by Név:
Solomon Dantes.
Felvett név, becenév:
Solo, Harcos
Faj:
Ember
Születési adatok:
1980. június 13.(31) Olaszország,Velence
Rokonok:
-
Foglalkozás:
Munkanélküli
Anyagi javak:
2300$ (ennyit menekítettem magammal amikor Hawaii-ról menekültem)
Egy saját készítésű lándzsa, továbbá egy Beretta pisztoly, lőszer nélkül.
Emberi kinézet:
Fejbőröm kopasz, sötét, barna szemeimre a legtöbb nő gyorsuló kebelemelkedéssel tekint. Arcom borostás, sokkal inkább lustaság miatt, mintsem divatból, habár a lányok szerint elég férfias… Férfiként nem vagyok a súlyomra érzékeny, megütöm, talán egy-két kilóval túl is lépem a 90-et. 175cm magas vagyok, és testemen meglátszik a rendszeres edzés.
Öltözködés:
Míg nem találok normális ruhát, addig egy szakadtas hawaii ingben találhattok rám, hasonlóan megviselt állapotú farmerral együtt.
Átváltozott forma:
-
Képességek:
-
Egészségi állapot:
Enyhe tudathasadás, mit az erdőben töltött hónapok okoznak nálam. Fizikai betegségem nincs.
Jellem:
Kissé indulatos, hirtelen felkapom a vizet. Mások szerint nem vagyok túl barátságos. Én úgy vélem, hogy ha valaki megérdemli hogy a barátomnak tartsam, akkor hozzá hűséges is leszek, és számíthat rám. Nincsenek hosszú kapcsolataim, élem világom. A gyors románcokat kedvelem, amik egy este le is zárulnak. Nehezen viselem a változatosságot.
Vonzódás:
heteroszexuális
Szeret:
az üldözés izgalmát, a könnyűvérű nőket, a keleti fegyvereket, a sötét sikátorokat,
a küzdelmeket
Nem szeret:
semmit ami természet feletti/abnormális, a "nyápic" alakokat, a vereséget,
Félelmek:
természetes haláltól, a mély érzelmektől, hogy ismét bezárják
Történet:
2010.február.5. 05:30, Stanford, Nagy-Britannia
Egy éve. Napra pontosan.
A cellaajtó kinyitására ébredtem. A fejem fájt, kissé még álmatag tekintettel a cella előtt elhelyezett órára pillantottam, a rácsokon keresztül.
-Mi a fr@nc?!
Fakadtam ki kissé, olaszul. Fél hat volt. A tarkómat vakargatva ültem fel a nyikorgó vaságyon, közbe már jött is az egyik börtönőr, sokkolóval a kezében. A kezem felemeltem, és így szóltam, kissé olaszos akcentussal, angolul.
-Nyugi van csávókám...
A fickó rezzenéstelen arcal tartotta felém az izét, én pedig a hideg falnak vetettem hátam, kezemet továbbra is felemelve. Aztán, három őr szoros gyűrűbe zárva érkezett, az első kilépett oldalra, és megláttam a köztük lévő, hozzám hasonlóan narancssárga trikós alakot. "20100205" olvastam le a ruhájáról gyorsan a számot, majd a vad arcba néztem. Látszott, a börtönőrök is tartanak a fickótól. Engem bezzeg öten hoztak... Emlékszem vissza arra az estére, és mintha megelevenednének az emlékek...
2001.október.11. 13:45
-Fuss Solo!
Kiabálta Richard, a bűn- és bajtársam. Én pedig futottam. Közben őt térdhajlaton rugták, térdre esett, egy gumibottal szorították a földre. De a zsákmány nálam volt. Futottam a zsákkal, benne 10.000 dollár. Egy sikátorba rohantam, lehúztam a fejemről a símaszkot, amibe kissé beleizzadtam, és a zsák pénzt egy közeli konténerbe dobtam. Majd visszajövök. Gondoltam, és már mentem is tovább. Ha elérem a sikátor végét, elvegyülhetek a tömegben.
-Álljon meg, be van kerítve!
Kiabálta egy rendőr, és utánam lőtt. A golyó az egyik konténerbe csapódott be. Kiértem a tömegbe. Hálát adtam az Istennek, majd egy indiai hot-dog árushoz álltam be. A baseball sapkáját kértem, és amint megkaptam, 10 dollárt nyomtam a kezébe, a sapkáért, meg a hallgatásért. Aztán belevegyültem a tömegbe. Még egyszer hátranéztem, a rendőrök akkor már az árust faggatták, aki hevesen beszélt. Elárult! Tudatosult bennem, és mivel már a kanyarban jártam, hát befordultam, így hiába mutogatott utánam. Aztán még tovább mentem. A város sakktábla szerkezetű, jól tervezetépítésű volt, egy újabb kanyar, és ismét a sikátorhoz értem. Érdekelt, vajon a zsaruk megtalálták-e a pénzt. Amint benéztem a sikátorba, megláttam amint három rendőr épp azt a kukát nézi meg, és amint kiemelik a zsákot. Most már meg kell lógnom!Gondoltam, de aztán csak egy ütést éreztem a tarkómon, és minden elsötétült.
Ugyanazon a napon, 21:15
Egy padon ébredtem, kéz és lábbilincsben. Az egyik őr odaszólt egy másiknak.
-Ébredezik.
Ekkor mindketten odajöttek, megnézték a tarkósebem, közben csak morogtam, mint egy farkas. Ezen még viccelődtek is. Aztán, az egyik hátbavágott egy gumibottal, én pedig felkeltem. Elkezdtek vezetni, az egyik a láncom pórázát, a másik egy gumibotot fogott. A cellás folyosóra érve a mögöttem lévőt lefejeltem, amitől elájult, a másikat medig a póráznál fogva elkaptam, és a rács közé rántottam a kezét. Első ütésre eltört. Ekkor már többen rohantak be, vagy öten, sokkolókkal, pisztolyokkal. Nem volt értelme ellenállni tovább. De féltek tőlem... a rabok, akik látták, pedig tiszteltek. Betuszkoltak egy cellába. Pár nap múlva, a bíróság nyolc évre ítélt, a lopás miatt és még kettőre a börtön beli balhézásért.
Ismét 2010.február.5. 05:30, Stanford, Nagy-Britannia
Egy éve. Napra pontosan.
Viasszaemlékezésemből a fickó ébresztett fel. Az ajtó már zárva volt, az őrök sehol.
-Hé! Te miért kerültél be?
-Közöd?
Kérdeztem tőle, és elfordultam. Ő bezzeg dumált.
-Én kinyírtam valakit. Életfogytig.
Mondta. Ez már kicsit érdekesebb.
-Na és kit?
Szólaltam meg, pár csendben eltöltött pillanat után.
-A csajom szeretőjét. Aztán a csajomat is akartam... de jöttek ezek a barmok.
Bökött ki a mondat végén a rácson. Aztán váratlanul megszólalt olaszul.
-Na, mond már.
Ezen meglepődtem, de meg is örültem neki.
-Lopás. Meg megvertem két őrt, mikor behoztak.
Mondtam, szintén olaszul. Aztán még beszélgettünk, sokáig. Elmondta, hogy Szicíliában nőtt fel, én is meséltem a gyerekkoromról, ami elég viharos volt. Az első rendőrségi ügyem is egy óra miatt volt. Korábban is lopkodtam a piacról, de azokért csak megdorgáltak. Aztán egyszer csak jött a behajtó, apámhoz, aki boltos volt. Egy ütéssel kiütötték az öreget, engem anyám tartott vissza. Tíz voltam. Apám nem tudott fizetni. Mondtam, hogy délig összelopom a tartozást, ami nem kevés volt. Engem el is engedtek. A rendőrségre nem mehettem, hisz a maffia kezében volt, így tényleg lopnom kellett. Loptam egy órát, valami gazdag ipsétől. Szinte gyerekjáték volt, alig vette észre. Rohantam vissza, de egy rendőr elém lépett. És az őrsre vitt. Sírtam. Magyarázkodtam, miért is kellett lopnom, de nem hitték el. A harang délután egyet jelzett, mikor egy rendőr jött. Két haláleset: egy férfi, és egy nő. Apám és anyám. Én csak egy hétig voltam börtönben, közben a hugom árvaházba dugták. Nem akartam én is erre a sorsra jutni. A rendőrök amikor kiengedtek, nem bilincseltek meg, hisz úgyis csak egy gyerek. És én futni kezdtem. A Szent Márt téren mentem keresztül, már akkor ismertem a várost. Egy kikötött motorcsónakban bújtam meg, egy paplan szerűség alá. Pár pillanat múlva éreztem, ahogy a csónak kicsit lejjebb süllyed: valaki beszállt. Sokáig nem mertem megmozdulni, lélegzetvisszafojtva vártam, hogy most mi lesz. Persze, hamarosan a hajó tulajdonosa felhajtotta a paplant. Nagyon meglepődött. És én is. Szólni sem bírtam, de ő a kezdeti meglepettség után csak elnevette magát, és kedvesen kérdezősködni kezdett. Meglepődtem, hogy nem haragszik. Kivitt a partra. Elmondtam neki, hogy nem maradhatok itt, ám részletesebb magyarázat nélkül megértette, így nem kellett neki mindent elmondanom. Mondta, hogy épp Angliába akar menni, csak pár cuccáért ugrott vissza a motorcsónakkal, de ez az utolsó kanyar. És pár óra múlva már egy hajón ültem, az ismeretlen, ősz bácsikával. Ha jól tudom, Jason volt a neve, és nem olasz akcentussal beszélt, sokkal inkább angolossal. Valószínűleg eredetileg is angol volt. Aztán, amikor Angliába értünk, felajánlotta, hogy lakjak vele, de én pár nap múlva megszöktem. Mindent elhagytam, ami Velencéhez kötött. Miután ezt elmeséltem "20100205"-nek, akinek a nevét is megtudtam: Alessio, igencsak tetszett neki a történetem. Megkértem, tanítson meg bánni valamien fegyverrel, hisz csak a közelharchoz értettem. Csak így a levegőben kalimpálva megtanított, hogyan használjam a tonfát, hisz igazi fegyverünk nem volt.
2011.február.5 06:30 Stanford, Nagy-Britannia
A szokásosnál fittebben ébredtem fel. Ez az utolsó nap! Gondoltam, mikor felkeltem. Alessio már vigyorgott rám, bár, mintha kis szomorúság lett volna a szemében.
-Szép jó reggel!
Köszöntött, olaszul. Vele mindig így beszéltem. Mindenki mással angolul.
-Ez az utolsó napod... és egy ajándékkal készültem neked.
Mondta, majd a narancssárga trikója alá nyúlva egy tonfát vett elő. Vagy valami olyasmit...
-Az asztallábból csináltam, és a falon csiszoltam.
Tette még hozzá, hogy honnan is van. Már elég régóta dolgozhatott rajta, lassan alakot adva a fadarabnak. Persze, azért nem érzékenyültem el, de örültem neki. Csodálkoztam is rajta, hogy nem vettem észre a ténykedését, de aztán eszembe jutott, hogy mostanában nem járt ki kosarazni az udvarra. Biztos akkor csinálta.
-Köszönöm.
Mondtam, majd egy erős kézfogással búcsúztam.
-Aztán, rosszalkodj helyettem.
Mondta, erre csak egy vigyorral válaszoltam. A tonfát hátulról a nadrágomba csúsztattam, hogy megtartsa. Ekkor jött az őr, aki a nevemet mondta, hangosan. Pont az volt, akinek eltörtem a kezét, bár már begyógyult, azért igencsak nehesztelt miatta. Nyugodt vigyorral mentem az ajtóhoz. Különös érzés volt, hogy most az egyszer nem raktak rám bilincset. Egy szobába vezetett, ahol a ruháim voltam egy dobozban, meg a személyes tárgyaim, amik nálam voltak mikor elkaptak. 50 dollár is volt. Átöltöztem, a tonfát ügyesen elrejtettem magamon, majd kiléptem. Egy pulthoz kísértek, ahol a pultosnő egy köteg pénzt adott, 500 dollárt pontosabban. Miután aláírtam egy papírt, kijelentette: ön szabad. Nem köszöntem meg, csupán kiléptem a fényre. Végre, ismét szabad voltam. Odakint egy táblát pillantottam meg elsőként:melyen egy város neve állt. A béke és nyugalom városa. Hát, nem sokáig... Gondoltam, és leintettem egy taxit.
2011.június 11 16:47 „A béke és nyugalom városa”, Amerikai Egyesült Államok
Bömbölő zene, szétdobált vodkásüvegek, tömény szivarfüst. Ezek uralták a hármas lakást, amikor a telefon tökre tette a délutáni relaxációm. Pedig milyen ritka, hogy vodkám és szivarom is van egyszerre! Egy félig telt üveget sietségemben felrúgtam, majd átkozódás közepette a telefonhoz siettem, és primitív köszönéssel felvettem.
-Hö?
Kérdeztem, és csodával határos módon a vonal túloldalán lévő nem botránkozott meg ezen. Megengedtem hát magamnak egy hátsóvakarást is, ha már egyszer megzavartak.
-Itt én beszélek. So-lo-mon.
Betűztem a keresztnevem, és rendkívül viccesnek tartottam. Lehet hogy abba a szivarba nem átlagos dohány volt? Való igaz, mostanában mintha kicsit rákaptam volna.
-Alessio!
Örültem meg, és arcomról a félálom úgy tűnt el, mintha épp az imént sétált volna be egy cicababa bőrruhában.
-Mi újság öregem?
Kérdeztem tőle, majd mesélni kezdett. Hosszú telefonálás következett, és nem irigyeltem, mert távolsági hívás volt. Valószínűleg a gatyája is ráment... Ez persze csak akkor jutott eszembe, mikor másnap már a Hawaii géphez siettem.
2011.december.24 19:07 Hawaii, Amerikai Egyesült Államok
Fűszoknyás lányok, marihuana, ismeretlen piák... Imádtam Hawaiit. Épp Alessioval beszéltük meg az üzleti ügyeket egy tábortüzes buliban, amikor hirtelen erős fényárba borult minden. Hamarosan a rotort is hallottuk. A fr@ncba! Gondoltam, de ez nem segített. Alessio tapasztalt drogbáróként olyan gyorsan lelépett, hogy észre sem vettem. Én is bevetettem magam a sűrűbe, meglépve a rendőrök elől.
-Alessio!
Kiabáltam. Hamarosan megállt mellettem a Jeep. Hátul annyi anyag, hogy egy városnak elég lett volna, a sofőr ülésbe meg a haverom, aki próbálta menteni a porcukorszerű anyagot. Bepattantam hát az anyósülésre, és elővettem a kesztyűtartóból az oda rejtett pisztolyt. De késő volt... A kommandósok körülvettek minket, egymás után bukkantak fel sötét ruhájukban a növényzet közül, félautomata fegyvereikkel ránk célozva. A kezem felemeltem, és ekkor láttam csak meg, hogy Alessio kezét a mellkasához szorítja, ujjai közül pedig csörgedezik a vér. Furcsa dolognak voltam szemtanúja: az egyik kommandós mintha megőrült volna. Sosem láttam még vérfarkast. És nem is akarok többé...
Elképesztő sebességgel nekiesett Alessionak, és egyetlen harapással letépte a kezét. Életemben nem láttam annyi vért. A kommandósok tüzet nyitottak az állatra, aki ugyan el nem pusztult, de rájuk fordított nagyobb figyelmet. Gyors mozdulattal hátra raktam Alessiot, hagy feküdjön az árun, én pedig a vezető helyére ülve gázt adtam.
2011.december.25 15:30 Tengeren
Alessio meghalt. Elvérzett. Nem egészen egy nap múlva, karácsony napján már egy hajón ültem.
-Hová megy?
Kérdezte a kapitány, és rádöbbentem, magam sem tudom. A zsebemben volt valamennyi pénz, s elmémben egy régi álom.
-Mindig is érdekelt Lettország.
2012.március 13 20:15 Lettország egy kimondhatatlan nevű erdejében
Hónapok óta voltam azon az átkozott helyen. A lettországi álom, és hogy felvirágoztatom a drogkereskedelmet ezen a primitív vidéken, rég füstbe ment tervek voltak már. Éhes voltam…
Pisztolyomból az összes töltényt kilőttem már vagy egy hónapja, így hát saját készítésű lándzsám fogtam marokra. Vaddisznó… Állapítottam meg a nyomok alapján, s követni kezdtem az állatot. Havaii ingem az ágak szétszabdalták már rég, és farmerom is szakadozott rólam. Egy lélekkel sem találkoztam, mióta az a hajós ott hagyott a parton. De bolond is voltam, hogy bevetettem magam az erdőbe!
Az eleje nagyon nehéz volt… A drog lassan tisztult belőlem, és úgy szenvedtem, hogy ordítani tudtam volna tőle. Ami azt illeti, ordítottam is… De aztán, amint a szer kitisztult belőlem, rájöttem, anélkül is egy álom, amiben járok épp. Vadászni kezdtem, mert éheztem. Pisztolyomban azonban csupán véges számú lőszer volt, így miután kifogyott, kalapácsként tett jó szolgálatot. Kunyhót készítettem, majd lándzsát és azóta így vagyok el. De ma minden megváltozott…
A vaddisznó gyorsnak bizonyult, és ádázul követtem. Aztán eltűntek a fák, s én megálltam. Egy település fényei rajzolódtak ki előttem.
-B@sszameg!
Ordítottam világgá döbbenetem, majd megindultam a fények felé.
Solomon Dantes.
Felvett név, becenév:
Solo, Harcos
Faj:
Ember
Születési adatok:
1980. június 13.(31) Olaszország,Velence
Rokonok:
-
Foglalkozás:
Munkanélküli
Anyagi javak:
2300$ (ennyit menekítettem magammal amikor Hawaii-ról menekültem)
Egy saját készítésű lándzsa, továbbá egy Beretta pisztoly, lőszer nélkül.
Emberi kinézet:
Fejbőröm kopasz, sötét, barna szemeimre a legtöbb nő gyorsuló kebelemelkedéssel tekint. Arcom borostás, sokkal inkább lustaság miatt, mintsem divatból, habár a lányok szerint elég férfias… Férfiként nem vagyok a súlyomra érzékeny, megütöm, talán egy-két kilóval túl is lépem a 90-et. 175cm magas vagyok, és testemen meglátszik a rendszeres edzés.
Öltözködés:
Míg nem találok normális ruhát, addig egy szakadtas hawaii ingben találhattok rám, hasonlóan megviselt állapotú farmerral együtt.
Átváltozott forma:
-
Képességek:
-
Egészségi állapot:
Enyhe tudathasadás, mit az erdőben töltött hónapok okoznak nálam. Fizikai betegségem nincs.
Jellem:
Kissé indulatos, hirtelen felkapom a vizet. Mások szerint nem vagyok túl barátságos. Én úgy vélem, hogy ha valaki megérdemli hogy a barátomnak tartsam, akkor hozzá hűséges is leszek, és számíthat rám. Nincsenek hosszú kapcsolataim, élem világom. A gyors románcokat kedvelem, amik egy este le is zárulnak. Nehezen viselem a változatosságot.
Vonzódás:
heteroszexuális
Szeret:
az üldözés izgalmát, a könnyűvérű nőket, a keleti fegyvereket, a sötét sikátorokat,
a küzdelmeket
Nem szeret:
semmit ami természet feletti/abnormális, a "nyápic" alakokat, a vereséget,
Félelmek:
természetes haláltól, a mély érzelmektől, hogy ismét bezárják
Történet:
2010.február.5. 05:30, Stanford, Nagy-Britannia
Egy éve. Napra pontosan.
A cellaajtó kinyitására ébredtem. A fejem fájt, kissé még álmatag tekintettel a cella előtt elhelyezett órára pillantottam, a rácsokon keresztül.
-Mi a fr@nc?!
Fakadtam ki kissé, olaszul. Fél hat volt. A tarkómat vakargatva ültem fel a nyikorgó vaságyon, közbe már jött is az egyik börtönőr, sokkolóval a kezében. A kezem felemeltem, és így szóltam, kissé olaszos akcentussal, angolul.
-Nyugi van csávókám...
A fickó rezzenéstelen arcal tartotta felém az izét, én pedig a hideg falnak vetettem hátam, kezemet továbbra is felemelve. Aztán, három őr szoros gyűrűbe zárva érkezett, az első kilépett oldalra, és megláttam a köztük lévő, hozzám hasonlóan narancssárga trikós alakot. "20100205" olvastam le a ruhájáról gyorsan a számot, majd a vad arcba néztem. Látszott, a börtönőrök is tartanak a fickótól. Engem bezzeg öten hoztak... Emlékszem vissza arra az estére, és mintha megelevenednének az emlékek...
2001.október.11. 13:45
-Fuss Solo!
Kiabálta Richard, a bűn- és bajtársam. Én pedig futottam. Közben őt térdhajlaton rugták, térdre esett, egy gumibottal szorították a földre. De a zsákmány nálam volt. Futottam a zsákkal, benne 10.000 dollár. Egy sikátorba rohantam, lehúztam a fejemről a símaszkot, amibe kissé beleizzadtam, és a zsák pénzt egy közeli konténerbe dobtam. Majd visszajövök. Gondoltam, és már mentem is tovább. Ha elérem a sikátor végét, elvegyülhetek a tömegben.
-Álljon meg, be van kerítve!
Kiabálta egy rendőr, és utánam lőtt. A golyó az egyik konténerbe csapódott be. Kiértem a tömegbe. Hálát adtam az Istennek, majd egy indiai hot-dog árushoz álltam be. A baseball sapkáját kértem, és amint megkaptam, 10 dollárt nyomtam a kezébe, a sapkáért, meg a hallgatásért. Aztán belevegyültem a tömegbe. Még egyszer hátranéztem, a rendőrök akkor már az árust faggatták, aki hevesen beszélt. Elárult! Tudatosult bennem, és mivel már a kanyarban jártam, hát befordultam, így hiába mutogatott utánam. Aztán még tovább mentem. A város sakktábla szerkezetű, jól tervezetépítésű volt, egy újabb kanyar, és ismét a sikátorhoz értem. Érdekelt, vajon a zsaruk megtalálták-e a pénzt. Amint benéztem a sikátorba, megláttam amint három rendőr épp azt a kukát nézi meg, és amint kiemelik a zsákot. Most már meg kell lógnom!Gondoltam, de aztán csak egy ütést éreztem a tarkómon, és minden elsötétült.
Ugyanazon a napon, 21:15
Egy padon ébredtem, kéz és lábbilincsben. Az egyik őr odaszólt egy másiknak.
-Ébredezik.
Ekkor mindketten odajöttek, megnézték a tarkósebem, közben csak morogtam, mint egy farkas. Ezen még viccelődtek is. Aztán, az egyik hátbavágott egy gumibottal, én pedig felkeltem. Elkezdtek vezetni, az egyik a láncom pórázát, a másik egy gumibotot fogott. A cellás folyosóra érve a mögöttem lévőt lefejeltem, amitől elájult, a másikat medig a póráznál fogva elkaptam, és a rács közé rántottam a kezét. Első ütésre eltört. Ekkor már többen rohantak be, vagy öten, sokkolókkal, pisztolyokkal. Nem volt értelme ellenállni tovább. De féltek tőlem... a rabok, akik látták, pedig tiszteltek. Betuszkoltak egy cellába. Pár nap múlva, a bíróság nyolc évre ítélt, a lopás miatt és még kettőre a börtön beli balhézásért.
Ismét 2010.február.5. 05:30, Stanford, Nagy-Britannia
Egy éve. Napra pontosan.
Viasszaemlékezésemből a fickó ébresztett fel. Az ajtó már zárva volt, az őrök sehol.
-Hé! Te miért kerültél be?
-Közöd?
Kérdeztem tőle, és elfordultam. Ő bezzeg dumált.
-Én kinyírtam valakit. Életfogytig.
Mondta. Ez már kicsit érdekesebb.
-Na és kit?
Szólaltam meg, pár csendben eltöltött pillanat után.
-A csajom szeretőjét. Aztán a csajomat is akartam... de jöttek ezek a barmok.
Bökött ki a mondat végén a rácson. Aztán váratlanul megszólalt olaszul.
-Na, mond már.
Ezen meglepődtem, de meg is örültem neki.
-Lopás. Meg megvertem két őrt, mikor behoztak.
Mondtam, szintén olaszul. Aztán még beszélgettünk, sokáig. Elmondta, hogy Szicíliában nőtt fel, én is meséltem a gyerekkoromról, ami elég viharos volt. Az első rendőrségi ügyem is egy óra miatt volt. Korábban is lopkodtam a piacról, de azokért csak megdorgáltak. Aztán egyszer csak jött a behajtó, apámhoz, aki boltos volt. Egy ütéssel kiütötték az öreget, engem anyám tartott vissza. Tíz voltam. Apám nem tudott fizetni. Mondtam, hogy délig összelopom a tartozást, ami nem kevés volt. Engem el is engedtek. A rendőrségre nem mehettem, hisz a maffia kezében volt, így tényleg lopnom kellett. Loptam egy órát, valami gazdag ipsétől. Szinte gyerekjáték volt, alig vette észre. Rohantam vissza, de egy rendőr elém lépett. És az őrsre vitt. Sírtam. Magyarázkodtam, miért is kellett lopnom, de nem hitték el. A harang délután egyet jelzett, mikor egy rendőr jött. Két haláleset: egy férfi, és egy nő. Apám és anyám. Én csak egy hétig voltam börtönben, közben a hugom árvaházba dugták. Nem akartam én is erre a sorsra jutni. A rendőrök amikor kiengedtek, nem bilincseltek meg, hisz úgyis csak egy gyerek. És én futni kezdtem. A Szent Márt téren mentem keresztül, már akkor ismertem a várost. Egy kikötött motorcsónakban bújtam meg, egy paplan szerűség alá. Pár pillanat múlva éreztem, ahogy a csónak kicsit lejjebb süllyed: valaki beszállt. Sokáig nem mertem megmozdulni, lélegzetvisszafojtva vártam, hogy most mi lesz. Persze, hamarosan a hajó tulajdonosa felhajtotta a paplant. Nagyon meglepődött. És én is. Szólni sem bírtam, de ő a kezdeti meglepettség után csak elnevette magát, és kedvesen kérdezősködni kezdett. Meglepődtem, hogy nem haragszik. Kivitt a partra. Elmondtam neki, hogy nem maradhatok itt, ám részletesebb magyarázat nélkül megértette, így nem kellett neki mindent elmondanom. Mondta, hogy épp Angliába akar menni, csak pár cuccáért ugrott vissza a motorcsónakkal, de ez az utolsó kanyar. És pár óra múlva már egy hajón ültem, az ismeretlen, ősz bácsikával. Ha jól tudom, Jason volt a neve, és nem olasz akcentussal beszélt, sokkal inkább angolossal. Valószínűleg eredetileg is angol volt. Aztán, amikor Angliába értünk, felajánlotta, hogy lakjak vele, de én pár nap múlva megszöktem. Mindent elhagytam, ami Velencéhez kötött. Miután ezt elmeséltem "20100205"-nek, akinek a nevét is megtudtam: Alessio, igencsak tetszett neki a történetem. Megkértem, tanítson meg bánni valamien fegyverrel, hisz csak a közelharchoz értettem. Csak így a levegőben kalimpálva megtanított, hogyan használjam a tonfát, hisz igazi fegyverünk nem volt.
2011.február.5 06:30 Stanford, Nagy-Britannia
A szokásosnál fittebben ébredtem fel. Ez az utolsó nap! Gondoltam, mikor felkeltem. Alessio már vigyorgott rám, bár, mintha kis szomorúság lett volna a szemében.
-Szép jó reggel!
Köszöntött, olaszul. Vele mindig így beszéltem. Mindenki mással angolul.
-Ez az utolsó napod... és egy ajándékkal készültem neked.
Mondta, majd a narancssárga trikója alá nyúlva egy tonfát vett elő. Vagy valami olyasmit...
-Az asztallábból csináltam, és a falon csiszoltam.
Tette még hozzá, hogy honnan is van. Már elég régóta dolgozhatott rajta, lassan alakot adva a fadarabnak. Persze, azért nem érzékenyültem el, de örültem neki. Csodálkoztam is rajta, hogy nem vettem észre a ténykedését, de aztán eszembe jutott, hogy mostanában nem járt ki kosarazni az udvarra. Biztos akkor csinálta.
-Köszönöm.
Mondtam, majd egy erős kézfogással búcsúztam.
-Aztán, rosszalkodj helyettem.
Mondta, erre csak egy vigyorral válaszoltam. A tonfát hátulról a nadrágomba csúsztattam, hogy megtartsa. Ekkor jött az őr, aki a nevemet mondta, hangosan. Pont az volt, akinek eltörtem a kezét, bár már begyógyult, azért igencsak nehesztelt miatta. Nyugodt vigyorral mentem az ajtóhoz. Különös érzés volt, hogy most az egyszer nem raktak rám bilincset. Egy szobába vezetett, ahol a ruháim voltam egy dobozban, meg a személyes tárgyaim, amik nálam voltak mikor elkaptak. 50 dollár is volt. Átöltöztem, a tonfát ügyesen elrejtettem magamon, majd kiléptem. Egy pulthoz kísértek, ahol a pultosnő egy köteg pénzt adott, 500 dollárt pontosabban. Miután aláírtam egy papírt, kijelentette: ön szabad. Nem köszöntem meg, csupán kiléptem a fényre. Végre, ismét szabad voltam. Odakint egy táblát pillantottam meg elsőként:melyen egy város neve állt. A béke és nyugalom városa. Hát, nem sokáig... Gondoltam, és leintettem egy taxit.
2011.június 11 16:47 „A béke és nyugalom városa”, Amerikai Egyesült Államok
Bömbölő zene, szétdobált vodkásüvegek, tömény szivarfüst. Ezek uralták a hármas lakást, amikor a telefon tökre tette a délutáni relaxációm. Pedig milyen ritka, hogy vodkám és szivarom is van egyszerre! Egy félig telt üveget sietségemben felrúgtam, majd átkozódás közepette a telefonhoz siettem, és primitív köszönéssel felvettem.
-Hö?
Kérdeztem, és csodával határos módon a vonal túloldalán lévő nem botránkozott meg ezen. Megengedtem hát magamnak egy hátsóvakarást is, ha már egyszer megzavartak.
-Itt én beszélek. So-lo-mon.
Betűztem a keresztnevem, és rendkívül viccesnek tartottam. Lehet hogy abba a szivarba nem átlagos dohány volt? Való igaz, mostanában mintha kicsit rákaptam volna.
-Alessio!
Örültem meg, és arcomról a félálom úgy tűnt el, mintha épp az imént sétált volna be egy cicababa bőrruhában.
-Mi újság öregem?
Kérdeztem tőle, majd mesélni kezdett. Hosszú telefonálás következett, és nem irigyeltem, mert távolsági hívás volt. Valószínűleg a gatyája is ráment... Ez persze csak akkor jutott eszembe, mikor másnap már a Hawaii géphez siettem.
2011.december.24 19:07 Hawaii, Amerikai Egyesült Államok
Fűszoknyás lányok, marihuana, ismeretlen piák... Imádtam Hawaiit. Épp Alessioval beszéltük meg az üzleti ügyeket egy tábortüzes buliban, amikor hirtelen erős fényárba borult minden. Hamarosan a rotort is hallottuk. A fr@ncba! Gondoltam, de ez nem segített. Alessio tapasztalt drogbáróként olyan gyorsan lelépett, hogy észre sem vettem. Én is bevetettem magam a sűrűbe, meglépve a rendőrök elől.
-Alessio!
Kiabáltam. Hamarosan megállt mellettem a Jeep. Hátul annyi anyag, hogy egy városnak elég lett volna, a sofőr ülésbe meg a haverom, aki próbálta menteni a porcukorszerű anyagot. Bepattantam hát az anyósülésre, és elővettem a kesztyűtartóból az oda rejtett pisztolyt. De késő volt... A kommandósok körülvettek minket, egymás után bukkantak fel sötét ruhájukban a növényzet közül, félautomata fegyvereikkel ránk célozva. A kezem felemeltem, és ekkor láttam csak meg, hogy Alessio kezét a mellkasához szorítja, ujjai közül pedig csörgedezik a vér. Furcsa dolognak voltam szemtanúja: az egyik kommandós mintha megőrült volna. Sosem láttam még vérfarkast. És nem is akarok többé...
Elképesztő sebességgel nekiesett Alessionak, és egyetlen harapással letépte a kezét. Életemben nem láttam annyi vért. A kommandósok tüzet nyitottak az állatra, aki ugyan el nem pusztult, de rájuk fordított nagyobb figyelmet. Gyors mozdulattal hátra raktam Alessiot, hagy feküdjön az árun, én pedig a vezető helyére ülve gázt adtam.
2011.december.25 15:30 Tengeren
Alessio meghalt. Elvérzett. Nem egészen egy nap múlva, karácsony napján már egy hajón ültem.
-Hová megy?
Kérdezte a kapitány, és rádöbbentem, magam sem tudom. A zsebemben volt valamennyi pénz, s elmémben egy régi álom.
-Mindig is érdekelt Lettország.
2012.március 13 20:15 Lettország egy kimondhatatlan nevű erdejében
Hónapok óta voltam azon az átkozott helyen. A lettországi álom, és hogy felvirágoztatom a drogkereskedelmet ezen a primitív vidéken, rég füstbe ment tervek voltak már. Éhes voltam…
Pisztolyomból az összes töltényt kilőttem már vagy egy hónapja, így hát saját készítésű lándzsám fogtam marokra. Vaddisznó… Állapítottam meg a nyomok alapján, s követni kezdtem az állatot. Havaii ingem az ágak szétszabdalták már rég, és farmerom is szakadozott rólam. Egy lélekkel sem találkoztam, mióta az a hajós ott hagyott a parton. De bolond is voltam, hogy bevetettem magam az erdőbe!
Az eleje nagyon nehéz volt… A drog lassan tisztult belőlem, és úgy szenvedtem, hogy ordítani tudtam volna tőle. Ami azt illeti, ordítottam is… De aztán, amint a szer kitisztult belőlem, rájöttem, anélkül is egy álom, amiben járok épp. Vadászni kezdtem, mert éheztem. Pisztolyomban azonban csupán véges számú lőszer volt, így miután kifogyott, kalapácsként tett jó szolgálatot. Kunyhót készítettem, majd lándzsát és azóta így vagyok el. De ma minden megváltozott…
A vaddisznó gyorsnak bizonyult, és ádázul követtem. Aztán eltűntek a fák, s én megálltam. Egy település fényei rajzolódtak ki előttem.
-B@sszameg!
Ordítottam világgá döbbenetem, majd megindultam a fények felé.
Üdv Aronában, Harcos!
