Túlvilág útja 11. - Petr

Lakók: Petr

Egyszerű rozoga épület, emelete nincs, viszont pince és garázs tartozik hozzá. Külső falai épek, akárcsak a bejárati ajtó.

Letettem a fal mellé, az ablak alá a generátort. És máris rájöttem, mi nem stimmel. Én hü/ye!
Felnevettem, és egy ideig nem is tudtam abbahygni.
- Jó ég... A generátort kívülre kell tenni - mondtam.
Na jó, fel a cuccot, ki a ház mellé.
- Fúró kéne, de az persze árammal működik. Add csak azt a vezetéket, és szaladj el a kocsihoz, légy szíves. Találsz a hátsó ülésen két kanna benzint, hozd ide az egyiket, kérlek.
Fogtam egy csavarhúzót, és elkezdtem buherálni a generátort. Elég hamar sikerült összehoznom, hogy a fúrógépet rá lehessen kötni.
- Itt, az ablakfélfánál vezetem be a vezetéket - magyaráztam Alanának - A fát könnyebb átfúrni, mint a falat.

A nevetése meglepett és csak figyeltem egy darabig. De nem szűnt ez meg olyan gyorsan, így kénytelen kelletlen rám is átragadt a jókedve, s feloldotta a nehézkes hangulatom.
Letettem a vezetéket és siettem is a kocsihoz az utasítások szerint. Odaügyeskedtem hozzá a kannát és csöndben vártam a folytatást. Figyeltem mit csinál a generátorral. Igazság szerint egyre jobban kezdtem élvezni ezt a barkácsolásdit. Főleg így, hogy segíthettem. És sokat jelentett nekem, hogy magyarázta is, hogy mit csinál. Jól esett. Nem voltam hozzá szokva. Eddig mindent inkább kilesnem kellett.

Letekertem a generátor tartályának kupakját, és teletöltöttem a tartályt benzinnel. Még maradt a kannában egy adagnyi.
- Ez lehet, hogy hangos lesz...
Berántottam a generátor motorját, de meglepetésemre csak halkan duruzsolt, és a büdös, áradó benzinfüst helyett is csak kevéske gőz csapott ki a kipufogóján.
- Nem is vészes.
A fúrógépet rácsatlakoztattam a generátorra, és a megfelelő méretű fúrófejet raktam a végére.
- Ez viszont már hangos lesz.
Kifúrtam az ablakkeretet. A régi, korhadt fa persze végighasadt, de erre számítottam. Lehetett volna rosszabb is.
- És most szépen átvezetjük itt ezt a vezetéket... Így... És a másik végére rakunmk egy elosztót, hogy a generátorhoz csak egy vezeték csatlakozzon. Aztán majd meglátjuk, hogy bírja-e ez a cucc a hűtőt meg az asztali lámpát. Többet egyelőre nem kötök rá.

Kíváncsian, kicsit izgatottan követtem minden egyes mozzanatot. Ahogy beüzemelte a generátort, ahogy használta a fúrót, hallgattam a magyarázatokat. Fúró már párszor az én kezemben is volt, de inkább nem kísérleteztem volna vele, ha nem muszáj. Ismertem a határaimat, és a fúró azon eszközök közé tartozott, amivel nagy valószínűséggel veszélyt jelentettem volna az emberiségre nézve. Viszont nagyon imponált, hogy ennyire feltalálta magát. Ilyesmiket barkácsolt, holott csak második napja volt Aronában. Úgy éreztem őt se kéne félteni, a jég hátán is megélne. Bár adnék még ennek egy kis időt. De azért tetszett a gondolat.
- Mit segíthetek? - kérdeztem meg tettre készen.

Beüzemeltem a hűtőt, és lám, sikerült! Működött.
- Hát... A fúrás-faragásnak mára vége, de a kocsiban van ásványvíz, tej, felvágott meg ilyesmi. Azokat még gyorsan be kéne pakolni, aztán meg pihenésképpen elkezdelek tanítgatni, ha akarod.
Mikor végeztünk a pakolással, megálltam a kocsim mellett. Levettem a pulóverem és a pólómat, hogy szabadabban tudjak mozogni. Hűvös volt, de annyira nem, hogy zavarjon.
- Na jó, először megmutatom az alapállást. Tedd fel a kezed, így - mutattam - És kicsit rogyaszd meg a térdeidet. Jó. Így könnyen tudsz védekezni az ütésektől, könyökkel blokkolhatod a deréktájra érkező rúgásokat.

Bólintottam a felvetésére, és hozzá is láttunk a pakoláshoz. Közben megállapítottam, hogy viszonylag egészen meglepően sok dolgot vásárolt. Elnéztem aztán a telerakott hűtőjét, és kicsit zavart az elrendezése. Valahogy nem volt logikus. Vagy nem is. Úgy érzésre nem volt tökéletes. De miért is érdekelt engem, hogy hogy van elrendezve a hűtője?! El is hessegettem a gondolatot.
Levetette a fölsőjét, és az egy kicsit meglepett, fel is szaladt a szemöldököm egy pillanatra. Nagyon nekikészült a harci oktatásnak és ez egy kicsit aggodalommal töltött el. Egy pillanatra inamba szállt a bátorságom. De igyekeztem összekapargatni, miközben kioldottam a hátamra terített pulcsi összekötött ujjait. Letettem az autójára. A vékonyka kabátocskám nem vettem le, hiába akadályozhatott, annyira nekem nem volt melegem. Még.
Innentől kezdve pedig csak rá koncentráltam.
Feltettem a kezem, rogyasztottam, ahogy mondta. Könyökkel blokkolhatom a rúgást... Ezzel a kijelentésével szemben kissé szkeptikusnak éreztem magam. Csak rá kellett nézni hozzá. És rám. Esélyem sem volt ellene. Csak végig kellett nézni rajta, az izmain, úgy az egész megjelenésén. Ezt nem is tudtam nem megtenni.
Tartottam tőle. Most talán egy kicsit jobban is, mint előző nap. Még mindig éreztem a vállamban a suhintását, és valamiért most még erősebbnek tűnt előttem. De épp ebből próbáltam erőt meríteni.

- Szerintem a kabátodat vedd le, de te tudod.
Edzőcucc, én m@rha... És azt biztosan simán el is fogadta volna, végül is a tanításhoz tartozik...
- Kezdjük a legegyszerűbbel. Üss meg. A mellkasomat. Mutatom.
Lassan, nagyon lassan kiviteleztem az ütést, és a szegycsontja előtt két centivel meg is állítottam.
- Ne mozgasd a csuklód. A kézfejed és az alkarod legyenek egy vonalban. Különben egy nagyobb ütésnél eltörik a csuklód, láttam már ilyet. Na gyerünk, próbált meg. Először lássam, hogy megy, még nem fogok védekezni.
Leeresztettem a karjaimat, és vártam, hogy megüsse a mellkasomat. Tudtam, hogy nem fog erősen ütni, de pár kék és zöld folt, amit ő is láthatott, tanúsította, hogy tudna, ha akarna.

A megjegyzésének végül engedtem és levettem a kabátom, maradtam a kis viseltes ujjatlan felsőmben. Aztán jöhetett újra az okításban való elmélyedés.
Figyeltem a mozdulatát, hogy le tudjam másolni. Ellenőriztem a karom, hogy milyen is az, ha a kézfej és alkar egy vonalban van. Csak hogy biztosan tudatosítsam. Még mindig nem volt az igazi a csuklóm, mióta akkorát behúztam neki, jobb erre figyelni.
Aztán meg kellett volna ütnöm. És ez hirtelen egy pillanatra megrendített. Nem védekezett, csak állt és várta, hogy megüssem. Ez így... nem volt jó. Tudtam, hogy oktatás az egész, de ez így nem ment.
Láttam rajta a foltokat, melyeket én okoztam. És ezt egyáltalán nem értettem. Miért hagyta, hogy ilyesmit szerezzen? Miért engedte meg nekem? Simán leállíthatott volna. Neki meg van az ereje hozzá! Akkor miért nem élt vele? Ki voltam én vele szemben? Egy kis senki. Ő miért nem használta az erejét akkor ellenem? Leállíthatott volna. Azt tehetett volna, amit csak akar. Ezek a gondolataim egészen eluralkodtak felettem és egyelőre nem sikerült rendeznem őket.
Végre feltekintettem arcára szálkás izomzatáról és kék, zöld, lila árnyalatairól, és észrevettem, hogy a tartós szünetet, amit tartottam már kezdheti furcsállni. Ezért az utasításoknak megfelelően meg is ütöttem. De ezt biztosan meg sem érezte, szinte csak azért tudhatott róla, mert látta.

Láttam, hogy habozik. Nem értettem, miért. Tegnap nem habozott nekem rontani, pedig akkor nem tudhatta, hogy nem fogom bántani...
A szeméből próbáltam kiolvasni, mire gondol, de vagy direkt kerülte a tekintetem, vagy véletlenül, lényeg, hogy mintha inkább a mellkasomat fixírozta volna. Ezt akár hízelgőnek is találhattam volna, de azt hiszem, aligha azért csinálta, amiért egy másik nő tenné.
Végül aztán elszánta magát és megütött. Tulajdonképpen nem is volt rossz ütés. Kicsit ugyan lassú volt, és nem is túlzottan erős, de azért jó kezdet volt.
- Rendben. Ez így jó volt. Csak... Próbáld meg beleadni az egész testedet. Így, látod? - megint megmutattam az ütést, és megint nem értem hozzá - Fordulj rá egy kicsit a csípőddel is.

Nem tudtam mit kezdeni azzal, amit mondott. Nevetségesen hangzik, épp most, ebben a szituációban, de nem fért bele a világomba, hogy mindent beleadva megüssem. Talán a motiváltság hiányzott, vagy épp a kellő érzelmek.
Figyeltem amit mutatott, hogy hogy is kéne csinálni. És tőle támadt egy ötletem. Igazából mérlegelnem kellett, hogy mit tegyek, nem akartam túljátszani a dolgok, vagy jelentőséget adni neki. Végül aztán előre kiszámítva az ütést, beleadva a megfelelő erőt, és útmutatása szerint a lendületet is, tettem, amit kellett. És tökéletesen úgy, ahogy mutatta. Én sem értem őhozzá.

Felvontam a szemöldökömet.
- Nem vagyok törékeny - mondtam szárazon - Azt kértem, hogy üss meg. Különben csak tippelni tudok, hogy jó ütés volt-e.
Mély levegőt vettem, és enyhébb hangon folytattam.
- Bocs. Nem vagyok tanár, oké? Nem elég, ha nézem, mit csinálsz- magyaráztam - Kérlek, üss meg rendesen. Én sem fogok veled kesztyűs kézzel bánni, amikor arra lesz szükség.
A szemlébe néztem, és igyekeztem egy derűs pillantással biztatni, hogy ne fogja vissza magát.

Kis híján majdnem megint megmakacsoltam magam. Már csak a hangja miatt. De ez butaság lett volna, így inkább hallgattam arra, amit mondott. Elvégre ő kérte, miért tennék akkor mást? Megpróbáltam kikapcsolni a kis hangot a fejemben és elfelejteni az egészet. Itt és most nem gondolkodni kellett, hanem tanulni.
Megütöttem. Úgy ítéltem meg, hogy éppen úgy, ahogy kellett, de erről hamarosan úgyis megkapom a kritikát és lassan tovább is léphetünk valamerre. Az erőt tekintve azt hiszem tudtam volna erősebbet is, ha szükség lett volna rá, de ez így már felvállalhatóbb volt. A szemébe is néztem utána, kíváncsi voltam mit láthatok benne.

A lányra mosolyogtam. Sikerült pont ugyanott megütnie, és így már kicsit fájt a dolog, de nem annyira, hogy szóvá tegyem. Elvégre, én kértem, hogy üssön meg.
-Jó. Ügyes vagy. Most ugyanezt a másik kezeddel is. Figyelj a csuklódra, és csípőből üss... Sokszor, egymás után. Ez talán kicsit fura lesz, de azt akarom látni, hogy milyen gyorsan és erősen tudsz ütni. Szóval légy szíves, adj bele mindent.
Gyanítottam, hogy ez a tanítási módszer több, mint ostoba, de semmi jobb nem jutott eszembe.

Komolyan hallgattam amit mondott. És felkészültem. Másik kéz, csukló, csípő, erő, lendület, cél. És nem gondolkodni.
Elég lagymatagul indult az első suhintás, gyenge volt és ügyetlen, de ahogy tovább próbálkoztam egyre jobban belelovaltam magam, egyre dühösebb lettem és ez az ütéseken is megérződött. És a végére elegem lett az egészből.
Karomról lehullott egy madzag a nagy hévben, felvettem a földről és közben kérdeztem.
- Milyen volt? Mert többet nem foglak megütni, ha nem adsz rá okot. Keresek más boxzsákot - jelentettem ki komoran, tekintetemben még ott lángolt, hogy felbosszantottam magam és már a kabátomra is pillantottam, hogy visszaveszem.

Követtem a lány pillantását.
- Felejtsd el. Még nem végeztünk. Jó voltál. Ha az kell, adok rá okot. Én így tanítok.
Odaléptem hozzá. Közvetlen közelről néztem a szemébe.
- Mitől félsz? Áruld el nekem.
Volt valami... Talán a múltjában. Valaminek történnie kellett, mert senki sem ok nélkül ilyen visszahúzódó. Én már csak tudom.
Nem mozdultam, és csak próbáltam a szép, sötét szemekből olvasni.

Szavait fenyegetésnek is vehettem volna. Én ugyanis végeztem a tanulással is, az okot pedig ennek értelmében komolyan gondoltam. Persze tudtam, hogy ő nem így érti. Viszont az, ahogy közel lépett, már konkrétan fenyegető volt. Kérdését halva tekintetem bizalmatlanná és óvatossá vált, de mindvégig kihívóan tartottam a szemkontaktust, sőt, harciasan ki is húztam magam.
- Miért segítenék neked okot találni? - szűrtem halkan fogaim közül, leheletnyi gúny vagy megvetés is elrejtőzhetett benne, bár magam sem tudtam eldönteni, hogy akartam-e bele ilyesmit csempészni, vagy sem.

Elmosolyodtam, és egy egész kicsit hátraléptem, hogy ne érezze feszélyezve magát. Láttam rajta, hogy megint kész lenne harcolni, és ez tetszett. Erős volt. Lélekben erős, és az sokszor többet számított, mint az izmok.
- Félreértettél. Te félsz valamitől. Félsz nyitott lenni, vagy nem tudom... Mintha félnél bízni másokban. Nézd... Nem vagyok én senkid sem, legjobb esetben is a tanárod, maximum. De szeretném tudni, mi az, amitől olyan lettél, amilyen. Nem kell most azonnal. De ha egyszer a múltadról akarsz beszélni... Tudod, hol találsz.
Azzal megint leültem, és a kocsi hideg fémkasztnijának döntöttem a hátam. Fájtak a bordám, a mellkasom és a gyomrom. Ebből a lányból, ha ő is akarja, még veszélyes bunyós is válhat.

Amint meghátrált, azonnal feloldódtam én is. Mintha lett volna valami kis határvonal, amin ha átlép bekapcsol és kikapcsol egy ösztönszerűség, vagy akármi.
- Senkiben sem bízom. Nem is szabad tökéletesen megbízni senkiben sem. Mindig kell legyen egy kis kétely, ami akár az életed is megmentheti - mondtam komoran. - Senki sem tudhatja, még csak nem is sejtheti, mi van a másik fejében - oldotta meg a nyelvem a távolsága. - Elszigetelt, magányos kis világok vagyunk mindannyian - ebben a mondatomban több szomorúság csengett, mint szerettem volna. Ugyanis semennyit sem akartam volna benne tudni. Mi ez a szentimentalizmus?!
Megbánva, hogy egyáltalán kinyitottam a szám figyeltem, ahogy a kocsinak támaszkodott és én keresztbe összefontam karjaim melleim alatt. Újfent a kabátomra tekintettem, de talán csak azért, hogy elkerüljem vele a szemkontaktust.

Figyelmesen hallgattam, amit mondott. Valahogy így képzeltem. Igen. Sejtettem, hogy így látja a világot, de azért rossz volt hallani.
Alanára pillantottam Fekete szemek, szeplős arc, mely, ha nagy ritkán mosoly játszik rajta, felragyog... És valahol, valami kattant egyet. Talán egy zár vagy lakat, nm tudom. Esetleg becsukódhatott egy ajtó. De azt tudtam, hogy ezt a hangot csak én hallhattam. És azt is tudtam, mit jelent: nem fogok magára hagyni a lányt. Valami bekattant, összekattant vagy bezáródott bennem, valami, ami valahogyan őhozzá köt. Segíteni akartam neki.
- Azt hiszem, értelek. De például... Te lehetségesnek tartod, hogy egy napon történjen valami, és én bántsalak? Hogy komolyan megüsselek, vagy olyat mondjak, amiről tudom, hogy fáj?

A kérdése nevetséges volt. Egyértelmű, hogy ő sem különbözött a többiektől. Mindenki ugyanolyan. Én is. Annyira naiv volt a kérdés, hogy az már szinte fájt. Nem is értettem miért tette fel, mi volt ezzel a szándéka.
- Miért ne tartanám lehetségesnek? - kérdeztem vissza a kérdésére, miközben még mindig a kabátom fixíroztam. Szavaimból sütött a véleményem. Egyértelmű, hogy megtenné. És ha a szükség úgy kívánja, a túlélés azt hozza, meg is érteném. Annyit tehetek, hogy ügyesebb leszek nála. - Eleve, miért ne tennél ilyet? - kérdeztem meg komolytalanul, igazából költői kérdésnek szánva az elhangzottakat és felé fordultam, hogy egyenesen a szemébe nézek.

Felpillantottam rá, és szememben csak kedvességet láthatott.
- Miért tennék ilyet? Nem vagyok szent. De nem bántok nőket. És... Azt hiszem, kedvellek, Alana. Nem várom, hogy elhidd, vagy, hogy megbízz bennem, de nem árt, ha tudod.
Felálltam, és kinyújtóztam. Ez rossz ötlet volt, mert Alana összes ütése megsajdult. Elfintorodtam, de más jelét nem adtam a fájdalmamnak. Mégiscsak férfi volnék...
Felhúztam a pólómat, és utána a lány felé nyújtottam a kabátját.
- A mai órának vége. De örülnék, ha itt maradnál velem.

Igazából újra elkezdett felhúzni a szavaival. Tudtam, hogy rengeteg harag van bennem, de az meglepett, hogy valaki ilyen semmiségekkel képes volt állandóan előhozni belőlem. Ilyen még sosem történt velem. Mindig tudtam uralkodni az érzelmeimen. De aztán mire bármit is szkeptikusan reagálhattam volna, vagy csak levonhattam volna a következtetést, hogy a szavak mit sem érnek, akkor meglepett a következő mondatával. Ezt nem is titkoltam el előle. Hirtelen nem is tudtam mit mondjak, reagáljak erre. De nem is volt rá szükség, nyújtózott egyet és a grimasz az arcán nem kerülte el a figyelmem.
Magától feloldódott elzárkózó testtartásom és közelebb léptem.
- Minden rendben? - csúszott ki. A következő megjegyzésére nem tudtam mit mondani. Nem is volt ez óra, azon kívül meg mi mást csinálnék, mint hogy vele maradok? Vagyis... ez most furcsa volt.

Lenéztem a lányra és elmosolyodtam.
- Persze, hogy minden rendben. Csak egy kicsit fáj.
Ez teljesen őszinte válasz volt. Úgy gondoltam, ha tényleg kezdeni akarok valamit ezzel a lánnyal, csak az őszinteség a célravezető. Már csak azt kén kitalálnom, hogy mit is akarok kezdeni vele.
- Mit gondolsz - kezdtem elgondolkodva, és most én dőltem neki a kocsimnak - Lehetséges, hogy egyszer, majd, valamikor teljesen megbízz bennem?
Derűsen, de belül néma feszültséggel vártam a válaszát. Valamiért nagyon fontosnak találtam.

Annyiban hagytam a fura aggodalmam és elvettem tőle a kabátom. A kérdése alatt pedig fel is vettem. Rávágtam volna, hogy nem, kizárt. Már a levegő is megvolt hozzá. De elgondolkodtam és elbizonytalanodtam. A kék, zöld, lila foltjai miatt.
- Nem tudom - vallottam be halkan. - De miért tennék veled kivételt? Miért bíznék meg benned, ha eddig senkiben sem tettem? - kérdeztem meg tőle, s bár harciasan akartam tenni, egyáltalán nem úgy sikerült. Elveszett kis állatkának éreztem magam. Ez nem volt így jó.
- De most hadd kérdezzek valamit én is - kapott erőre a hangom. - Miért hagytad, hogy ilyesmit okozzak neked? - kérdeztem meg és megböktem ott, ahol tudtam, hogy van egy foltja. - Simán megakadályozhattad volna.