Morla Lomboltja

Egy kis kétszintes, düledező viskó, a belvárosba egyáltalán nem illő épület, melynek az út mentén húzódó udvarát kacatok, szemét, rozsdás fémhulladék, és mindenféle összehordott holmi borítja. Ez a házban sincs másként, a kosz elképesztő, a levegőt megnehezíti a dohszag és a töméntelen por. Minden egyes zugát pókhálók borítják. Hátul valamivel rendezettebb, de kézzel összetákolt kert található. Talán Arona összes macskája itt él. Az emeletre tilos a feljárás, ott él Arona füvesasszonya és bábája, Morla és a még soha, senki által sem látott fia, Uldis.

Bármilyen hajmeresztő, vagy ritka tárgy jusson is eszedbe, jól teszed, ha a gyűjtögető Morlánál megkérdezed, hallott-e már ilyesmiről, könnyen lehet, hogy épp van is neki egy! Az elsők között érkezett az elhagyott városba, azóta minden egyes zugát bejárta már, s eltulajdonított mindent, mit értékesnek talált. Ezen kívül a boszorka mindenféle fűszernövényt, zöldséget-gyümölcsöt is termeszt, de még voodo kellékek és boszorkányos kotyvalékok is fellelhetőek nála. Természetesen a minőség megkérdőjelezhető, de ha szorul a hurok megéri üzletelni a füvesasszonnyal, külön kérésre, (vagy épp kéretlenül) még jósol is neked, vagy életvezetési tanácsokkal is ellát! Ezen kívül pletykák és információk is gazdát cserélhetnek itt, Morla mindig mindenről tud. Persze, hogy mennyit adsz erre, az már csak rajtad múlik...

Zúgolódtam magamban egy sort hangosan, tudtukra hozva, hogy halottam amit mondtak. Engem nem valóságosnak titulálni! Kikérem magamnak! Az olyan, mintha láthatatlan lennék! Hogy az a csutkaevő mindenségüket!
Ezért cserébe nem gyújtottam lámpást nekik a kertemen át. A rengeteg fémhulladékot, embernagyságú rudakat, meg ilyeneket nem volt könnyű így kikerülni a vaksötétben. Előre vártam a kongásokat és szitkokat.
Aztán beléptem a házikómba és nyitva hagytam nekik az ajtót, hogy azért betaláljanak. Máris üdvözöltek a cicáim, hangosan nyávogtak és fejükkel dörgölődtek. Köszöntöttem őket kedvesen, majd a szikszalaglábú konyhapultomhoz léptem és megkavargattam az otthagyott hatalmas fazekam.

Nehezen navigáltam a sötétben. Egyszer be is ütöttem a térdemet valamibe, ami ettől jó hangosan kongott, és ráadásul még meg is botlottam. Halkan szitkozódtam. Itt nincs fény, vagy micsoda?
Végül elértük a házat. Beléptem az ajtón, és ami egyből szemet szúrt, az a rengeteg macska volt. Ez érdekes lesz... Kíváncsi vagyok, hogy fog reagálni rájuk az a kutya a lány kezében.
Az öregasszony épp főzött valamit. Tűzön volt a kaja, és ő kijött a házából? Hát, biztos sokáig kell főzni.
Megálltam egy helyen, ahol talán nem leszek útban, és fájós térdemet dörzsölgettem.

Furcsa kép tárult elém. Elképzelni, hogy itt valaki is lakik... elég nehéz volt. Bár ha épp ezt akarja elrejteni, hogy itt lakik... nem ahhoz túl frissek a nyomok. Kecsesen kerülgettem a dolgokat bármilyen nehézség nélkül, közben arra is figyelve, hogy Szilvának ne legyen kényelmetlen és ne essen le. De mintha ő is feszült lett volna. Is? Én is az lettem volna? Lehet egy kicsit. Érdekes módon viszont nem próbált meg egyből kiugrani a kezemből. Talán macskákhoz volt szokva.
- Te... anyó - szólaltam meg miután mi is beértünk -, mintha füst lenne... - nem sok, talán a férfi mellettem nem is érezte. A lábosra néztem. - Mi lenne, ha inkább az egyik macskádra tartanék igényt? - mert hogy azzal nem etetem meg kutyát ami abba van, ha az füstölt.

Jó, szóval a lányka biztosan vámpír. A férfi viszont nem tudtam miféle még mindig, csak azt, hogy nem egy éleslátású faj. Legalább ezzel is előrébb kerültünk.
- Hát lányom, ha neked az jó... Én csak örülök neki. Ott van Kurbli a sarokban, elég vén már, biztos nem bánja. - mutattam a csöpögő fakanállal a sarokba a vénséges szöszmók felé. - Addig a kutyádnak adok valami táplálóbbat. Te meg fiam ne csak állj ott! Azt mondtad ennél! Takarítsd ott le azt az asztalt, hogy legyen hova leülni! Aki nem dolgozik, ne is egyék, nemde? Tessék, kapd el! - dobtam felé a poros, de egyébként tiszta, összehajtogatott asztalterítőt.

Elkaptam a terítőt. Felvont szemöldökkel néztem a nőre, de aztán tettem, amit mondott. Közben meg gondolkodtam.
Szóval macskával akarja etetni a lányt... Akkor alighanem vámpír, már ha adhatok ennek a nőnek az ítéletére.
Leráztam a terítőről a port, és odaterítettem az asztalra, miután a lomokat félrepakoltam. Vajon mit főz az öregasszony? Egyelőre nem tudtam eldönteni, akarok-e enni belőle. Vajon kaphatok gyomorrontást? Ha a betegségek elkerülnek, akkor talán ez is. És ha így van, nem eshet olyan nagy bajom...

Nos... ez meglepett. Lassan odasétáltam a macskához, amit említett és felemeltem a marjánál fogva. Kicsit közelebb lógattam Szilvához, viszont pont az utolsó pillanatban sikerült elrántanom a dögöt, mielőtt még egy lyukat tépet volna szerencsétlen orrába.
- Igazad van - néztem a kutyára. - Megértem, ha nem kéred. Túl rágós.
Egy laza mozdulattal elhajítottam, a többi közé. Ez mintha egy kis kavarodást keltett volna többi között. Nem túl sok baja lett, de épp csak próbáltam rajta nem nevetni.
Áttettem a legközelebbi ülőalkalmatosságról a dolgokat a lehető legkevésbé feltűnően, majd leültem. Majd keresek neki valamit az erdőben, most már tényleg. Óvatosan végig simítottam a fején a kutyának, majd jobban megnéztem a sebeit.
- Van... valami fertőtlenítő esetleg? - ez a kérdés valahogy sután jött ki az előbbi viselkedésem után. Érződött is a hangomon, de próbáltam vele nem törődni.

Felkaptam az egyik tálat, előtte kitöröltem belőle a kis fekete pontokat a ruhám ujjával. Hát tiszteljük meg a vendéget tiszta tányérral, nem? Ízlésesen, de tényleg szép gusztusosan tálaltam a törtfehér főzeléket, tetejére gyönyörű mintába rendeztem a barnás díszítést. Szórtam még rá egy kis porított zöldséget, majd leraktad az uraság elé.
- Jó kisfiú volt, megérdemli a finom vacsorát. Jó étvágyat hozzá. - mosolyogtam rá kedvesen. És a következő pillanatban kupán csaptam a fakanalammal a kislányt.
- Te viszont annál rosszabb! Hogy dobálhatsz egy tisztes korú kandúrt csak így?! Bezzeg hogy sipítoznál, ha én dobálnám a te jószágodat! Ezért nem kapsz vacsorát! Azt meg bízd csak rám. - vettem ki az öléből óvatosan az állatkát. - Készítek neki egy kötést.

Amit lerakott elém, az nem volt épp bizalomgerjesztő, de hát az étel, az étel. Én pedig meglehetősen rég nem ettem.
- Köszönöm - mondtam, és belemerítettem a kanalat a meghatározhatatlan valamibe.
Legnagyobb meglepetésemre egész jó volt. Nyilván nem ez volt a legfenségesebb lakoma, amit életemben ettem, de nem volt olyan rossz, mint amire számítottam. Ha nem is válik a kedvencemmé, azért rossz emlékeim sem lesznek róla.
Ahogy a nő a vámpírlány fejére koppantott, én a kardom markolatához kaptam, de aztán elengedtem. Éberen figyeltem őket, bár nem hittem, hogy ebből valami rossz fog kisülni.

Meglepetten húztam össze szemöldökömet, majd a hajamhoz nyúltam. Összekente! Fúúúj... de nem kellett volna. Nagyra nyíltak a szemeim amikor kikapta a kutyát a kezemből.
- Mit akar bekötni? Talán az egész fejét? Ezek csak karcolások. Elég, ha le vannak fertőtlenítve - álltam fel egyből, és a kutya után kaptam. - Adja vissza! - egyedül talán a fülére lehetett volna rakni egy apró kötést, de máshova nem. - Mellesleg a macska a talpára esett, nem? Semmi baja nem lett!
Szerencsétlen eb, teljesen izgalomba jött a civakodásunktól, de nem akartam ennek a npnek csak így kezeibe adni.
- Mellesleg ha hiszi ha, nem már én is csináltam ilyet.
Megfordult a fejemben hogy távozom. Tényleg, komolyan megfordult a fejemben. Hajat is moshatok meg minden...

Eleresztettem a kutyát. Ha nem, hát nem. Oldja meg magának, de hogy tőlem fertőtlenítőt ezek után nem kap, az is biztos. Jó, ha kifizeti kap.
- Eltörhette volna a lábát például. Csak az a mázlid bogaram, hogy láttam előre, hogy nem lesz baja. - És akkor angyalvirágszálam csináld meg neki. - mondtam egyszerű. Engem nem zavart a barkácsolás, én is szerettem csinálni. Ha megfizeti még adok is neki hozzávalókat. Amit csak mondd.
- Mellesleg, ha hiszed, ha nem, én meg olvasok a gondolataitokban. - mosolyogtam rá, majd tettem magamnak is egy kevéske főzeléket és helyet foglaltam a jóképű fiúcska mellett. - Ha gondolod biztosíthatom a körülményeket egy hajmosáshoz. De azért is fizetni kell. - említettem meg, láttam rajta, mikor a fejéhez nyúlt, hogy mennyire undorodott tőle. Kanalaztam egyet a vacsorából. - Hát nem isteni? - kérdeztem meg az udvariasabb vendégem.

Egy idő után elvesztettem az érdeklődésemet a szóváltásuk iránt. A lány nem bízott a vénasszonyban, és a véleményét száz százalékig osztottam. Igaz, én senkiben sem bíztam. Ellenkező esetben már rég halott lennék.
Azt nem igazán hittem, hogy olvasna a gondolatokban és látná a jövőt is, de ki tudja? Még nem élek olyan nagyon hosszú ideje. Bőven lehet olyasmi a nagyvilágban, vagy épp itt, az orrom előtt, amit nem ismerek. "Több dolgok vannak a földön és égen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes."
- Igazán ízletes - feleltem a vendéglátóm kérdésére, és folytattam az evést.
A vámpírnőre néztem.
- Ha nincs pénzed, én szívesek veszek fertőtlenítőt - mondtam egyszerűen - Egyébként a nevem Jack.

Azt hiszem elpattant nálam kicsit a cérna, tátott szájjal kezdtem el torokból sziszegni rá. Még jó, hogy annyira visszafogtam magam, hogy a fogaim nem bújtak elő. Az összes macskának természetesen felállt a hátán a szőr, és volt amelyik el is szaladt, még a többi nem.
- Minek néz maga engem?! - egészen sértve éreztem magam, hogy a képességeimet firtatják ilyen módon. - Vigyáztam rá, hogy ne legyen baja!
És amikor azt mondta a gondolataimban olvas egy artikulálatlan kiáltás jött ki a torkomból, amit közben félig lenyeltem.
- Ezt egy vak láma is megmondta volna!
Ahogy az ételből mert, meg egyszerűen undor ült ki az arcomra. Nem tehetek róla. Lehet nem volt annyira rossz... egyszerűen azt hiszem nem voltam elég gyakorlott az ilyesmiben, hogy ilyen lelkiállapotban visszafogjam magam.
- Adok tíz amerikai dollárt a fertőtlenítőért, ha utána békén hagy - néztem eléggé mérgesen a nőre, majd a férfi felé néztem -, köszönöm - fejeztem be a mondatot kicsit higgadtabban felé. - Ameli - vettem rövidre a bemutatkozást, majd ismét a hárpia felé néztem. - Inkább fürdök a patakban - húztam el egy fintort.

A lány agresszív, fenyegető reakciója meglepett. Megbántottam volna? Hoppá.
- Szívecském, ha kifizetsz miért zaklatnálak még utána? - kérdeztem türelmesen. - Gyorsan elfogyasztom ezt, és máris hozom a választékot. És szíved joga a patakot választani. Ezt úgy mondja, mintha kényszeríteni akarnám, hogy nálam fürödjön. - mondtam ezt már a fiatalúr felé fordulva. Egyre inkább szimpatikusabb volt nekem. Udvarias volt és nem az a szószátyár fajta. Tetszett a komolysága is.
- Én pedig Morla vagyok, egy lidércasszony. - mondtam nyugodtan, miközben tovább kanalaztam a fokhagymafőzelékem. Amúgy is itt volt az ideje, hogy tegyek egy ilyen megjegyzést. Ha a fiú, vagyis Jack, de szép neve van, ember, már kellően nem vettek hozzá komolyan, hogy meg merjen ezt említeni. Egyszerűen csak bolondnak talál és akkor az úgy jó. Ha meg érti és ő is közénk tartozik akkor azt is tudni fogja miért mondtam. Illene így is bemutatkozni. A lánykától mindezt nem vártam el, nem volt valami intelligens példány a maga állatias megnyilvánulásaival, de őróla már úgyis tudtam kinek a kölyke. Ezt persze nem állt szándékomban elárulni Jack előtt, azért is volt idáig a játék. Még ha naga lenne, akkor sem leplezném le az emberek előtt. Annál ocsmányabb dolog nincs is. Nem mintha baj lenne az emberekkel, csak ez egy olyan alapvető szabály volt, amit megbocsáthatatlan, ha megszegnek.

Vállat vontam, és ettem tovább. Úgy éreztem, nem tartozik rám a vitájuk. A bemutatkozására megdermedtem, de épp csak egy pillanatig. Lidérc. Nos... Ha lidérc, hát lidérc, az sem rosszabb, mint bármi más.
- Üdvözletem.
Ettem tovább, és lassan kiürült a tányérom. Igazán jól esett az étel.
- Elnézést, Morla... Egy pohár víz jól esne.
Nem árultam el, ki és mi vagyok. Nem láttam szükségét. Bárki erre tévedő embernek vélhet, ha pedig ennek okán rám támadnak, még alaposan meglephetem őket.

A kutya is lassan vonyítgatni kezdett a kezemben a feszültségtől. Szinte minden idegszálam pattanásig feszült. Ugrásra készen álltam, és még azt sem tudtam miért.
Kezdtem lehiggadni... azt hiszem. És amikor azt mondta, hogy lidérc azt hiszem a meglepetés egy az egybe kiült az arcomra, szinte ráfagyott. Hirtelen úgy éreztem, hogy moderálnom kell magam. Egyet talán hátra is léptem. Valószínűleg ezzel sokat elárultam magamról, túl sokat...
- Fizetek - mondtam még mindig feszültséggel a hangomban - most az egyszer.
Csak adja már oda, és ne legyen közünk egymáshoz!

Jack annyira kis aranyos volt, hogy azonnal felpattantam, hogy teljesítsem a kívánságát. Kristálytiszta vizet hoztam neki, nem is kevertem bele semmit. Az nálam bevallom, ritka. Persze sose teszek bele semmi ártót, inkább serkentőt.
- Örülök, hogy ízlett, Jack. Bármikor szívesen látlak még. - mosolyogtam rá. Azt hiszem megkedveltem annyira, hogy mára annyiban hagyjam a faggatását.
Aztán a lánnyal foglalkoztam, vagyis eltűntem egy pillanatra és egy óriási tálcával tértem vissza, amit letettem félig az asztalra.
- Tessék, válassz, mit szeretnél. Azt mondtad értesz hozzá. - rengeteg növény, szárítva, porítva, főzetben, csomagolt elsősegélykellékek voltak rajta meg ezernyi apróság.
Aztán hirtelen Jack felé fordultam.
- Na de Jack! - mosolyogtam rá kacéran. - Hát ilyenekre gondolni! És rólam! Kis huncut! - kacsintottam rá egyszerűen félreérthetetlenül.

- Köszönöm - mondtam.
A lány valamiért megijedt Morlától. Valóban, egy lidérc kissé baljós is tud lenni, de ez engem nem igazán érdekelt. Erősek a harcban, de az a babonás félelem, ami a csontalakot övezi, túlzás. Bár ezt is embere válogatja, gondolom.
Felhajtottam a vizet. Nagyon jól esett. Aztán csak néztem, mit csinálnak. Amikor Morla ismét megszólított, halványan elmosolyodtam.
- Azt hiszem, félreértettél valamit, lányom - feleltem csendesen - Túl öreg volnék én hozzád.
Nem volt különösebb okom, hogy felfedjem magam, és ezzel még nem is tettem meg. De szórakoztatott a gondolat, hogy esetleg zavarba hozhatom, ahogy ő is megpróbált engem zavarba hozni.

Közelebb húztam az előbbi székemet, és utána csak a tálcán lévő dolgokkal foglalkoztam. Végig böngésztem a dolgokat, néhányszor alig bírtam megállni hogy el ne fintorodjak... volt amelyiknek semmi köze nem volt a sebek ápolásához.
Csak akkor figyeltem fel, amikor a pasas kimondta azt, hogy túl öreg lenne a nénéhez. Mi a f#ne? Most vagy hü/yéskedik, vagy nem, de ha nem... akkor ez az éjszaka érdekesebb lehet, mint hittem volna.
Végül a legcélszerűbbet választottam. Aloe levél, és alig csoffadt. Még egészen zselés volt. Szétpiszkáltam a végét a körmömmel, bár egy kés célszerűbb lett volna rá... és elkezdtem bekenni vele óvatosan először a nagyobb sebeket. Persze hirtelen a kutya azt sem tudta mi van. Tekergette a fejét, és nyüsszögött.
- Jól van na... - mondtam csöndesen, nem is foglalkozva azzal, mennyire nézik butaságnak, ha az állathoz beszélek. - Nyugi. Maradj már nyugton egy kicsit. - Az aloevera levél hatása nem igazán volt fájdalmas, mintha alkohollal kentem volna be, inkább csak fura és kellemetlen. Végére a fülét hagytam, és nem igazán maradt mindig nyugton, de megoldottam. Úgy nézett ki utána az állat kicsit, mintha valaki direkt összeborzolta volna bundáját zselével, de mára megteszi. A maradék levelet meg úgy döntöttem megtartom, már ha kifizetem. A kutya oldalát simogattam, és úgy néztem fel a kettőre mellettem.

Láttam azt a kis sármos, szívdöglesztő mosolyát Jacknek és megjegyzésén nem tudtam nem jóízűen felnevetni.
- Istenem, de kis aranyos vagy! Te aztán tudsz bókolni, Casanova! Gondolom kukra pipilnek a lányok, ha meglátnak! - mosolyogtam rá szélesen. Igazi kis hízelgő volt, a nemjóját! Hallgatag, titokzatos harcos, igazi nőcsábász. Hát egészen levett a lábamról. Bármi is legyen a szavai hátterében, nem féltettem én már Arona utcáin.
Közben a lány aloeverát választott, aminek örültem, legalább nem kínozta feleslegesen azt a szegény állatot. De kommentárt nem fűztem a dolgaihoz. Nem nagyon tudtam kezelni.
- De most örülnék, ha rendeznétek a számlátokat. - tértem át az üzletre. - Vezetés, evés, gyógyszer... még valami? Viszont Jack, ez a ház ajándéka! - nyúltam le az asztal alá és elővettem egy befőttesüveget aranybarna, gusztusosan csillogó tartalommal. - Hagymalekvár. Nagyon finom.

A nőre mosolyogtam, aztán elfordultam, és azt kezdtem figyelni, mit csinál a vámpírlány a kutyával. Úgy látszott, ért hozzá. Jómagam is konyítottam egy keveset a gyógyfüvekhez, de nem szóltam semmit. Ha az ember nem tárja a világ elé, mi minden lakozik benne, békén hagyják. Mint ebben a városban. Ha tudnának arról, hogy miféle vagyok, egyből én lennék az egész hely védelmezője. Csakhogy én ebből nem kérek.
Felvettem az asztalról a hagymalekvárnak nevezett valamit. A szemem elé emeltem és megvizsgáltam.Hát, a főzelék is finom volt... Ennek is adok egy esélyt.
- Mennyivel tartozom? - kérdeztem.

Próbáltam nem a szememet forgatni a beszélgetésükre. Bár igazából ez könnyű is volt, a dolog inkább meglepett. Na nem annyira, mint amikor az asszonyság, azt mondta lidérc. Valahogy nagyon rossz érzésem volt tőle viszont. Mintha valami perverz szerelmi jelenben találtam volna magam...
Felálltam a székről, és rátettem a kutyát. Levettem a hátizsákom és kutatni kezdtem benne. Nekem az étel nem volt benne, egyikünknek sem úgyhogy erről ennyit. Ahogy előkotortam amit akartam felálltam, majd a lidérc kezébe nyomtam.
- Tessék itt van tíz dollár, ahogy ígértem. Meg még kettő, hogy ne érje szó a ház elejét. - Magamban pedig megfogadtam, hogy többet nem lesz ilyen. Ezt viszont szinte azonnal meg is bántam. Ki tudja lehet, hogy még szükségem lesz a segítségére valamikor minden ellenére.
Felvettem a cuccom, majd Szilvát is kezembe és távozóra fogtam. Még ételt is fognom kell neki az erdőben. Szóval ha meg nem állítanak az ajtóban elköszönök, azt' jónapot...

//Lakóházak - Túlvilág útja 8.//

- Köszönöm. - mondtam udvariasan a lánynak,miután kifizetett. Az a nyamvadt két dollár elég volt ahhoz, hogy békében váljunk el. Nem volt ő se rossz gyerek.
- Áhh, tudod, mit drágám? Ajándék volt! - mosolyogtam rá Jackre, de aztán rájöttem, hogy az úgy mégsem fog működni. - Csak egy tízest kérek. - tettem így hát hozzá ezt. Azért nem akartam, hogy többet fizessen, mint Ameli. Azt hiszem így hívták. Csak azt nem tudtam még, mit fogok én a dollárral kezdeni. Majd odaadom Uldisnak, hogy váltsa be valahol. Aztán iszunk egy jót. Lehet meghívom Jacket is egy körre, ha még itt lesz. Áhh, de úgysem lesz itt, biztosan továbbáll. Sajnos.
- És te merre mész innen tovább, barátom? - érdeklődtem tervei iránt Jacknek. A lánykát nem akartam megállítani, tudtam, hogy menekülne tőlem. Akkor meg minek? - Szépálmokat kicsim! - mondtam neki elköszönésképen már csak azért is!

Bólintottam Amelinek.
- Vigyázz a kutyára.
És már fordultam is Morla felé. Előkotortam a tárcámat, és én is adtam egy tizest a nőnek.
- Ha akadna némi kenyér meg sajt a háznál, az megérne még vagy hat dollárt - mondtam aztán. Valamit csak kell ennem, és nem tudtam, van-e bolt vagy ilyesmi a közelben.
A kérdésén elgondolkodtam. Tényleg, merre? Bár ez nem fontos. Még nem.
- Egyelőre itt maradok. Kell majd egy ház. Egy jobb állapotban lévő.

Bólintottam egyet a kérésére és máris csomagoltam,amit csak kért. Pakoltam volna mellé egy kis sült csirkehusit is, de azt nem kért, és hat dollárért csak úgy önszántamból mégsem adhattam neki oda. Bár igazából nem tudtam mennyit ér a dollár. Lehet átvertek.
- Husit kérsz? Illene hozzá a lekvárod. - ajánlottam mégis fel neki, reméltem így külön számítja majd.
A terve, hogy itt marad meglepett. Örültem is neki, meg nem is. Inkább arra jutottam, hogy kivárok.
- Vigyázz majd magadra. - adtam neki tanácsot. Szerencse, hogy Crane nincs a városban. Az biztosan szétszedné. Lehet, hogy Govrik így is megnézi majd magának a porcikáit, most, hogy én nem tudtam semmit se kideríteni. Azért beszélek majd a fejével előtte.