Túlvilág útja 4. - Ameli Tarotte

Lakó:
Ameli Tarotte
Sylas Drayden

Egy kisebb családiház romjainak kinéző házmaradvány, pincével és jelenleg életveszélyesen rozoga tető térrel.
Az ablakok előtt még néhol található pár függöny cafat, már ahol megvan az ablak keret. Belül mindent kosz, por és rom borít. Törött maradványok amiről szinte kikövetkeztethetetlen minek a részei voltak egykor.

_____________________________________________________________________________________
12.11.17
A házban a pince lett először felújítva a házban. Szigetelve lett, és a falak fehérre lettek festve. A padlón nem túl világos, kellemes színű kemény parketta van. Az egyetlen bútor jelenleg egy dupla ágy a szobában, fekete faragott fakerethez mély királykék ágyneművel.
A Fürdőszoba még felújítás alatt van, de a padló már rendbe lett hozva. Csempe még nem lett lerakva, az ablak be lett takarva, és a lukak is, de ezen van még mit dolgozni. A víz elvezetés a padló közepén egy elfolyócsővel lett egyenlőre megoldva, aminek a tetején rács van. Kádként egy hatalmas, lapos dézsa szolgál.
Az előszobába pedig egy kutyaház lett beszerezve, ami rongyokkal lett kibélelve.

Igyekeztem tartani vele a tempót most is. Gyors volt és ügyes, én meg nem annyira. Kétszer is majdnem eltaknyoltam út közben, de reméltem, hogy ezt nem szúrta ki.
Egész hamar megérkeztünk a házához, bár azért már valahogy sejtettem, hogy kifogyóban vagyunk az időből.
- Kösz, hogy itt hagyhattam a biciklim, meg a cuccaim - jegyeztem meg, miközben előre engedtem. - Egyébként miért pont ezt a házat választottad a sok közül? - körbe pillantottam, és igazából nekem tök ugyanolyan rom volt, mint a többi. De gondoltam, hogy nem nagyon számít itt a hely maga, csak az, hogy megvédjen a napocskától.

Végig próbáltam figyelemmel kísérni a csetlésbotlásait és az útra is figyelni. Igazából az első nem mindig ment, ha elesett volna azt úgy is meghallom, és akkor megálltam volna.
Végül aztán megérkeztünk, és másodszor azt hiszem nem kellett beinvitálnom.
A köszönetére csak egy mosollyal feleltem. Igazából nem is tudtam elképzelni, hogy juthatott ez épp most eszébe. Nem bántásból, csak engem nagyon furán érintett.
- Nem tudom - vontam meg a vállam miközben elindultam a házban. - Valószínűleg félig rábökésre, de amúgy ennek egészen épek voltak a falai, és van egy pincéje. - Nem sokkal ez után elértem oda ahova akartam. Egy rozoga szekrényből egy új fémtálat vettem ki és egy flakon vizet. Kitöltöttem a tálba a víz egy részét, majd a másikat Szilva itatós táljába, aki közben előkerült, és egyből rávetette magát. - Ha gondolod mosd meg magad - szóltam Sylasnak miközben finoman a tál felé böktem. Valami azt súgta viszont, hogy valamennyire nekem is sikerült összekennem az arcom.

Valószínűleg én is így fogok választani. Rábökéssel. És ha felelősségteljesek akartunk lenni éppen ideje lett volna mennem, főleg, ha azt akartam, hogy ne olvadjon le a kezem, mikor rábökök egy házra. De nem hoztam fel a dolgot. Annyira nem volt ellenemre az itt tartózkodás.
Figyeltem amit tett vett, aztán kisebb szívgörcs kíséretében konstatáltam, hogy nem vagyunk kettesben. Ekkor elmorfondíroztam azon, hogy talán mégis el kéne köszönnöm. De nem, nem gondoltam komolyan.
A mosakodásos megjegyzése viszont annyira váratlanul ért, hogy elsápadás híján elkomorodtam.
- Ennyire szörnyű a helyzet?

- Az állad még mindig teljesen olyan - mutattam a kezemmel is az enyémen. - Ennyi idő alatt én sem tudtam eltüntetni rólad az egészet... - vontam fel a szemöldököm, a gondolatba viszont kis híján beleborzongtam. Itt állt előttem az a férfi akivel az előbb egész rendesen összegabalyodtunk, és ettől nem igazán tudtam elvonatkoztatni. Elléptem kicsit a táltól és vártam, hogy neki álljon megmosni az arcát. Minden mozdulatát figyelemmel kísértem. Végül aztán kisvártatva megszólaltam.
- Sylas... biztos, hogy most akarsz magadnak házat keresni? - kérdeztem meg bizonytalanul. - Tudod... reggelre most itt is meghúzhatod magad. - Hozzáakartam még tenni, hogy engem nem zavar, de végül nem tettem.

Átsuhant az arcomon némi elfojtott undor, amit abban a pillanatban magam iránt éreztem. Egy kicsit talán az is megviselt, hogy milyen természetességgel tudatta velem a tényket. Persze, nem kell drámázni az ilyesmiken most már, mégsem tudtam most értékelni még csak a csábos megjegyzését sem.
A tálhoz lépve nem néztem a vízbe, nem akartam látni a tükörképem, és úgy mostam meg kicsit talán ingerültebben az arcom és kezeim.
Mikor a nevemen szólított végigjárt valami kellemes borzongás és elfeledtette velem az iménti súlyos érzelmeim. Hát még mikor tudatosult az ajánlata.
- Nem zavarnálak? - kérdeztem meg, miután nyugodtan felé fordultam. Hozzá kívánkozott tennem, hogy "Csak nem félsz, hogy megsüt a nap?", de inkább nem komolytalankodtam el.

Pár pillanatig egy rongy után kutattam, amiben megtörölheti az arcát, aztán ismét ránéztem.
- Nem tudok túl nagy kényelmet biztosítani. Bútorom még nem nagyon van, de nem, engem nem zavarnál - néztem rá kissé mosolyogva. Az igazság az volt, ha magamhoz őszinte akartam lenni, hogy az zavart volna, hogyha ezek után itt hagyott volna.
Miután befejezte a mosakodást kivettem még egy üveg vizet, meg a mosakodásnak kijelölt tálal. A vizet a háztól messzebb kiöntöttem, majd egy marék vízzel én is lemostam az arcom, majd visszasiettem a házba.

Kaptam tőle egy rongyot, de addig már beletöröltem az arcom a pulcsim ujjába. A farmerom még épp megúszta, hogy kéztörlőnek használjam, szóval illendően a kezeim már a törölközőnek kinevezett anyagba töröltem.
- Akkor maradok, úgyse lenne túl ésszerű most nekilátni felfedezni egy idegen várost - feleltem, aztán magamra hagyott. Vagyis kettesben a lefetyelő kutyával. Azért reméltem, hogy nem kell vele osztoznom a fekhelyen. Leültem tisztes távolba az állattól és csak figyeltem, míg vissza nem tért a bájos gazdája.
- Jól gondolom, hogy a pincében fogjuk meghúzni magunkat? - Az ablakok állapota elég valószínűvé tette, hogy csak ebben az esetben jelenthet menedéket a viskó.

Csak elmosolyodtam arra, hogy nem lenne ésszerű most elmennie. Így is volt, de ezen kívül is volt okom, hogy itt tartsam. Vagyis, hát... hogy örüljek, hogy itt marad.
Megálltam a bejárati ajtótól nem messze, és pár pillanatig csak néztem rá, amíg nem kérdezett.
- Jól. Ha jók lennének az ablakok, és nem lenne luk itt-ott, meg ajtó lenne, ilyenek, valószínűleg akkor is lent tölteném a nappalt. Jobb is talán, ha lemegyünk - indultam el a pince felé.
- De mint mondtam, nincsenek bútoraim. Se ágy, se kanapé, sem hasonló, sajnálom. Én pár olyannak ítélt rongyon szoktam feküdni - mondtam kicsit szégyellősen. Ahogy leértünk meg is látszott két szét terített kupac, egy nagyobb, és egy kisebb messzebb tőle. - Talán majd a következő fizetésemből megpróbálok valamit újítani... - tettem hozzá kicsit halkabban.
- Ha gondolod neked is próbálok keríteni valamit amire ráfekhetsz, ha kiszemelted a megfelelőnek ítélt zugot - mutattam körbe gyorsan. Az igazság viszont az volt, hogy egy darabig nekem még nem igazán volt kedvem pihenni. Jó hogy még volt egy kicsi napfelkelte előtt... nem sok... de valami... nagyon ezt az érzést keltette bennem.

- Biztos, ami biztos alapon? - kérdeztem rá, hogy miért vonzódik a pincéhez, miközben talpra álltam, majd követtem az említett helyiség felé. Mit ne mondjak, kicsit megleptek a nomád körülmények. Csodálkoztam, hogy hogy bírja ki, azokról a rongyokról lerítt, hogy b$romi kényelmetlenek.
- Nem számít, kibírom - mondtam oda se figyelve, most egy rongy léte, vagy nem léte, talán semmin se változtat. Amin tud, arra ott a kabátom. És máris a szimpatikus sarkot próbáltam bevenni. Persze nem meglepő módon az épp elég közel volt Ameli fekhelyéhez. Leültem a hátam a falnak támasztva és rá néztem. - Kiszemeltem és önkényesen el is foglaltam - jelentettem ki.
- Viszont, ha majd nap közben úgy találod, hogy kényelmesebb lenne az átmeneti fekhelyed helyett mondjuk nekem dőlni, vagy ilyesmi, csak nyugodtan használd ki a vendéged. - mondtam komoly képpel, de letagadhatatlanul vidám tekintettel.

- Hát igen... Itt nem törhetik rád az ablakot, és nem húzódhat el a függöny...
Aztán felvontam a szemöldököm, viszont nem kérdeztem rá. Nagyjából nem a rongyok is azért voltak, hogy a használható ruháim ne menjenek tönkre.
Elmosolyodtam a kijelentésére mikor leült. Az utána következő szavaira viszont kicsit elkomorult az arcom.
- Te kis... - mutogattam rá durcás képpel. Nem tudhattam tudja-e rólam... tudja-e mik jutottak eszembe azóta, hogy feljöttünk a faluból. - Számító piszok - fakadtam ki halkan, de egészen úgy akit teljesen megsértettek. Nem mondtam többet. Egy szó nélkül oda mentem, és leültem mellé, egészen közel hozzá, a tekintetemet, viszont kissé szégyellősen elfordítottam tőle.

Rám mutogatott zavart sértődöttséggel, és akkor én már csak arra tudtam figyelni, hogy milyen aranyos így durcásan. Igazából talán eleve nem tartottam már attól, hogy ezért leszedné a fejem, vagy valami végletes hibát követek el. Amúgy is, ezek csak szavak voltak. De miután csúnyán megszidott mellém ült, és ez azért elég beszédes volt. Hatalmas vigyorral a képemen konstatáltam a dolgokat és élveztem a pillanatot. Kicsattanóan jó kedvem támadt, azt hiszem kedveltem Ameli társaságát. Bár nehéz volt megállni, de nem akartam több megjegyzést tenni az iménti eseményekre, a fejem éppen elég árulkodó volt, hát beszéltetnem kellett, ha hallani akartam a hangját.
- Mesélsz nekem a nővéredről? - kértem kedvesen, miután adtam neki egy kis időt.

Felvontam a szemöldököm, de még mindig nem igazán néztem rá. Mért pont róla kérdezett most?
- Bunkó, alpári, és idegesítő - mondtam összegezve a dolgokat, mintha ez mindent megmagyarázna. - Mindig az agyamra ment... az elején... sokáig - bizonytalanodtam el a végére. - De hiányzik... - tettem hozzá végül lemondóan. Az érzés túlságosan is magával ragadott, mintha a magány lehúzott volna valami ragaszos massza mélyére. Mire észrevettem magam, már Sylas vállára hajtottam a fejemet, és egy kicsit közelebb is fészkeltem magam vele hozzá. Egy csomó gondolat jutott eszembe vele kapcsolatban ami úgy kezdődött hogy: Olyan jó lenne ha... Túlságosan is hamar megszoktam hogy itt van... vagy legalábbis meg akartam szokni. Nem akartam csalódni, de ahhoz viszont túl sokat és túl hirtelen vártam.

Elmosolyodtam az orrom alatt a jellemzésen. Pont ilyen volt a bátyám is. Igaz, rá az alpári nem illett, sőt merőben az ellentéte. De a másik két kifejezés momentán őt is tökéletesen leírta. Sőt, az érzéseim is egészen olyanok voltak vele szemben, mint amiket Ameli sejtetett. Hiányzott a családom, akárcsak Amelinek az övé.
A vállamra hajtotta a fejét, és abban a pillanatban ezt egészen természetesnek éreztem. Átkaroltam és ez így jó volt. Jó volt csöndben egymás mellett ülni, szótlan belemerülni a saját világunkba, s közben mégis intenzíven tudatában lenni a másik erőt nyújtó létének. A megbolondult, nyomasztó világban találtam egy kis békét és nyugalmat. Valami mélyet.

Meglepett hogy átkarolt, egy pillanatra teljesen megdermedtem. Aztán újból elengedtem magam. Az egyik kezemmel finoman a ruhájába markoltam, majd kicsit kihúztam magam, hogy még jobban a karjaiba tudjak simulni. Az érzés ami átjárt, majdnem sírásra fakasztott, de még az időben elejét vettem. Hogy tehette ezt velem? Hogy volt képes rá? Úgy éreztem teljesen elvesztem. Nem tudtam adni a fejemben levő gyanakvás szavára, ami még azért kitartó vészvillogóként macerálta a tudatom egy részét. Erőtlen voltam, és csak abban reménykedhettem kétségbeesetten, hogy ezt nem fogom megbánni. Túl jó volt ez ahhoz, hogy most ellent tudjak állni neki, akár csak az ami lent történt a faluban, ahhoz hogy ne gondoljak rá, és ne akarjam majd egyszer újra megtenni. Talán az egyetlen, amit tehettem, hogy még szavakkal nem adom ki magam előtte. Csak ezzel védhettem magam, de ez már nem volt túl sok.

Megmosolyogtatott a fészkelődése. Nem tudtam még mi lesz ebből az egészből, de nem is akartam elmélkedni rajta. Most ez így jó volt, és minden aggodalomra és felesleges hercehurcára talán túl kevés volt már az idő. Csak élvezni akartam a lány társaságát, ameddig csak lehet. Szorosabban átkaroltam.
Amint ránk köszöntött a következő éjszaka én már magamhoz is tértem, s egy jó ideig csak csodáltam Amelit. Ujjaimmal szétbontottam a befont tincsét óvatosan, csak hogy eltöltsem valamivel az időt. Valamivel, ami ő.
- Jó reggelt Hercegnő - mosolyogtam rá mikor kinyitotta ködös égboltra emlékeztető szemeit. - Nem lett volna szabad még felébredned - jegyeztem meg csalódott grimasszal.

Egyszerűen sokáig nem tudtam elaludni, még így sem, hogy nem igazán beszéltünk utána. Egy darabig csak meredtem magam elé. Egy idő után viszont az érzésen filóztam, amit kiváltott belőlem az egész. Aztán viszont egy újabb kis fészkelődés után, kicsit kényelmesebb pózba helyezkedtem, és akkor aludhattam el valamikor.

Nem is tudom mire ébredhettem fel. A dolog viszont igen különös volt. Azt hiszem az első pár pillanatban azt sem tudtam hol vagyok, pedig a saját házamban voltam... vagy mi.
Az ismeretlen tényező hamar meglett a képben viszont. Sylas volt az.
- Szia - mondtam, majd pár pillanatra visszahunytam a szemeimet, és mocorogni kezdtem, a fejemet például igyekeztem ismét kényelmes helyzetbe hozni a vállán.
- De hát most felébredtem, úgyhogy ez van - néztem ismét rá.

- Ez van - értettem vele egyet hetykén. - Csak így már nem adhatok varázscsókot, hogy felébredj tőle - méltatlankodtam játékosan és elnevettem magam. Egy percig sem akartam, hogy komolyan vegye a dolgot, nem akartam megijeszteni megint. Azért nem tudtam megállni, hogy ne mondjak valami hasonlót. Végül elég gyengén sült el, de ez van, ahogy mondotta.
Máris szebb volt a mai este, hogy vele indult. Nem tudtam ezt mire vélni, de örültem, hogy ilyen gyorsan megbarátkoztunk.
- Hogy tervezed a ma estéd? - érdeklődtem nyugodtan és még mindig töretlenül átkaroltam. Húzzuk, ameddig lehet.

Csak néztem rá egy darabig, és próbáltam eldönteni azt, hogy én mit akarok. Az jutott eszembe végül, ami vámpír létem alatt egész sokszor vezetett: Szabad akarok lenni! Magamat sem akartam korlátolni, persze még néhány dolognak akkor is kellett határ... de volt amit meg akartam tenni, és volt amit nem.
Most viszont végig simítottam az arcán, majd finoman megcsókoltam. Egyikünk sem ébredt fel jobban tőle... valószínűleg... de az már mindegy volt.
Aztán ahogy ismét kérdezett hátra döntöttem a fejem, és kinyújtottam a lábaimat.
- Nos... neked kell keresni egy házat, azt mondtad. Meg ennünk is kéne... Viszont - húztam el a szám - lehet jobb lenne ha én előre mennék egyedül. Valószínűleg nem jó ötlet, hogy mind a ketten éhesen vágjunk neki a dolognak... Úgyhogy mit szólnál ahhoz... ha visszajönnék érted, miután már én ettem? - pillantottam fel rá.

Erőteljesen magamhoz húztam, mikor megcsókolt, ez olyan reflexszerű reakció lehetett, mint mikor ráütnek a térdre és a láb kibillen. Egyszerűen fel sem fogtam, csak érezni akartam még közelebb és még szorosabban. Aztán elmúlt a pillanat és én megnyikkanni sem bírtam. Valamit mindenáron el akartam neki mondani, de fogalmam sem volt mit.
- Aha - feleltem úgy, hogy jelen sem voltam, aztán valahogy mégis magamhoz tértem. - Persze, rendben, itt foglak várni. Ja és igen, keresek egy házat addig. Elütöm az időt - hebegtem és még mindig nem tértem magamhoz a csókból. Most akkor hogy állunk? Mit szabad és mit nem? Nem tudtam kiigazodni ezen a nőn. Magamon sem. De azt hiszem egyre jobban akartam Amelit.

Hiába, a dolgokat nem így terveztem. A gondolataim csak vissza-visszatértek az előbb történtekre. Valahol még mindig bizonytalan voltam, amikor az előbb megcsókoltam, és közel sem terveztem ilyen... szenvedélyesre. Sylas arcát viszont egyre jobban fürkésztem, ahogy a hangja akadozott. Reméltem, hogy csak nincsen baj.
- Ígérem próbálom nem sokáig húzni - legalábbis úgy sejtettem, hogy ő is valahogy ezt akarná... legalábbis az előbbiekből ítélve.
Még egy kicsit vártam, mintha csak engedélyre vártam volna tőle. Nem feltétlenül szóban, és nem olyan szigorúra, csak egy apróbb jelre, hogy most már nem lesz olyan... váratlan, hogy itt hagyom, még ha ideiglenesen is. Aztán csak felálltam, és elindultam.

Megköszörültem a torkom mielőtt megszólaltam.
- Ajánlom is, hogy ne tűnj el sok időre - viccelődtem, de gondolataimba merülve ez az arcomon nem tükröződött. Mi van, ha így akar lekoptatni? Jó, nem lenne nagy ügy, de... mégis. - Vigyázz, tudom ám, hol laksz - vigyorogtam rá aztán. Áhh a fen$be is, nem fogok aggódni.
- Csak óvatosan, és nem kell sietni. Vigyázz magadra - köszöntem el tőle, majd mindketten utunkra indultunk. Meg akartam volna még egyszer csókolni, már ott is tartottam, hogy megteszem, közel voltam hozzá... de aztán erőt vettem magamon. Úgy éreztem, hogy nem tehetem meg.

Gyorsan bejártam pár utcát, és igazából rögtön kiszúrtam azt az épületet, amelyet önkényesen kineveztem a sajátomnak. Nem tudom, hogy ezáltal valóban az enyém lett, hiszen, csak álltam előtte, megnéztem, kijelentettem magamban, hogy az enyém lesz és kész. Hogy ez hogyan fogja elriasztani az esetleges betolakodókat, ötletem sincs. De mindegy, elméleti síkon volt egy házam. Szóval vissza is siettem Ameli lakjához és leülve a verandára, párkányra, lépcsőre, fel-alá sétálva vártam.

Suhanva szeltem át még a város utcáit is, ahogy visszafelé tartottam. Na nem mintha odafelé ez nem így lett volna. Viszont már messzebbről kiszúrtam Sylast, és valami erőt vett rajtam, ahogy kivettem az alakját. Nem lassítottam le, csak futottam tovább felé, remélve, hogy épp még nem néz arra amerről közeledek. Teljesen nekirontva döntöttem le a lábáról, majd az egyik kezemmel tompítottam az esést. A másikkal természetesen belé kapaszkodtam.
- Szia - mondtam csillogó tekintettel, és mosolygó arccal ahogy ránéztem, mintha már napok is elteltek volna, hogy itt hagytam. Igazából valahol, valami ezt is érezte bennem, de nem túl sokat foglalkoztam vele.

Hirtelen tornádóként érkezett a tündér és újfent levett a lábamról. Pedig azt nekem kellett volna tennem ővele! És ahogy a szemébe néztem meg is babonázott a mosolyával. A világot elzárta tőlünk a leomló fekete haja. Csak mi ketten voltunk benne. Azt akartam, hogy ez így is maradjon.
- Gyönyörű vagy - csúszott ki ámulattal a bók. És örültem, hogy csak ez szökött ki a börtönéből. Elvigyorodtam. - Bár tudnám miért löksz fel állandóan! - fogalmaztam meg fennhangon, vidáman a problémámat, kívánságomat... nem, az egészen más lett volna. Észre sem vettem, de ahogy rajtam feküdt én már a derekára csúsztattam a kezem.

Lejjebb csúsztam picit, és lehajtottam a fejem a mellkasára. Aztán onnan néztem fel rá továbbra is nagy szemekkel. A mosolyom még mindig nem igazán lankadt, csak olyan kellemesé szelídült. A mellkasán kezdtem finoman és ráérősen körözni a kezemmel a fejemtől nem messze, szinte éppen hogy csak érintve a ruháját. A bókjára viszont nem igazán tudtam felelni. Az egyetlen amit tudtam tenni, hogy egy picit megpróbáltam a fejemmel közelebb bújni hozzá.
- Hmm... - gondolkoztam el a felvetésen. Volt valami alapja. Ez volt legalább a negyedik alkalom, hogy ezt tettem vele.
- Talán azért... - válaszoltam végül - mert ha te vagy alattam, sokkal jobb, mintha magam alatt lennék - hunytam be a szemeimet, és a kezemet letettel a fejem mellé.