Túlvilág útja 1. - Dace és bandája

Lakók: Dace és bandája

Az út egy nagy, három szintes, viszonylag jó állapotban lévő épülettel kezdődik, ezt  nevezték ki az átkozottak aronai főhadiszállásuknak. Aprócska, pár négyzetméteres előkert is tartozik hozzá, melyben egy roncs autó és pár kempingszék foglal helyet. A bandatagok egy kis tűzrakó helyet is vájtak itt a földbe...

A reggel békés, csendes hangulatban telt Alanával, annyira, hogy nem volt kedvem magára hagyni őt. De kénytelen voltam, elvégre megígértem a falkám többi részének. De az ígéret, az ígéret, én pedig alfa vagyok.
Még indulás előtt lementem a kis vízhez, ahová Alana is járt, hogy megmosakodjak, és közben azon töprengtem, hogyan szerezzek rendes folyóvizet a házamba. Most még jó volt ez így, de ha bejön a hideg, nem lesz kedvünk az erdőben bóklászni meg a jeges vízben pancsikolni...
Legalább a pénz nem lehetett akadály, mert a nyakamon maradt, amit az egykori falkám két utolsó tagjának szereztem.
A Dace nevű nő még csak nem is lakott messze tőlem. Átsétáltam, átvágtam a nem túl gondozott előkerten, és habozás nélkül bekopogtam.

Hajat törölgetve sétáltam be a közös nappaliba. Rám fért már a mosakodás, legutóbb talán két hete volt rá lehetőségem. Ahogy észrevett az egyik id/óta rögtön füttyentett egyet a mélyen dekoltált leopárdmintás fölsőmnek. Kikaptam a mellettem álló kezéből a sörösüvegét és hozzávágtam.
- K#ss0lj, b@rom!
Aztán én is belefeledkeztem a társaság szórakozásába. Megint Perry volt a célpont, a kis szerencsétlen semmire sem volt jó, mégis hasznát láttuk. A banda levezethette rajta a felgyülemlett feszültségeit. Épp célba dobósat játszottak vele, én is elnevettem magam, mikor fájdalmában összerándult. De azért töretlenül mosolygott.
- Dace - kocogtatta meg óvatosan a vállam Karl. - Kopogtatnak - nézett rám magatehetetlenül.
- És?! Nyisd ki! - utasítottam szemem az égre emelve. Ütődöttekkel voltam körülvéve.
Bevágtam magam a fotelembe, amibe senki nem mert rajtam kívül beletelepedni.
- Mi az, bajt akarsz? Ki vagy te? - hallottam ahogy az ajtóban mogorván feltette a kérdéseit az emberem.

Meg kell hagyni, a fogadtatás nem volt épp kedves. Mindenfajta harag nélkül, már-már bocsánatkérő mosollyal fogtam meg a fickó grabancát, és vágtam ki az udvarra. Beléptem a házba, és illedelmesen becsuktam magam után az ajtót. Körülnéztem.
- Szép napot mindenkinek. Dace-et keresem.
Persze egyértelmű volt, ki az. Igazából a nő még akár vonzó is lehetett volna, de volt valami a kisugárzásában,ami nem tetszett. A további szavaimat már hozzá intéztem.
- Petr Hrabo vagyok,a farkasemberek alfája. Úgy hallottam, volt némi nézeteltérés köztetek és az enyéim közt, amíg távol voltam. Igazából erről akarok beszélni.
Felkészültem némi erőfitogtatásra,támadásra, de egyelőre csak a csatlósok részéről. Úgy gondoltam, ez a nő csak akkor akarna harcolni velem, ha a legjobb emberét már legyőztem.

Azt nem láttam mi lett az emberemmel, de hallottam, hogy odakint nekivágódott a kocsironcsnak és elkáromkodta magát. A társaság rögtön néma csöndbe süllyedt és ellenségesen felpattantak. Az egyik fiam rögvest tettre készen eltörte az asztalon az üvegét, hogy szúrófegyverként alkalmazhassa. Na ez már tetszett. Ahogy a férfi belépője is. Volt vér a... Közben persze azt is láttam, hogy szerencsétlen Perry vörös üstöke négykézláb eltűnik a szobából.
Felemeltem kezem jelzésképpen a fiúknak, ahogy kényelmesen ültem a helyemen és alaposan, szinte éhesen végigmértem a férfit. Nem, ez nem volt elég, lassan egymás mellé tettem keresztbe tett lábaim, és még lassabban felemelkedtem. Közelebb sétáltam a férfihoz, jó fogásnak tűnt, körbejártam, közben kezem végighúztam egyik vállától a másikig. Végre egy igazi férfival volt dolgom.
- Hát beszélj.

Ahogy sejtettem, az Átkozottak nem reagáltak a legjobban a belépőmre. Á, a sörösüveg... Klasszikus. Csak hát kéne mögé valaki, aki használja is tudja, mert ez...
Ahogy a nő felkelt, végigmértem.Igazán minden rendben volt vele, amire egy férfi csak vágyhat, mégis, amikor önkéntelenül összehasonlítottam Alanával, utóbbi toronymagasan győzött.
Hagytam, hogy megérintsem, és nem mutattam jelét sem annak, hogy élvezném, sem annak, hogy taszítana.
Nem tetszett, hogy tulajdonképpen engedélyt adott a beszédre, de ezt nem tettem szóvá.
- Aleksey Govrik azt mondta, hogy kitiltottad a falkám tagjait a város bizonyos részeiből, és bántalmaztál egy Alana nevű nőt. Mesélj nekem erről.
Nyugodtan álltam a fenyegető tekintetek kereszttüzében. Tucatnyian egy ellen... Azt latolgattam, mennyivel tudnék elbánni, mire legyűrnek.

A nyugalma és magabiztossága lenyűgözött. Pedig emlékeztem még, mennyire ki akartam csinálni, mikor tudomást szereztem a létezéséről. De miután eltűnt és könnyedén elszórakozgattam a kis pereputtyával, kiéltem magam, hát elpárolgott a dühöm felé. Lehet ezért is tudtam rá most más szemmel tekinteni.
Harsányan elnevettem magam és affektálva feleltem neki.
- Jajj, a jó Govrik! Jobb, ha vigyázol a kis piócával, gondol egyet és hátba szúr - figyelmeztettem barátilag. - A múltkor is térden csúszva könyörgött nekem, hogy vegyem vissza a bandába... A lányt meg... rendre kellett tanítani - vontam meg a vállam mosolyogva. - Kár az ilyen f3'rgekre az időt és energiát fecsérelni az olyanoknak, mint mi. Persze, nincs más választásunk, hozott anyagból kell gazdálkodnunk. - ingattam meg a fejem.
- Mi csak a kis falka tudtára adtuk kinek hol a helye. Talán nem értesz ezzel egyet? - érdeklődtem meg oldalra fordított fejjel, nem mintha nagyon esélye lett volna ezen változtatni. Bár... nagy előny számára, hogy vele hajlandó lettem volna üzletelni.

Ahogy befejezte a mondandóját, már izzott bennem a harag, de külsőre megőriztem a nyugalom álarcát. Egyedül a szemem árulkodhatott az igazi érzéseimről, ami most jegesen csillogott. Aleksey valóban visszavágyott ide? Ez érdekes. Alkalomadtán, mármint ha innen élve kijutok, megkérdem erről.
Szomorút sóhajtottam, és odasétáltam a fotelhez, amiben a nő ült korábban. Kényelmesen elhelyezkedtem. Derűs mosollyal pillantottam fel rá.
-Sajnos nem értek egyet - mondtam - A mai naptól kezdve az aronai farkasember-falka tagjai szabadon mozognak a városban és az erdőben. Alana Balodis érinthetetlen, a személyes védelmem alatt áll. Ez igaz a falkám minden tagjára. Azt hiszem,elég világosan fogalmaztam.

Átsuhant az arcomon a harag a szemtelenségét látva és hallgatva, a bandán is átfutott a felhördülés, újra fel kellett emelnem a kezem, mert már vasrudak is előkerültek a rejtekükből. Csillapítottam magam nagy nehezen és újra elmosolyodtam. Egyre jobban tetszett ez a farkaska. Meg akartam szerezni magamnak. Egyszerűen csak kellett. Több szempontból is. Valószínűleg ezért is volt számomra gyűlöletes hallani most annak a kis nőcskének a nevét így kiemelve. Talán mégiscsak volt közöttük valami? Kis hazug... Ez rosszat sejtetett. Persze számára.
Odasétáltam hozzá, a fotel mögé léptem és előre hajoltam, átkarolva a férfit.
- Na és Petr, mit vagy hajlandó megtenni mindezért? - kérdeztem meg tőle incselkedve. - Mert hát gondolom azt tudod, hogy semmi sincs ingyen - felemelkedve végigsimítottam a hátát körömmel és újra kerültem, végül az ölébe ültem, lábaim átdobtam a karfán.
- És mit szólnál, ha én jobbat ajánlanék?

Sejtettem, hogy az elevenjükre tapintottam ezzel a fotellel. Vasrudak... Remek. Egyre jobb és jobb lesz ez a nap.
Azt azért be kellett, hogy valljam, hogy a testemnek jól esett az érintése, de erről nem tehettem. Egyfajta ösztön, sugallat azt mondta, hogy lökjem el a kezét, ne hagyjam, hogy hozzámérjen, de nem hallgattam rá. Tűrtem, de még mindig nem adtam jelét semmiféle érzelemnek.
Amikor az ölembe ült, egy pillanatra megfeszültem. Ezzel a hadviselési formával nehezebben boldogultam, mint bármelyik másikkal...
Közel hajoltam Dace nyakához, lassan felemeltem az ajkaim egészen a füléig. Centiméterekről suttogtam bele:
- Nem tudsz nála jobbat ajánlani.

Beleborzongtam a kis rosszaságába. Döntöttem. Az enyém. Bármi is álljon az utamba, keresztül fogok rajta gázolni, mert egyszerűen tökéletes volt.
- Ó! Dehogyisnem! - nevettem el magam. Így, vagy úgy, olyat ajánlok én neki, amit nem tud visszautasítani. Hogy épp mifélét, az meg csak az együttműködési hajlandóságán fog múlni. De úgyis megszerzem, amit akarok. És most őt akartam. Nagyon.
- De még nem mondtad miért érné meg nekem teljesíteni mindazt, amit kérsz - hoztam fel újra a kérdést, amit átugrott, miközben végigcirógattam a mellkasát. Először tőle akartam hallani, hátha kellően kreatív is a látványos külső mellé.

Most már kimondottan sok önuralmamra volt szükségem ahhoz, ne mutassak semmiféle érzelmet. Hátradőltem, de nem voltam még így sem eléggé mesze tőle. Igazából kényelmetlenül éreztem magam, és szabadulni akartam, de tudtam, hogy ahhoz le kéne löknöm a nőt az ölemből. Azzal pedig alighanem aláírnám a halálos ítéletem... Vagy az is lehet, hogy nem csak a sajátomat.
Úgy tettem, mint aki elgondolkodik Próbáltam úgy tartani a kezeimet, hogy ne érjek a nőhöz, de nem volt könnyű. Végül aztán megszólaltam.
- Nos... Azt tudom ajánlani, hogy ha betartjátok a feltételeimet, akkor nem kell mindig a hátatok mögé néznetek. Akkor nem fogtok néha arra ébredni reggel, hogy eggyel kevesebben vagytok. Ez az ajánlatom - mondtam keményen.

Észrevettem a reakcióit, hogy hátrahúzódott. Tudtam, hogy nem hagyom hidegen, elvégre ízig-vérig férfiból volt. Igyekeztem is koncentrálni arra, hogy ezt érezzem is. A megjegyzésén jóízűen elnevettem magam, ez egy darabig ki is tartott. Annyira, hogy pár félnótás is csatlakozott hozzám, bár nem tudom milyen meglátásból.
- Jól van, elég volt! - dörrentem fel hirtelen türelmetlen haraggal, mire mindenki k#ssba maradt. Megint a szépfiúra koncentrálhattam.
- Ha ilyet játszunk édes, ti hamarabb elfogytok - kacsintottam rá. - Csak számolj utána - nem bírtam nem szélesen vigyorogni rá. A markomban volt, csak talán még nem tudatosult ez benne. Megmarkoltam a fölsőjét és közelebb rántottam magamhoz, aztán két ujjam közé fogtam állát és erőszakos szenvedéllyel haraptam az ajkába.
- Mit szólnál mondjuk, ha összefognánk? Bedobnánk a közösbe, amink van, és mi ketten alkotnánk egy valamire való falkát? - vetettem fel neki az ötletem. Micsoda pár lehetnénk! Arona a lábaink előtt heverne, akkor aztán rend lenne az utcáin, az biztos!

Nem számítottam rá, hogy ezt az ultimátumot egyből elfogadják. A nevetésre körülhordoztam jéghideg pillantásomat, és volt, aki nem tudta állni.
Amikor megharapott, elrántottam a fejem, és elkaptam a csuklóját. Nem okoztam neki fájdalmat, csak éppen mozdítani sem tudta a karját.
- Nem játszunk ilyet. Én játszok ilyet. Ti meg vacogva fogtok kushadni a kis kotorékotokban - mondtam izzó dühvel. Aztán vettem egy mély levegőt, és elengedtem Dace csuklóját.
- Az ajánlatod egyébként csábító. De már van párom, és mivel sajnos nem érsz fel hozzá,kénytelen vagyok visszautasítani. De mint bétát, bármikor szívesen látunk, az embereiddel együtt.
Sejtettem, hogy ez pedig számára lesz elfogadhatatlan. De legalább az alkualapokat felállítottuk.

Tetszett, hogy ellenkezett, hogy nem adta be a derekát rögtön. És tetszett a dühe, a szenvedélye, az egész, ahogy kifejezte. Bár az önhitt fenyegetése nevetséges volt, mosolyt is csalt az arcomra. Kis naiv, a világ nem így működik. De valahogy még ez is csak csábított benne.
A következő megjegyzése viszont az ajkamra fagyasztotta a mosolyt. Ami lassan leolvadt és vicsorgó undorba és haragvó gyűlöletbe tért át. De még mindig igyekeztem uralkodni magamon, amíg csak tudtam, hiába kelt életre bennem egy éledező vulkán.
- Az a kis sz#ka, mi? - kérdeztem elfojtott hangon. - Mivel több ő, mint én? - markoltam meg izzó érzelmekkel újra a fölsőjét és nem érdekelt, ha közben fájdalmat okozok neki. - Tudom, azzal, hogy szűz a kis drága. Ugye eltaláltam?! - csöpögött belőlem a megvetés, miközben újra közelebb húztam, de ebben már csak erőszak pislákolt. - Pedig már az se lenne, ha én úgy akartam volna... - mondtam vészjóslóan, elengedtem,szinte löktem és elmosolyodtam. - Megesett rajta a szívem - vontam meg a vállam, miközben meséltem. - Itt hagytad szegénykét egyedül, egymagában. De ne félj, legközelebb a fiaim biztosan szívesen elszórakoztatják - pillantottam rájuk győzelemittas vigyorral, mire sűrű helyesléseket kaptam lelkes kurjongatások közepette. Nem fog az a kis riherongy az utamba állni. Ha kell magam csinálom ki.

Sikerült végre felkeltenem a haragját.Ez nem volt igazán jó, de legalább tudtam vele mit kezdeni. Főleg, hogy a dühe méltó párra talált az enyémben. A szavai felkeltették bennem a farkast. Felálltam, tartva őt, majd megfordultam,és hanyagul ledobtam a fotelbe. Körbehordoztam a tekintetem a társaságon, a kezem ökölbe szorult.
- Aki hozzányúl - mondtam csendesen - Nem lesz másnapra halott. Utána se.És azután se.De egy évig minden nap levágom azt a részét, amivel megérintette... Világos? Aztán amikor már beleőrült a fájdalomba... Akkor talán engedem meghalni.
Dace-hoz fordultam,és rávillantottam a legvadabb farkasvigyoromat.
- Békében akarok élni mellettetek. Te még nem ismersz engem... De hidd el, nem is akarsz megismerni. Kevesen vagyunk, de ti sem vagytok sokan, és te is meg tudsz halni, Dace. Minek folyjon vér? Felesleges. Sehol sincs megírva, hogy háborúskodnunk kell.

Még jobban felbosszantott, ahogy ledobott a fotelbe, de valahogy még ez is elbűvölt. Az embereim feszült csöndben hallgatták a fenyegetését. Meg kell hagyni, volt egy borzongató kiállása a férfinak, ettől is lehetett jó alfa. Meg is bocsátottam neki az eltévelyedését, az a kis boszorkány elcsavarta a fejét átmenetileg, nem ő tehetett róla. Majd én észhez fogom téríteni.
Karba tett kézzel hallgattam végig a nekem szánt szavait, majd hirtelen kinyúltam felé, elkaptam a nadrágja derekát és attól húztam fel magam. Akkor sem engedtem el, mikor szorosan előtte álltam.
- Te meg fogsz ismerni engem, mert nem lesz más választásod - mondtam neki félelmetes nyugalommal. - Kiélvezed a kiscsajt, aztán elfelejted, úgysem akarsz tőle többet, csak egyelőre nem a fejed irányít - provokatívan lejjebb csúsztattam egyik kezem, majd következő rejtett fenyegetésem kísérve elengedtem és megütögettem finoman az arcát helyette, valahogy jelképesen a fejébe verve az elhangzottakat
- Persze azért addig is, ne hagyd többet egyedül, sose lehet tudni milyen alakokkal fut össze manapság az utcán... - ezután hátraléptem tőle egy lépésnyit.
- A mi feladatunk fenntartani a rendet Aronában, ami sok áldozattal jár, keményen dolgozunk is rajta, de látod a béke biztosításához sokat számítana egy olyan szövetség, amit mi ketten köthetnénk - utaltam vissza az ajánlatomra.

Egyre dühösebb lettem, és most már nem is próbáltam titkolni. Eltűrtem a nő érintését, de már nem csináltam úgy, mintha nem zavarna. Kesernyés mosoly futott át az arcomon. Nos, igen... Vannak nők, akik csak így képesek csábítani. Épp ezért nem fogja soha megérteni, miért ér milliószor többet Alana egyszerű, kedves viselkedése.
- Nem akarlak megismerni. Épp eleget láttam. Sajnálom, Dace, de nem leszek a tiéd. És utoljára mondom el, aki hozzáér a lányhoz, könyörögni fog a halálért.
Szántam rá néhány másodpercet, hogy átgondoljam, amit mondott. Közben hátra léptem: nem kívántam az érintését, és még egy megalázó ütés nem maradt volna megtorlatlanul.
- A béke egyetlen akadálya te vagy, meg a csürhéd. Nem kell fenntartanod a rendet, mert rajtatok kívül senki sem veszélyezteti.
Most mégis közel léptem hozzá, közvetlen közelről néztem a szemébe. Akár meg is csókolhattam volna, és tudtam, hogy ezzel ő is tisztában van.
- Szövetséget köthetünk, Dace... - mondtam halkan, fenyegetően - Vagy pedig kihívhatlak itt és most, mindkét falka vezetéséért, de akkor ma meghalsz. Vagy pedig választhatod a békés megoldást, ami mindenkinek a legjobb lenne.

Hirtelen elszabadult bennem a tömény gyűlölet. Mintha elpattant volna egy kis üvegfiola és a benne lévő méreg felmart volna mindent, mi útjába esett. A szavai, az arca, mindent elárult róla. Átvert. Most megmutatta ki is ő valójában, hogy milyen ember. Ellenségünk volt, menthetetlen, undorító. A nőcskéjével és Govrikékkal együtt. Az egész bagázst ki kellett volna irtani innen. Fertőzték Aronát.
Akkor és ott majdnem elvesztettem a fejem. Kis híja volt, hogy el nem szabadult a pokol. De sokkal ördögibb tervem támadt, és ez volt az, ami erőt adott magam felett. De még így is kevesen múlott. Megtehettem volna, hogy válaszolva a fenyegetésére, és természetesen nem úgy játszva ahogy a kis butus gondolta, rá ugrasztom a fiúkat. Azok meg kezelésbe veszik, aztán hazaküldöm felismerhetetlen formában, talán egy kis bemutatót is tartok vele, hiszen példát kell statuálni. Vagy játszhattam is egy kicsit a drága kis farkasokkal. Szerencsére ebben megkönnyítette a dolgom.
- A béke egyetlen akadálya te vagy - feleltem neki. - Korábban ok nélkül megtámadtál egy vámpírt, aminek kis híján súlyos következményei lettek, talán még egy aronai belviszály is kisülhetett volna belőle. Ráadásul nem segített rajtad az sem, hogy gyáván leléptél utána, elismerve ezzel a tetted. Aztán most idejössz fenyegetőzni, és kezet is emeltél egy emberemre. Miről is beszélünk? Kiszámíthatatlan, agresszív ember vagy, jobb, ha belátod. Nem való alfának - gondolkodás nélkül dőltek belőlem a szavak, gondoltam a végén csak kijön belőle valami használható. Ha nem, hát elveretem. Így is, úgy is én álltam jobban, nem különösebben izgattam magam tehát. - Talán erről ki is kéne kérdeznem a falkád tagjait. Ide kéne hoznunk őket srácok egy beszélgetésre - mondtam a bandának vigyorogva. Egyben biztos voltam. Az a sz#ka volt a gyengepontja. És ott akartam bántani, ahol a legjobban fáj. Előre élveztem.

Elmosolyodtam, jéghidegen. Az első támadónak eltöröm a nyakát, a másodiknál átváltozom, és elharapom a torkát. Nyolcan maradnak, mire felocsúdnak, ha elég gyors vagyok, heten. De utána elvész a meglepetés ereje... Nem, ez nem járható út. Mást kell kitalálni.
Körbenéztem. Vascsövek mindenhol, a zsebekben nyilván kések, némelyik alighanem ezüst. Ez sem a legfényesebb. Nyilvánvaló, hogy a harccal itt nem megyek semmire.
- A vámpírral személyes ügyem volt. Nem tartozik rád. Senki nem mozdul! Tegyetek egyetlen lépést az ajtó felé, és az ostoba vezéretek halott lesz, mielőtt felfogná, mi történt vele.
Elég közel álltam Dace-hez, könnyedén elroppanthattam volna nyakát. Fogalmam sem volt, egy Átkozott belehal-e ebbe, de nem is számított.
- Ide figyelj, Dace! Nem érdekel a véleményed. Senki nem hatalmazott fel rá, hogy védd Arona békéjét, és nincs rád szükség. Nem kellesz nőként, nem kellesz társként, nem kellesz bíraként sem. Én most elmegyek. Amelyikőtök a falkám kőzelébe merészkedik, megtanulja, mi a fájdalom. Nem tőlem... Én csak a testeteket és az elméteket törhetem meg. De ismeritek a saját történeteteket? Tudjátok, ki átkozott el benneteket? Likantrópnak lenni nem a legrosszabb, amit egy druida veletek tehet. Dace, mit szólnál hohzá, ha örök életedre hímlőhelyes és ronda lennél? Hát te ott egy kis impotenciához? Nos? Farkasemberek vayunk, nem sehonnai Átkozottak felkapaszkodott bandája, és olyan erőknek parancsolunk, amiről sejtelmetek sincs! Szóval félre az utamból, és ne lássalak többé titeket a falkám a közelében.
Az ajtó felé indultam, feladva előnyös támadópozícióm.

Teljes mértékben leírta magát a szememben, mikor az életem fenyegette. Szánalmas volt. Ahogy az egész falkája. Méltó vezért találtak maguknak. A későbbi szavai mélyen érintettek, felforgatták a gyomrom és valami mélyről jövő keserűség, bánat és tehetetlenség lett úrrá rajtam. Fájtak a szavai, és ezzel aláírta a halálos ítéletét. Elpattant valami bennem és már csak annyit kívántam, hogy szenvedjen. Össze akartam törni, fizikailag és lelkileg is.
Persze amikor a druidákat emlegette láttam, hogy pár emberem elbizonytalanodik, ahogy bennem is hirtelen tanyát vert a kétség, egy pillanatra megijesztett, de aztán hamar kapcsoltam. Nem volt druidájuk. És még ha lett is volna, a falkájuk kicsi volt és harmatgyenge, semmit sem ért volna a varázslójuk az erejükkel. Tehetetlenek voltak velünk szemben. Régebben sem hódoltam be se a n... kígyóknak, se annak a szilfidnek... és lám-lám, most ők sehol sem voltak, mi meg csak egyre erősödtünk, hála nekem. Erős voltam, és bármit elértem, bárkit is kellett ehhez tönkretennem.
Kegyetlenül elnevettem magam, miközben elindult az ajtó felé.
- Szép próbálkozás farkas, de nem vált be - ezzel elég volt egy pillantást váltanom pár főbb emberemmel és már lendült is a banda, szinte egy testként. Vasrudak suhantak a levegőben, kések villantak, ütések sorjáztak. Tíz átkozott vetette magát rá, s ha eléri, hogy átváltozzanak, 10 különféle veszedelmes vadállat szomjazza majd a vérét és tépi apró cafatokra. Pedig megölni még nem akartam. Még nem szenvedett eleget. Közben hátranyúltam az ajtófélfában, belemarkoltam a hajcsomóba és attól rángattam talpra a kuporgó, elbújó Perryt.
- Harcolj, ny@vajás! - de nem löktem be a tömegbe, tökéletes volt élő pajzsnak a szerencsétlen ny0morult.

Azért azt meg kell hagyni, jó blöff volt. És majdnem bejött. Mellesleg, még csak abban sem vagyok biztos, hogy igazán blöff volt... Roxana gyanús volt nekem. Bár, hogy egy ilyen helyzetben mit is kezdhetnénk egy kissé visszamaradott, tizennégy éves druidával, nem tudtam.
Megint bunyó... Aktív ketrecharcos korom óta nem voltam ilyen fáradt, és tessék...
Felkaptam egy széket, és a tömegbe vágtam. Valaki a térdéhez kapott és felbukott, hátborzongató reccsenés... Rá már nem lesz gond. A bejárati ajtónak vetettem a hátam, és bár vállig berezonált a karom, elkaptam egy vascsövet. Magam felé rántottam, a gazdáját egyidejűleg fejeltem arcon és térdeltem lágyékon, majd még a saját elrekvirált fegyverével is halántékon suhintottam. Felesleges hencegés volt, és időt adott valakinek, hogy embereset üssön a vállamra az összetört szék lábával. Nem maradtam adósa, vissza is háátrált a többiek közé, törött csuklóját dédelgetve. De már jött is a következő...
Végül hatan feküdtek körülöttem eszméleetlenül vagy harcképtelenül, de maradtak még azért... És viharosan rongyosodtam. Valaki gyomron döfött ugyanannak a széklábnak a szilánkos végével, ami nem esett jól. A bal kezemen három ujjamat eltörte egy vascső, a mellkasomat felhasították, szerencsére nem ezüsttel... A vállam megroggyant, bicegtem, és vérzett a szám. Valakinek volt egy ezüstboxere... Több kis vágásból véreztem, de még talpon voltam. Az, hogy mindenem fájt, azért nem jó kifejezés, mert olyan részem ks sajgott, aminek a létezéséről nem is tudtam.
Pillanatnyi szünet állt be, de vártam, hogy összerendezzék soraikat, és folytatódjon a támadás. Izzóbpillantást vetettem Dace-re, ami azt üzente, ha végeztem az embereivel, őt is elkapom. Csakhogy nem igazán hittem benne, hogy kibírom a következő rohamot...

A heves harcból annyit érzékeltem, hogy kivédtem egy elvágódó emberem véletlen csapását Perry fejével, akinek eltört az orra ettől. A vértől kissé megzavarodtam, de nem volt olyan erős hatással rám. Szerencsére az embereim is viszonylag megúszták a véres kalandokat és az átváltozást. A bunyó végére hat átkozottat leterített, maradt még négy nekem és Perry. Karl nem tudom hová tűnt, miután kihajították az ajtón, de ha ezek után megtalálom, abban nem lesz köszönet. Igazából végig azt vártam, hogy támadja már hátba a farkast, de egyelőre semmi nyoma sem volt.
A beállt pár pillanatnyi szünetbe kiáltottam az utasításom, mi az, hogy megálltak?! Főleg, hogy éreztem miféle érzeteket küld felém a férfi. Szívesen viszonoztam volna azokat, csak az embereimen keresztül. Nem verték még eléggé agyon.
- Gyerünk! Csináljátok már ki! - dühömben ellöktem Perryt, aki az alfa lába előtt elterült, félelmében nem is mert többet moccanni, csak védte a fejét.
- Gyerünk! - ekkor tudatosult bennem, hogy a szánalmas semmirekellők félnek az alfától! Hirtelen felfortyant bennem a düh, kitört a vulkán, de azért nem kockáztattam, megfogtam a mellettem lévő asztalról a nehéz agyagvázát és teljes erőmből hozzávágtam. Azért azt tudtam, hogy ha rám akarna támadni megvédenének a gyáva fiaim, hiszen már most úgy helyezkedtek kettőnk között, hogy ne érhessen el hozzám. De támadni nem mertek a b@rmok!

A váza felemelt karomon csattant, el is zsibbadt rögtön az alkarom, de másod percek  alatt helyreállt. Sértetlen, vagy mlndjuk azt, hogy nagyjából sértetlen kezemben még ott volt a vasrúd. Elvigyorodtam, mikor felfogtam, minek szól a pillanatnyinál egyre hosszabbra nyúló szünet és Dace hisztériázása: ezek félnek tőlem!
Léptem egyet előre. Semmi. Még szélesebben vigyorogtam, most a megmaradt Átkozottakra.
- Hát, akkor ennyit rólatok -adtam meg a kegyelemdöfést.
Dace felé fordultam.
- Köszönöm a vendéglátást. Nem mondanám, hogy bármelyik részét is élveztem. Most elmegyek. Csak, a miheztartás végett: van druidánk, és nézz körül, mit műveltem itt... Egyedül az én erőmet felhasználva kriplivé átkoz mindannyiótokat.
Az ajtó felé indultam, azon töprengve, honnan szerzek druidát. Bicegtem, de nem szisszentem fel.
- Együtt se tudtatok legyőzni. Ne akarjátok, hogy egyik este egyedül legyetek, mikor épp dühös vagyok.
Azzal kiléptem az ajtón, remélve, hogy nem próbálnak megállítani.

//Lakóházak/Túlvilág útja 11//

Magamból kikelve ordítottam neki a gúnyos megjegyzései után. Ne legyen olyan öntelt, le fogom törölni a vigyort a képéről. Ezt még nagyon meg fogja bánni, és nem közvetlenül rajta fog csattanni a bosszúm.
- Meglátjuk Petr! A földdel egyenlővé teszem a falkád! - De csak sétált kifele tovább. Félrelöktem az embereim, felkaptam egy vasrudat és ezt is az alfa után hajítottam.
- Te se hagyd egyedül a kis cs/trid! - ígértem meg neki egy ennyivel a fenyegetésem, de többet már nem bírtam hozzátenni, a tomboló harag belém fojtotta a szót. Pedig már láttam magam előtt hogy fogom összetörni. Minden vágyam ez volt, és legszívesebben már most hozzáláttam volna.
Felkaptam egy szék törött lábát és azzal kezdtem ütlegelni az embereimet, miközben azért a megfelelően válogatott szitokszavakkal illettem őket. Csak arra figyeltem már fel, mikor Karl felkapta a földről az elhajított rudat odakint, és hangosan felkiáltva még egy utolsó csapást rá akart mérni a farkasra, ha már eddig kimaradt a jóból. Ő is meg fogja kapni a magáét, bár talán már csak ő volt használható állapotban.