Morla Lomboltja

Szerencsére nem láttam, hogy elpirult-e vagy sem, tekintve, hogy csuromvizes hajzata eléggé az arcába lógott. Tudtam én, hogyan lehet megköszönni a fazékban leledző meglepetést - ahogy kicsit félretoltam a fedőt, már éreztem, hogy ez bizony Morla remekei közé tartozik. Igaz, bizarr aromája volt, de azért csak nyúlhús volt, ráadásul a kedvenc fűszereimmel körítve. Abban ugyan még mindig nem voltam biztos, hogy mennyire friss az a nyúlhús, de ez nagyjából már mindegy volt.
- Ó, én nem pirulok el, hiába mondasz ilyeneket - csóváltam meg a fejemet, közben a hónom alá csaptam a lábast.
- Történetesen ismerek egy nagyon kedves vámpír-lányt, remélem, nem ő volt az áldozat. Tudod, nem kenyerem a perpatvar, de minden itt lakónak az érdeke, hogy csak rendes komák jöjjenek ide. Vagy a rendetlenek menjenek el innen, mielőtt valaki tényleg fogát hagyja. A többi új figuráról tudsz valamit? - tettem fel a kérdést. Ó igen, igazából a kérdésre tudtam a választ. És ismertem Morlát, nem csak egy eldöntendő kérdést fog megválaszolni, hanem elregéli nekem még azt is, amit nem tud. Komolyan, szórakoztatóbb és hasznosabb, mint azok a vacak hírlapok, amiket a faluban lel az ember időnként.

Igazi férfi már ez a poronty! Hát milyen kis Casanova!
- Ismered Amelit? Őt akarta bántani - adtam is meg az információt. - És nagyon jól megfogalmaztad Joshi! Nahát! - Még esze és beszélőkéje is van. Fogadni mernék rá, hogy politikus lesz, nem is akármilyen!
- Képzeld, jött egy szilfid a városba! Szilfid! Jacknek hívják és elképesztő ember! Még nem tudok sokat a fajáról, de valami hihetetlen képességi vannak! Talán nincsenek is határai! Viszont képzeld el, Dace lett a bandavezér. Komolyan mondom, annak a nőnek baj van a fejével! Viszont legalább ő ki mer állni azzal a két nagával szemben, akik képesek voltak betenni ide a lábukat! Én mondom, azokkal jön az erkölcsi romlás! Fertő népség! Azon kívól érkezett sok rendes kislányka is, többek közt egy griffecske, mondjuk ő már idős lenne hozzád. De van egy nagyon aranyos nyuszikája, szerintem neked tetszene...

Felvontam a szemöldököm, aztán kiöltöttem a nyelvem.
- Azért nem kell úgy csodálkozni! Akárki akármit mond, olvasni azért tudok, még keresztrejtvényt is fejtek. Sőt! Tanulni is szoktam, más kérdés, hogy nem az iskolában - tettem hozzá elgondolkodva, aztán csak hallgattam, ahogy beszél, és beszél, és félreértés ne essék, megjegyeztem mindent, amit mondott, és nagyon hálás is voltam ezekért az értékes pletykákért. Hogyan tudnám meg máshogyan, mi történik a szomszédomban?
- Ameli mellettem lakik. Ha otthon találom, átmegyek és megnézem, minden rendben van-e vele. Ja, és ezt a nyulat is hamar elfogyasztom - mondtam, aztán amikor rájöttem, hogy elszóltam magam, bűnbánóan rántottam vállat.
- Bocsi, véletlen kiszagoltam. Megyek is, Jeromos talán már szétszedte a házat - mentegetőztem, és felkapaszkodtam a járgányomba.

- Ahogy láttam még csak az újjáépítés folyik. Néhány száz éve ez a terület még lakatlan volt. Szellem város, amikor legutoljára jártam itt. Úgyhogy gondolom gyalog. Legalábbis én úgy jöttem, és úgy közlekedem. Nem egy turista látványosság... - sóhajtottam. Hirtelen olyan fáradtnak éreztem magam lelkileg.
Talán még nekem is jót tesz, ha lepihenünk kicsit ebben a városban. Nincs kedvem tovább menni. Annyit mentünk már!
Majd meg látjuk. De egyenlőre maradhatunk.
- Ott az az ház azt hiszem - hunyorogtam a sötétben. - De szerintem ne hajtsz közelebb, még a végén tényleg kárt tesz valami a kocsidban.
Néhányszor jártam csak a házkörül nappal. És te jó ég! Kész életveszély az a hely! Az udvar... és ha valaki elesik, és valami keresztül szúrja?

- Könyörgöm… az már több száz éve volt. Te mondtad… nem hiszem el, hogy azóta azok akik itt laknak nem voltak képesek legalább az utat megtakarítani. * Csattantam fel, hogy ennyire lehetetlen a helyzet. Tudtam, hogy nem Ő tehet róla és a sóhajából ítélve fáradt is volt.*
- Valami baj van? * Kérdeztem végül kedvesebben és leparkoltam a kocsimmal az út szélére. Nem tartottam valószínűnek, hogy valaki erre jár és nem fér el tőle. Gyalog bárki elfér. Ahogy kiléptem kissé bizonytalanok lettek a lábaim a magas sarkúmban és halkan szitkozódtam így egyet.*
- Ez rosszabb mint gondoltam… * Undorodtam ettől az egész helytől. Hátra mentem és a kocsim csomagtartójából kivettem egy utazótáskát. De a helynek köszönhetően legalább azt tudtam, hogy Marco nincs itt. Kizárt, hogy, Ő… Pont Ő tovább bírja ezen a helyen öt percnél. A gondolatra, hogy csodás haját tépve hanyatt homlok rohan el innen felröhögtem.*

- Épp ez az talán... Néhány félig felújított házakból ítélve, nem sokan lakhattak itt nem sokkal ezelőttig. Én is csak nem rég érkeztem... nem tudom ezt mondtam-e már. Nem mertem Jean-Claude-dal sokáig beszélgetni hogy kikérdezzem ilyesmikről.
- Áh, csak tudod... vagyis nem, bocsi - fogtam a fejem. - Tudod néha, sőt nem is néha, elég fárasztó az életvitelem. És az is jobb lenne, ha a házamon nem fújna át szinte teljesen a szél. És akkor talán három napig is tudnék aludni.
- Nem tudhatod, valakinek kész menedék lehet itt... - nos az olyanoknak mint akikre anno Sergius vadászott biztosan.

- Nem, még nem mondtad.*Biztosítottam Róla, miközben próbáltam nem kitörni a bokám a cipőmben. Egyre jobban mérges lettem és már kezdtem azt hinni, hogy megőrülök. De látszólag már megelőztek.*
- Mondanám, hogy töltsd nálam az éjszakát és aludj. De azt hiszem, hogy nem biztos, hogy rád bíznám az életem. * Vontam össze a szemöldököm. Elég fura jelenség és szavaira ismét felnevettem.*
- NA látod ebben igazat adok… Egy épeszű ember, de még állat is innen sírva menekülne, hogy bárhol csak itt ne. Nem is értem, hogy mért nem követem én is. * Ha nem volnék elég gyors egy párszor már biztos eltanyáztam volna.*
- És még itt akartam táncolni… * Biggyesztettem le az ajkaim. S bíztam benne, hogy valami lakható szobát kapok különben a kocsim csomagtartóját választom a következő tizenkét órára.*

Talán nem meglepő, ha kicsit úgy éreztem, az előbbiekben máshol is járt a fejem olykor. Ezért magamban nyugtáztam, hogy nem ismétlem magam mint egy vén öregasszony.
Mi bajod az öregasszonyokkal? Én már voltam öreg asszony!
Tudom - feleltem.
- Hát ezzel én is így vagyok... úgyhogy nincs miért mellre szívni.
- Vááá... - billentem meg egy kicsit. - Ez kész életveszély! - mondtam kicsit rimánkodva ahogy Morla házának udvarán haladtunk. A halálfélelemből, végül csak egy macska nyávogása zökkentett ki. Vagyis inkább ismét megijesztett. Majd egy másik is nyávogni kezdett.
- Remélem nem veszettek... - kerekedtek el a szemeim.

- Lowri az égszerelmére… ne legyél már ilyen! Ez csak egy macska… illetve kettő. * Javítottam ki magam és leguggolva próbáltam magamhoz édesgetni az egyiket. Bár nem tartottam valószínűnek, hogy egy hulla vonzaná őket így nem erőltettem.*
- Egyébként meg félnek… Egy hullával mászkálsz. Mit vársz szegény macskától? * Kérdeztem elkerekedett szemekkel, ám elegem lett ebből a bénázásból.*
- Morla!!! * Kiáltottam el magam és egy tapodtat sem voltam hajlandó mozdulni.*
- MORLAAAAA… * Kiáltottam még egyszer, de ez már dühödt volt.*
- Szerinted itthon van? * Kérdeztem. De mivel nem tudtam, hogy hányan lehetnek a házban így nem próbáltam meg csak a szívverésekre koncentrálni.*

- Te könnyen beszélsz. Látsz a sötétben, és ha elesel és valami keresztül szúr, akkor meggyógyulsz. És azt várom, hogy ne ijesztgessenek! - jó az utóbbit én sem gondoltam komolyan. Valahol volt abban valami, hogy vámpírokkal haverkodom.. legalábbis beszélgetek, és egy macskától rezelek be. Bár inkább a sötét volt az és az abban megbúvó éles tárgyak amitől féltem.
- Nem tudom... - néztem rá tanácstalanul. És valamit megint láttam elsurranni a sötétben. Mégy egy macska. Meg még egy... némelyik menekült, még a többi nyarvogott.
- Tudod, ha ember lennél, megkérdezném, hogy bizos itt akarsz-e amúgy is megszállni... én jártam erre nappal is... vagyis amikor láttam valamit. És hát ömm...

- Jól mondod… látok a sötétben. De közlöm, hogy a reflexeim is legalább olyan jók mint a látásom. Szóval nem fogom hagyni, hogy eless. Nem szívesen ennék belőled, már pedig te mondtad, nem vagyok öreg. Nem biztos, hogy okos dolog kitapasztalnom, hogy megbírom-e állni. amúgy sincsenek itthon… * Vontam meg a vállam és elindultam visszafelé miközben próbáltam figyelni, hogy nem-e hallok valamiféle lépteket.*
- Valami egyéb ötlet? Ha nincs, akkor még most tovább indulnék a következő városig. Nem szívesen kísértem a sorsom. * Vontam össze a szemöldököm a sötétben. Persze Ő ezt nem láthatta.*

- Ó... - ez meglepett. Sőt, meg is állított abban, egy időre hogy tovább remegjek. - Nos, köszi... - bár az, hogy amúgy lehet teljes egészében megvacsorázna, nem igazán tetszett. És megint csak az jutott eszembe, hogy Segius persze, simán kézzel is lebirkózná a csajt.
Hagyd már Sergiust! - hangzott a fejemben bosszankodva, és valamiféle keserűséget éreztem.
- Hát nem tudom, én a kocsmát még megnézném a te helyedben - vontam meg a vállam. Mellesleg mint mondtam nem olyan rossz hely ez, már ha nem futsz szembe, azzal az iszákos Leonarddal vagy kivel, vagy hasonló alakokkal. Már ha azóta nem lőtte magát fejbe a pasas mégis...

- Ahhoz képest, hogy nem rég érkeztél elég sokat tudsz… *Vontam össze a szemöldököm miközben megfontoltam az ajánlatát. Hát nincs más hátra mint előre. DE ekkor megfordult a fejemben valami…*
- Akkor vissza a kocsihoz. De ha most azt mondod nekem, hogy nem tudom a helyet megközelíteni a kocsival, biz isten a vállamra kaplak és a kocsmáig szaladok veled és bízom benne, hogy nem ettél semmit. *Rühellek sétálni magasban. De szerintem itt még alacsonyban is.*
- Szóval? * Vontam fel a szemöldököm kiérve az udvarról. Nem akartam addig a kocsihoz indulni, míg nem válaszolt.*

- Nyitva tartom a szemem, és a fülem. Mondjuk úgy hogy... van valamiféle gyakorlatni alapom az ilyesmikhez.
- Hmm... - gondolkoztam el a dolgon.
Ott egész tisztának tűnt a terep...
- Igaz - feleltem rá hangosan is, mivel Jess-szel is közben beszélgettem. - Ott egész tisztának tűnt a terep - ismételtem el hangosan is Claudius gondolatát.
- Megmutatom merre kell menni, de szerintem utána magadra hagylak, ha van is bent valaki, ha nem baj.
//Romok//

*Nem tudtam nem el mosolyodni a válaszán. Végre autó, bár szöget ütött a fejembe, hogy csak azért mondja nehogy a vállamra kapjam. De hát… ha hazudott akkor a saját életét kockáztatta vele, no meg az autómét. *
- Helyes. * Bólintottam és csendben elindultam a kocsihoz. Lowri megmutatta, hogy merre kell menni és láthatólag voltak is bent. Mire Ő távozóra fogta a dolgott. Nem értettem miért, de nem kérdezősködtem. Mikor kiszált magam is igy tettem és elköszöntem Tőle. *
- Köszönök mindent. Ha segítségre van szükséged biztos vagyok benne, hogy ilyen fülekkel tudni fogod, hogy hol keress. Vigyázz magadra.

//A kocsma//

Csendesen haladtam az erdőn keresztül, és legnagyobb meglepetésemre egy városra bukkantam. Bár ahogy egyre beljebb haladtam már előbb egyértelmű volt, hogy valakik vannak a közelben.
Sötétedett mire valami nyíltabb utcára kerültem, és legnagyobb meglepetésemre az egyik épületből fény szűrődött ki. Úgy ahogy voltam, a vállamra csapva a csizmámmal, benéztem. Egy farkas ember fogadott, és mint kiderül a helység kocsmaként funkcionált. Azt a k...! Megpróbáltam minél többet megtudni a szófukar illetőtől, de ahogy besötétedett három sápadtabb képű lejtett be az ajtón. A látványomra megtorpantak, de aztán tovább mentek, mint akinek minden megszokott. Csak a vállukat nem rándították éppen. Vetettem egy sanda pillantást, és az esélyeimet latolgattam, végül úgy döntöttem náluk folytatom tovább a kérdezősködést. Több sanda pillantást is kaptam tőlük de végül tőlük több infót kaptam mint a kocsmárostól.
A szemeim elkerekedtek, ahogy mesélni kezdtek. És miután szinte kifaggattam őket amennyire tudtam elgondolkozva indultam ki az ajtón hogy bizonyosságot nyerjek arról amit mondtak.
Miután kicsit körbe nézelődtem a városban... és őszintén elég érdekes jelenetnek lettem messzebbről tanúja, végül döntöttem. Visszamentem a motoromhoz, megpróbáltam kicsit beljebb hozni, de végül hagytam. Levettem a pólómat és az egyéb sallangokat, nagyjából csak a nadrágom maradt rajtam. Elraktam a dolgaimat és átváltoztam. Rohanni kezdtem, mintha vadásznék, igazán élveztem. Néha elejtettem egy-egy morgást, végül egy morgásba tartó erőteljes vonyítást, feltett szándékom volt kihívni ebben a városban is az alfát, és egyre jobban tetszett az ötlet, hogy itt... éppen itt...
Acsarogva futkároztam össze vissza a városban kényemre kedvemre. Amíg meg nem torpantam egy ... mondjuk úgy egészen különös ház előtt. Izzó kék szemeim az udvart és az épületet vizslatták.

Hónom alá vágtam két elkóborolt macskámat és úgy tartottam a kertemben a házam fele. Közben a két kicsikém vadul karmolta a karom és mellkasom, a frászt hozta rájuk az a huligán. Bedobtam a két állatot a házba, majd becsaptam az ajtót. Felkaptam a mellettem magasodó lomhalomról egy rágott bakancsot és hozzávágtam a házam előtt álldogáló farkasemberhez.
- Maradj má' csöndben, há' a frászt hozod a jószágra! - kiáltottam rá dühösen és egy szétzilált seprűt kaptam kezembe következő lépésként, meglengetve fenyegetően felé. - Rosszabb, mint egy tüzelő macska... - morogtam az orrom alatt. - Különben is mi a csudát futkározol itt, mint akinek bélférge van?! - emeltem fel megint a hangom. - Ingyen adok rá gyógykenőcsöt, akár még a saját kezemmel be is kenlek vele a szebbik feleden, csak ne verd már fel az egész várost! - Nagyon zsémbes voltam aznap, ezt elismerem, de ez már komolyan kiverte a biztosítékot. Mégis mi a jó eget képzelnek magukról a mai fiatalok?!

Hogy őszinte legyek nagyon meg lepett, hogy valami fejbe talált. Fel is mordultam, és a fejemhez kaptam. Az előbb még a két repülő macskát figyeltem, ami amúgy sem volt valami hétköznapi látvány, erre meg ez... Egyáltalán mi a fene volt az ami eltalált?! Hát elég csodálkozó fejet vághattam, még így farkas képpel is. Csoda ha ki nem lógott a nyelvem.
Kicsit összeszedtem magam, és a nőre néztem, aki így mellettem elég pirinyónak tűnhetett. De aztán csak pislogtam. Olyan szöveget zúdított rám az anyó, hogy csak lestem. Ha emberi alakban lettem volna talán el is nevetem magam, de így csak gondolkoztam, és felvontam az egyik szemöldököm.
Közelebb mentem az anyóhoz, és ha már ilyen kijelentéseket tesz, jól fenéken csaptam. Csak utána kezdtem visszaváltozni.
- Azt meghiszem anyó, hogy tetszene - kuncogtam miközben az utolsó szőrszál is eltűnt a fedetlen mellkasomról. - De talán egy kis mosoly jobban állna... - meg talán egy kis fürdés. De ezt már csak gondolatban tettem hozzá. Érdekes szaga volt az anyónak.
- Szóval... Jó estét! - kezdtem udvariaskodni kicsit, miközben keresni kezdtem valamit. Mivel rá kellett jönnöm hogy nincs kabátom természetesen, ezért a nadrágom zsebeit tapogatva kutattam tovább.

Meglepett a merész kis csibész, fel is sikkantottam. Talán a jogos felháborodásnak kellett volna eluralkodnia rajtam, de hát nem voltam én még olyan öreg néne, hogy ez így legyen. Inkább rögtön elpárolgott a mérgem, mi tagadás jó ideje benne lettem volna már egy kiadós rosszalkodásban. Meg is kapta tőlem a széles mosolyt, közben incselkedve vállaimra toltam lassan fakó rózsaszín pongyolám spagettipántjait.
- Kisülhet még ebből egy jó este, az már biztos - nevettem el magam és meglegyintettem mellkasát, mintha valami borzasztóan jó poént, avagy épp csipkelődést mondott volna. - Nem akarsz beljebb jönni? - Közben tagadhatatlanul végigmértem a félmeztelen alakját. - Egyébként Morlának hívnak... épp jógáztam, mikor megzavartál, de semmi baj... - hát igen, méltatni kellett ma már a hajlékonyság képességének meglétét. Jó, kicsit füllentettem, de nem emiatt kerülök majd a pokolra. - Főzzek neked egy teát? - hordtam össze ami az eszembe jutott, csakhogy becsalogassam a kis mézeskalácsházamba.

Megnyugodva nyugtáztam, hogy meg van amit kerestem és nem hagytam a kabátomban. Ekkor azonban az anyó megszólalt, nekem megint csak kikerekedtek a szemeim. Lehet hogy tényleg komolyan vette? Aranyos egy nő volt... érdekes, de aranyos. És a maga korában... egész jól nézhetett ki. Jó a sok sallangot, és az érdekes szagot félre téve, még most is jól nézett ki, de inkább meg hagytam volna egy korabeli férfinak.
Mosolyt csaltak az arcomra a mozdulatai.
- Demetrius vagyok - mutatkoztam be egy kedves mosollyal, majd megigazítottam a hajam. - De, mért is ne? - fogadtam el az invitálást. - És teát? Azt hiszem elfogadom - indultam el utána, miközben a lábaim elé nézve igyekeztem kikerülni az akadályokat, nehogy valami megsebezze a lábamat.
Aztán amikor, úgy döntöttem ez egész jól megy, ki ügyeskedtem a zsebemből  a dobozt. Kivettem belőle egy szálat és rágcsálni kezdtem. Mikor beértünk a házba az anyó felé nyújtottam a dobozt nyitva.
- Megkínálhatlak esetleg én is? - kérdeztem. És mondjon bárki bármit, akkor hazudni fog még magának is, ha úgy gondolja hogy cigarettázni menőbb, mint karamellás ostyarudat rágcsálni. Ezek még hozzá csokisak is voltak.

Már a szemeim sem voltak a régik, így csak akkor vettem jobban górcső alá az arcberendezését, mikor beléptünk a házacskámba. A falak mentén kis színes befőttesüvegek sora állt a földön, asztalokon, polcokon, ezek adták a különleges fényt, hála a bennük megbúvó mécseseknek. Lehet ez tehetett róla, de valahogy kissé csalódottan konstatáltam, hogy nem egy George Clooney-val van dolgom. Jójó, nem volt azért rossz falat, és amúgy se lehettem válogatós.
- Ó! De drága vagy! Köszönöm! - hatódtam meg attól, hogy megkínált. Csak épp annyira majdnem, mint egy jegyűrűtől tették volna mások. De tényleg nagyon jól esett, nem szoktak már rám ennyire figyelni az emberek. Elvettem egy kis rudacskát és elrágcsáltam. Aztán lesöpörtem egy halom rongyot az egyik székemről és hellyel kínáltam.
- Új vagy erre Demetrius-szívem? - érdeklődtem tőle miközben nekikezdtem a teakészítésbe.

Elmosolyodtam, hogy ilyen jól esett neki hogy megkínáltam. Aztán körbenéztem a lakásban lassan. Igazából nem tudom mi lepett meg jobban, maga ahogy... a tárgyak voltak elrendezve, vagy a kosz.
- Te aztán tudsz természetesen élni! - mondtam amolyan bókképpen. Főleg ha már mást, vagy rosszat nem akartam mondani.
- Ó, köszönöm - mondtam mély dörmögő hangon és könnyed léptekkel szinte szökelltem a szék felé, majd leültem.
- Hát úgy is mondhatjuk. Igazából amióta beléptem az erdőbe, kicsit elveszettem az idő érzékemet. Olyan jól éreztem magam az erdőben mászkálva, aztán kicsit körbenéztem, találkoztam pár... személlyel a... kocsmában. A többit már tudod - kacsintottam rá.

- Máshogy nem is érdemes, lelkem! - nevettem el magam jóízűen a bókra. Egyre jobban tetszett ez a kis harmatos fiúcska.
- No, mesélj kivel futottál össze és milyen butaságokat hordott neked össze az illető? - csaptam le a témára máris, pletyka szagot éreztem. - És azért legközelebb, ha ilyen jól érzed magad, tedd meg a kedvemért, hogy nem ijeszted halálra a cicáimat - róttam meg. - Mint látod el is húzták a belüket a kis nyavajások... - lapogattam meg vérző karmolásnyomaim bosszankodva.
Mindeközben már forrt a víz, és elkezdtem kis saját teafűkeverékem előkészíteni.
- Kérhetek még egy rudacskát? Már ha nem vagyok tolakodó... - jegyeztem meg mosolyogva. Más szempontból nem hogy nem zavart volna, ha tolakodó vagyok, ajtóstul terveztem berontani a házba.

,,Máshogy nem is érdemes..." Nos, lelkiekben csak helyeselni tudtam az anyót. Ha valaki hát én tudtam milyen az, amikor otthon érzed magad a természetben.
- Nos, egészen érdekes dolgokat mondtak... Az egyik az, hogy itt nincs se emberi felügyelet, nem uralja senki a területet. Ennek következtében mertem ilyen merész lenni, hogy... mondjuk úgy lengén futkározok. Nos és azt is mondták, hogy van valami falka szerűség is a környéken... - mosolyodtam el kissé gonoszkásan.
- Hát azt sajnos nem ígérhetem meg, úgyhogy már előre is bocsánatodért esedezem. Tudod ez csak néha úgy ránk jön. Farkas dolog - kacsintottam. Majd egy halkabb, rövid bemutatót tartottam, így emberi alakban egyetlen vonyítás keretében. Majd megköszörültem a a torkom, és felé nyújtottam a dobozt, a mutató ujjammal felfeszítve a fedelét.
- Hát persze, tessék - mosolyogtam barátságosan.

- Igen, ezt jól hallottad - kezdtem büszkén - Arona teljesen szabad és embermentes - nagyjából. Tettem hozzá gondolatban arra az Oliv kislányra gondolva. - De azért itt is meg vannak az együttélés szabályai ám! - jegyeztem meg fejcsóválva.
- Hát ha a drága kocsmárosunk egyszer úgy nyargalna végig a városon, mint te, az talán magát az apokalipszist jelentené! - nevetgéltem el saját viccemen.
- És ha már ennél a farkasdolognál tartunk, a mieink közül egyiket se tudom így elképzelni, szóval nem hiszek neked barátocskám, hogy ez ilyen általános dolog lenne. Csak te vagy ilyen huncut - kacsintottam rá jókedvűen.
- Szóval igen, van már egy pirinyó farkasfalkánk, dehááát... nem tőlem tudod, de elég nyeszlett egy bagázs - sutyorogtam oda neki. - Govrik jó fogás, talán csak ő ér valamit. Mentős volt régen. Szegénykémnek van egy kislánya, akivel csak a gond van. Szerintem valami autista lehet - mélyedtem bele a pletykálásba lelkiismeret furdalás nélkül, miközben készítettem a teát. - A lány, akit meg követnek... Hát én nem értem Govrikot hogy bízhat benne. Még a szeme se áll jól! - rettenetesen boldog voltam, hogy végre megoszthatom valakivel a tudásom. - Olyan barátságtalan, savanyú képű csitrit ritkán látni! Pedig az isten a tanúm, amúgy nem lenne egy csúnya teremtés! Köszönöm szívem, nagyon finom ez a rágcsa! - fogadtam el közben a rudacskát. - Ha jól emlékszem, de ezt már tényleg nem tőlem tudod, - magyaráztam neki teli szájjal, miközben megrázogattam felé a keverőkanalam, annyira beleéltem magam - volt egy igazi alfájuk valamikor, de már hosszú ideje elhagyta Aronát. Vele sosem találkoztam, de Hank szerint jóravaló, erős fiatalember volt - itt eltöprengtem egy darabig, szívesen megnéztem volna magamnak.