak az, hogy akkor mért éreztem magam ilyen jól tőle? Nem a vér miatt úgy általánosan, ahhoz túl kevés volt. A számhoz értem, és egy kis vér maradt rajta. Kár lett volna a ruhámba törölni vagy hasonló.
- Néha ha nem a munkámról van szó, a hangulatom megváltozik akár ok nélkül is - vagy legalább látszólag ok nélkül. - Többet nem tudok mondani, ami elég magyarázat lenne. Egy fiatalnál még érthető lenne az ilyesmi, de ezt én nem tudom felmutatni.

Egyik szemöldököm felkúszik a magyarázata hallatán. Nem szokása ezt csinálni? De akkor miért tette? Csak van valami magyarázata ennek.
-Ha nem szoktad akkor most miért? Úgy néztél ki mint egy kiéhezett kutya. És most ne érts félre nem megbántani szeretnélek, csak megrémisztettél. De remélem ezt megérted. Nem mindennap támad így meg engem egy vámpír. Sőt Yuureun kívül te vagy az egyetlen vámpír akit ismerek. Eddig azt hittem tőled nem kell félnem, de most nem tudom mit gondoljak. Ez máskor is megtörtént veled? Hogy így beindultál a vérre? Vagy csak engem tiszteltél meg ezzel?-Közben lehajolok a földre és felszedem a szendvicsem és a tányér maradványait. Elment az étvágyam, így csak kidobom őket a kukába és ismét visszamegyek a nappaliba.

Miért? Bizony miért? Hiszen bármikor megtehettem volna anélkül, hogy észre vette volna. A falnak döntöttem a hátam, és kicsit tényleg úgy éreztem magam mint fiatalon. Ez az érzés keveredve azzal hogy ez nem igaz, igazán különös volt.
- Nem támadtalak meg... legalábbis én egészen mást mondanék támadásnak. És igen, persze hogy megtörtént, ez mondhatni természetes, csak általában azt nem így intéztem. Bármikor megtehettem volna, anélkül hogy észre vetted volna. Amit nem tettem meg, és ez még különösebbé teszi a dolgot - gondolkoztam el a dolgon ki is mondva a őket. Ez viszont valószínűleg nem segített a helyzeten. Viszont annyira belemerültem ebbe, hogy nem is fogtam fel mit csinál.
- Valójában igazi félni valód tőlem nincs - néztem rá ismét ahogy visszajött. Ez viszont lehet talán nem volt igazán meggyőző, hisz közben a saját érzéseimet próbáltam kibogozni. - Remélem nem sikerült teljesen elijesztenem téged attól, hogy esetleg legközelebb is hozzám szólj.

-Akkor nem támadtál meg! Ez most részlet kérdése. A lényeg, hogy nem voltál Önmagad.-Szerintem ha látta volna abban a pillanatban magát mikor felém közeledett az előbb maga is megijedt volna.
-De pontosan így viselkedtél már valakivel? Azt mondod, hogy nem így szoktad ezt elintézni. Akkor ezek szerint ez egy különleges alkalom volt. És volt más ilyen különleges alkalom, más személlyel?-Csak segíteni próbálok neki megérteni a viselkedését. A szavain elmosolyodom, majd odaállok elé.
-Hé! Nem kell félned! Ha sikerült volna akkor már rég nem itt állnál. Csak egy pillanatra ijedtem meg! És ha lehet ezt máskor ne csináld, bár nem tudom hogy működik ez nálatok! Amúgy mennyire tudod magad visszatartani? Mármint, ha éhes vagy és érzed a vér illatát mindig így reagálsz rá, vagy általában türelmesebb vagy?-Érdeklődöm tovább felőle, majd vissza is ülök a kanapéra.

Kissé szomorú érzettel hunytam be a szemeimet kicsit, és az arcomat is elfordítottam tőle. Majd mikor visszanéztem rá, újból megszólaltam.
- Mindegyikünknek van egy ilyen oldala, mármint a vámpíroknak. És azt nem mondanám, hogy nem voltam önmagam, csak ezt a felemet nem szoktam mutogatni másoknak... legfeljebb Yuureinek.
- Máskor? - nem is tudom miért lepett meg ez a kérdés, de így volt. Megint mintha a beszélgetés közben elkalandoztam volna egészen máshová, és ez a kérdés rángatott volna vissza a jelenbe. - Biztosan... - feleltem majdnem mondhatni félvállról, hiszen a közel 400 év alatt mi nem esett volna meg velem. - Mármint ha arra gondolsz, hogy nem bírtam a vérvágyammal... Olyan volt, és akkor általában engedtem neki. Csak a mostanival ellentétben csendben, és senki nem tudott róla. - Összehúztam a szemöldökömet. Ezek alapján egészen úgy tűnt, mintha akartam volna róla hogy tudjon. Hiszen még most is megtehettem volna úgy hogy nem veszi észre. De még meg sem próbáltam bele mélyeszteni a fogaimat a bőrébe...
Ahogy elém állt kedvesen néztem rá, bár a szavai mintha a távolból szóltak volna, vagy egy láthatatlan falon keresztül. Ennek ellenére válaszoltam rá bármilyen fennakadás nélkül.
- Orvos vagyok, és nem csak amolyan házi orvosféle aki kívülről megnézi a beteget. Emellett az idő is mellettem szól. Ha arra van szükség megoperálok valakit minden fennakadás nélkül. Lehet esetleg utána... enyhítenem kell a frusztráción, de azt is csak akkor ha megengedhetem magamnak.

Továbbra sem válaszol a kérdésemre. Nem érti meg, hogy mit kérdezek, vagy csak nem akar válaszolni rá?
-Oké ezt eddig is felfogtam, hogy megesett ehhez hasonló. De akkor úgy csináltad, hogy az ember ne vegye észre. De ezt most kihagytad. Erre próbálok magyarázatot találni Rikhard. Mi okod lehetett arra, hogy most így cselekedj? Miért akartad azt, hogy tudjam mit csinálsz? És miért nem akartál többet inni belőlem?-Kérdezem továbbra is tőle ugyan azt. Talán így jobban megérti, hogy mire is akarok kilyukadni.
-Tényleg orvos! És szoktál emberekre támadni, vagy megoldod máshogy?-Bár nem tudom ezt hogyan is lehetne máshogy megoldani. Esetleg állati vérrel?

- Nem akartam? Ezt senki nem mondta. De már így is épp elég rémültnek tűntél - nyúltam ki óvatosan az arca felé, és lehelet finoman megérintettem. De az előtte lévő kérdéseire még így sem válaszoltam. Csak a fejemben megragadt a miért. Miért? Miért? Miért? Mintha valamiért, valahogyan ezt akartam volna elkerülni eddig anélkül, hogy felfogtam volna. A miértet.
- Nem szoktam megtámadni másokat, vagy ha igen, akkor annak oka van. De azt hiszem te nem így értetted. Az amire te gondolsz... nos... nem emberekből táplálkozni természetellenes és általában nem származik belőle túl sok jó. Persze leszámítva a többi humanoid nem ember lényt... de az egy egészen más téma.
Ahogy magyaráztam először észre sem vettem, pedig valahol belül kezdtem egészen rosszul érezni magam. Amikor az első könnycsepp elérte az arcom közepét csak akkor eszméltem rá mi történik. A miértet viszont akkor sem tudtam. Pedig valami nagyon azt súgta, hogy az az oka mindennek. A miért. Mire összeszedtem magam annyira hogy meg is tudjak szólalni, már egy újabb indult el a szemem sarkából. Úgy látszott semmi hatalmam felette, mintha rajtam kívüli dologból történne amit nem tudok irányítani.
- Olivia, van valahol tükör a házban? - a hangom erőtlen volt, mintha én magam fakultam volna ki, árnyéka lettem volna önmagamnak. Ezzel viszont most nem is törődtem. Ahogy megkaptam a választ már indultam is. A félkész fürdőben ott függött a tükör a falon, és ahogy belenéztem megdermedtem. Mintha nem is én néztem volna vissza tükörből. Vagy mégis, de egyszerűen szörnyen néztem ki. Olyan dolgok ültek az arcomon, amiket odabent nem is éreztem... addig. Akkor viszont mintha az egész rám zuhant volna. Úgy éreztem összetörök alatta. De végül a tükör melletti fal tört be kissé, pontosan egy öklömnyi területen. Fel sem fogtam miért tettem. Aztán ahogy kihúztam a kezem a falból a földre rogytam, a kezeimbe temettem az arcom, és megdermedtem.

A kérdéseimre továbbra sem kaptam választ, de nem erőltetem tovább. Majd talán máskor, vagy ha ismét előfordul, bár azt nem szeretném. Elég volt egyszer. Az érintésére nem tudok mit reagálni. Meglepődöm rajta, de ez semmi ahhoz képest ami ma este történt. Egyre furábban viselkedik és ez kissé kezd aggasztani.
-Oh akkor ezek szerint csak az emberi vér a jó nektek. Ez fura. Pedig sok állathoz hasonlítunk. És mondjuk szoktál a kórházban vért lopni?-Ha jól tudom szoktak tárolni nem is keveset a műtéteknek. Ha embert nem támad még talán úgy is tudja csillapítani az éhségét.
A könnyeire összeráncolom homlokom, majd kérdésére bólintok és a fürdő felé pillantok. Most vajon mi baj lehet? Egy ideig csak várok csendesen a nappaliban, majd egy hangos puffanásra felkapom a fejem és utána sietek.
-Rikhard! Mi a baj? Valami rosszat mondtam?-Aggódva pillantok rá, majd le is térdelek vele szemben, miközben kezeimet térdére teszem.

- Az állati vér egy darabig jó lehet... de nem válthatja ki az emberit. Aki ilyesmivel próbálkozik általában rosszul jár.
- Vér lopni? - lepődtem meg a feltételezésen. - Nem... a kórháza amolyan tabu számomra, oda a munkámat végezni járok, valószínűleg nem érezném helyesnek.

A fürdőben csak térdeltem ott, mint aki számára az idő is megfagyott, mint egy szobor akit mozdítani sem lehet.
Összerezzentem ahogy Olivia hozzám ért, máskülönben talán fel sem fogtam volna, hogy hozzám szólt. Lejjebb engedtem a kezeimet, és csak néztem a rájuk folyt könnycseppeket. Úgy éreztem mintha valami nagyon nem helyén valót tettem volna, mintha akár csak egy ártatlant öltem volna meg, és annak a vérét láttam volna a kezemen.
- Miért? - néztem Oliviára kétségbe esetten. - Miért jut most ez eszembe? Miért pont most és mért pont ő? Jóval több mint egy évszázad is eltelt már, akkor miért? Talán nem gyászoltam meg eléggé?
Nem tudom volt-e erre ilyen kirívó példa. Így összeomlani Yuurei előtt szoktam csak, vagy egyedül. Mások előtt nem igazán, vagy ha mégis inkább elmenekülök hogy ne lássanak. De ezzel most már elkéstem.

Szomorúan pillantok Rikhard szemeibe. Ezek szerint feltéptem egy régi sebet. Talán ezért nem akart nekem válaszolni...Én meg csak mégis tovább erőltettem. Szép munka volt Oliv!
-Hé! Nincs semmi baj! Sokan vagyunk így ezzel! Azt hisszük már rég túllendültünk a szomorú múlton, de valami miatt rájövünk, hogy mégsem. És ez nem baj. Szerintem sosem lehet valaki eléggé meggyászolni. Sőt az szerintem még jó is, ha évszázadokkal később is eszedbe jut és megsiratod. Ez csak annyit jelent, hogy nagyon fontos lehetett a számodra! Nincs ebben semmi szégyellnivaló!-Ha megengedi közelebb hajolok hozzá, majd átölelem őt. Nekem ez mindig segít, ha rossz a kedvem, talán neki is.

Csak értetlenül tátogtam. Mintha levegőt akartam volna venni, de végül nem tettem.
- De... - szinte csak leheltem a szót, a többi úgy is bennragadt. Ahogy pedig átölelt ismét megmerevedtem. Váratlanul ért. Majd később elengedtem magam. Jól esett. Valahol megnyugtatott, valahol pedig teljesen felzaklatott. Úgy éreztem teljesen kezdek szét esni. Én és a vámpír felem mintha kezdett volna szétcsúszni és elszakadni egymástól. Két különböző oldalon, egymással teljesen ellentétes vágyaim voltak. De még pár pillanatra, a nyugtatás illúziójára, Olivia vállára hajtottam a fejem.
A kezeimet végül nehézkesen emeltem fel, görcsben álltak az izmaim. Olivia vállára fogtam.
- Sosem hiányoltam őt ennyire... még akkor sem vágytam rá ennyire hogy mellettem legyen, amikor még élt... én... - szégyelltem magam. Lehet azért is amit éreztem, de azért is, hogy ilyen állapotban mutatkozom valaki előtt. Az egész helyzetet pedig talán csak rontotta, hogy az indulataimra éreztem előbújni a szemfogaimat. - Sajnálom... - rebegtem, valószínűleg mindenre ami bennem kavargott, a gondoltaim között, a viselkedésemre Olivia előtt, és a gondolatokra amik eszembe jutottak Janette-tel kapcsolatban... és ki tudja még mi minden másra.

Eddig mindig azt hittem róla, hogy egy tökéletes Úriember, aki sosem fejezi ki érzelmeit, csak komoran néz mindenkire. De most ezt az oldalát is megmutatta és én ennek örülök nagyon is. Sosem szerettem a karót nyelt embereket.
Csendben hallgatom őt, közben egyik kezemmel hátát kezdem el körkörös mozdulatokkal simogatni.
-Mit sajnálsz Rikhard? Nincs mit! Megesik, hogy az ember néha elgyengül. Sőt annak nincs is igazán lelke aki nem tud néha könnyeket ejteni... Majd ha kisírtad magad jobb lesz. Lehet, hogy ezt akkor nem tetted meg és most jött ki rajta. Ami az én hibám. Gondolom az én kérdéseim miatt jutott az eszedbe.-Arról most nem kezdem el faggatni, hogy mégis kit sirat. Az lenne a hab a tortán.

Szorosan átöletem anélkül, hogy átgondoltam volna. Persze azért a csontjait nem akartam megropogtatni. Szükségem volt most erre, hogy ne gondoljam át mit teszek, mit akarok, mint ahogy Yuureinél tenném.
- Hogy így mutatkozom előtted... - egyenesedtem végül ki, és elfordítottam a tekintetem róla. - És hogy ilyen helyzetbe hoztalak - a könnyeim még mindig potyogtak ahogy beszéltem, de jelenleg nem zokogtam. - Máskor magadra hagytalak volna, mielőtt megtörténik, de ez most túl hirtelen jött... és úgy érzem összetörök alatta.
Nem mintha máskor nem érzetem volna úgy, hogy nem tudok kimászni az efféle rám telepedett hangulatokból. És persze kimásztam, vagy kivártam a végét, de amikor még benne vagy, kilátástalannak látsz mindent. Elengedtem őt és a fejemet kezdtem el fogni. Aztán pedig, mintha tényleg oly nehéz súlyok nehezednének rám, amik alatt én is meggörnyedek, Olivia térdére hajtottam a fejem.
Jó volt így... legalábbis jobb. Egy darabig csak csendet akartam. Azonban a csend figyelmembe ajánlott néhány dolgot amire eddig nem figyeltem föl teljesen, vagy próbáltam megfeledkezni róluk.
- Olyan meleg a bőröd... - mondtam halkan. - Pont mint az övé volt...

Sajnálom őt most nagyon. Biztos nehéz lehet neki. Lehet, hogy eddig ezt mind elrejtette magából és most kiborult a pohár. De nem is baj, néha ki kell borulnia. Különben az őrületbe kergetheti az embert.
-Ne sajnáld! Minden embernek van egy ilyen pillanata. Én is el szoktam magam sírni, de szerintem sokkal durvább mint a tied és én sem szeretek mások előtt sírni, de néha az pont jót tesz, ha valaki velem van.-Meglep, hogy fejét a térdeimre borítja, de nem mozdulok. Ha neki ez így jó akkor hagyom.
-Hát igen...Nem is lenne jó, ha hideg lenne.-Bár igaz az övé sem meleg, de mégis él. Egy sóhaj hagyja el ajkaimat, majd két kezemmel gyengéden megfogom a fejét és felfelé irányítom, hogy belenézhessek a szemeibe, majd letörlöm a könnyeit.
-Gyere menjünk be a nappaliba. Ott mégis csak kényelmesebb.-Adnék neki egy jó meleg teát is, de sajnos ahogy azt mondta azt nem ihat. Így hát csak felállok és kinyújtom felé a kezem.
-Gyere!-

Megérintett... az ahogy bánt velem, az amit mondott. Yuureitől természetesnek vettem volna, és bár nem mondhatom, hogy az nem esett volna jól, ez most talán kicsit más volt. Vannak bőven a világban bőven akik nem így reagáltak volna erre az egészre, akár meggondolatlan módon megpróbálták volna kihasználni ellenem.
De így, a kedvességével nem kellett ellenkezzek, maradhattam erőtlen még egy kicsit. Csak néztem a szemeibe, hogy erre kényszerített. Nem mertem őket behunyni, mintha attól tartottam volna hogy akkor eltűnik. A félelem és a vérvágyam belém mart, a tettei ösztönözték őket, mégis ugyan úgy afelé billentették a mérleget, hogy ne tegyek semmi olyat amit megbánhatok.
Felálltam és követtem, egészen közel húzódva hozzá. Nem támaszkodtam rá teljes testsúllyal, de ennek legalább a látszólagos illúziójára szükségem volt.
Leültem a nappaliban a kanapéra, és újból éreztem, mintha csak magához húzna föld, én pedig nem harcoltam ellene. Látszhatott rajtam, hogy talán nem sokára összecsuklok mint egy rongybaba.
Oliviára néztem üres tekintettel.
- Az öledbe hajthatnám a fejem, még egy kicsit? - mondtam ki a kérdést bármilyen meggondolás nélkül.

Örömmel látom, hogy feláll utánam és követni kezd. Ahogy leülök a kanapéra ő is megteszi. Csak figyelem őt csendben, majd elmosolyodom a kérdésére.
-Persze nyugodtan!-Ha megteszi egyik kezemet fejére teszem gyengéden, majd elkezdem simogatni az arcát. Egy igen törékeny léleknek tűnik most nekem. Nem mondok semmit, mert nem tudnék már mit mondani neki. De most talán jobb is így. Viszont eszembe jut egy dal, amit otthon sokszor hallgattam el is kezdem dúdolni, majd végül halkan éneklem is miközben hol a szemben lévő falat, hogy Rikhardot figyelem.

Dal

- Köszönöm - mondtam szinte úgy mintha a lelkemet leheltem volna ki, miután lehajtottam a fejemet. Talán az én hibám, hogy hozzá voltam szokva a ,,jóhoz", de ez sokat jelentett nekem.
Nem értettem hogy lehetek ilyen nyugodt, még ha nem is voltam túl az egészen, miközben a bőrömön éreztem a pulzusát, ahogy simogatott.
- Sajnálom, hogy megijesztettelek. De még mindig nem tudtam eldönteni mért vagy ilyen hatással rám, és mégis mért érzem azt hogy tabu vagy számomra. - Óvatosan hozzáértem a térdéhez. A könnyeim már elapadtak, de még mindig az a feszítő érzés uralkodott bennem, mint amikor Olivia sebére akaszkodtam. Erre mi sem volt jobb bizonyíték, hogy még mindig nem tudtam visszahúzni a szemfogaimat.

-Bevallom őszintén én örülök annak, hogy tabunak tekintesz! Ettől nagyobb biztonságban érzem magam és nem haragszom rád. Már nem. Ami megtörtént az megtörtént. Nem fájt és nem lettem tőle rosszul, csak hirtelen jött és nem számítottam rá...-Hosszabb szünetet tartok, majd lepillantok Ő rá és bátortalanul felteszem neki a kérdésem.
-De nem lehet, hogy azért vagy így velem mert emlékeztetlek Ő rá?-Az előbb hozzá hasonlított, bár igaz csak annyira, hogy én is élő vagyok, de ki tudja. Lehet, hogy tényleg ez az oka a dolgoknak.
-

Összeszorultak a fogaim, ahogy azt mondta örül, annak hogy tabunak tekintem. Én nem örültem neki. A mostani érzéseim alapján féltem, hogy nagyon is rosszul sülhet el a dolog egyszer.
- Amúgy sem fájna... - felé pillantottam először anélkül hogy elfordítottam volna a fejem. Aztán ahogy azt említette, hogy hasonlít Janettere meglepődtem. A hátamra fordultam, és ránéztem.
- Egyáltalán nem hasonlítasz rá. Talán csak az hogy neked is van szívverésed. Janette nem is ember volt, hanem egy griff... - tekintettem el egy pillanatra az arcáról, mintha egy kicsit megint bűntudatom lett volna. - Közel kétszáz évig nem talált magának párt, mintha csak rám várt volna... badarság.

-Tényleg?-Bár így belegondolva végül is eddig is ezt ecsetelte nekem, csak más szavakkal. Nem baj..Jobb később, mint soha.
Ahogy felém fordul észre veszem a még mindig hegyes szemfogait. Homlokom reflexszerűen ráncolódik össze. Ezt most mégis mire véljem?
-Egy griff? Biztosan szép lehetett!-Próbálom elvonni figyelmem a fogairól, így inkább a szemeit kezdem el fürkészni.
-Inkább arra gondolj, hogy milyen jó volt vele lenni. Ne a szomorúságon járjon az eszed, hanem a boldog pillanatokon. Meséld el nekem hogy nézett ki? Persze csak akkor, ha szeretnéd. Semmit sem erőltetek.-És ehhez tartom is magam. Ha fáj neki róla beszélnie akkor, majd megpróbálom elterelni a témát.

- Nem éreznéd, jobb esetben nem is tudnál róla...
- Igen, az volt... de sajnálom, nem akarok beszélni róla, nem akarok emlékezni rá, még ha bűntudatom is kéne legyen emiatt. Túlságosan fáj... Nem mondanám, hogy akkor nem éreztem volna a hiányát mikor elment, de nem éreztem magam így.
Lehunytam a szemem és egy kicsit mozdulatlan maradtam, mintha csak el akartam volna rejteni a létezésem a világ elől. Odabent pedig egyre mélyebbre süllyedtem.
Megfogtam Olivia kezét amivel az előbb simogatott. Úgy festett hogy csapdába ejtettem anélkül hogy a tudomására adtam volna. A kezem viszont mintha remegett volna.
- De... ha bele gondolok... - szólaltam meg ismét úgy érezve, hogy a ragadozó bennem megérintette a hangom. - Van még valami amiben hasonlítasz rá... ő is tabu volt számomra. Még akkor is vágytam rá, hogy tudtam szörnyű érzés a griffek vérébe kóstolni. De akkor legalább tudtam, hogy addig vigyáz rám, amíg elmúlik...
Újból elcsendesedtem és nem mozdultam. Talán egy külső szemlélő azt hitette volna, hogy tényleg egy friss hulla fekszik Olivia ölében.