Kopjafa utca 5. - Jessyca Camilo

*Mit tehettem volna? Hagytam, hogy elvonja a fejem és megcsókoljon. Olykor-olykor finoman megharaptam és egy-egy apró ponton vére serkent. Csípőm egyenletesen ringott az ölén, hogy újra felszítsam benne a tűzet. Hogy ne tudjon gondolkodni, csak az ösztönei vezessék és ezzel engem is közelebb engedjen magához. Markolására csak gyorsabban mozogtam, míg a fájdalom egy újabb és kéjesebb nyögést váltott ki… már Én sem tudtam gondolkodni… s kezeit ösztönösen fejtve le magamról fogtam egyik kezembe a feje fölé. Míg a másikkal a nadrágját próbáltam lefejteni.

*Később*

Vártam… vártam, hogy mit csinál most. Hogy visszatér-e a dühe. Mozdulni akartam, de valahogy nem vitt rá a lélek, csak feküdtem és hagytam, hogy elfojtott gondolataim kínokat okozzanak ott, aminek meg kellett volna halnia… De ma este… ezek után meg halt valami. Éreztem…

Úgy éreztem jó sokáig nem tértem magamhoz. Bámultam a plafont, és még arra sem figyeltem hogy a nő mit csinál. Talán azért mert többnyire mozdulatlan volt. Valószínűleg kimozogta már magát... Talán a tudatomnál léve értékeltem volna egy ilyen viccet.
Pislogtam egyet, és akkor visszajött minden. Egyszerre, hirtelen, minden előjel nélkül. Majdnem felpattantam, de végül csak ülésig jutottam. Megtámaszkodtam magam mellett, és lassan oldalra fordítottam a fejem. Végig néztem a nőn. Végig néztem a művemen, a tetteim eredményén. A válla valószínűleg már gyógyulgatott, de a hatalmas vérfolt még látszott a maradék ruháján. Valószínűleg valamennyi rajtam is... az ő vére.
A tekintetem kissé riadt volt. Én nem ezért jöttem ide... Bár ekkor kétség fogott el, hogy vajon tényleg nem? Kicsit hátrébb húztam a fejem, ezzel is a távolság illúzióját keltve. Távol akartam lenni ebben a pillanatban a nőtől, mégsem húzódtam el tőle, mint aki megijedt. Bár megfordult a fejemben, hogy tényleg felállok, és már itt sem vagyok.

*Magamban undorodtam ettől az egésztől… a repedés a padlón azonban egyre érdekesebb volt. Ahogy kettőnk közt húzódott. Mint egy éles határ. De nem tudtam tovább tanulmányozni, mert a pasi hírtelen felült. A vámpírság egyik hátránya, hogy az érzékszerveink még egy légy ott után sem akarnak pihenni. A hirtelen mozdulatra összerezzentem és tekintetem felé fordítottam. Végig néztem a testén lentről fölfelé. Karmolás nyomok, melyek vörösen húzódtak a hátán, derekán, bordáin és csípőjén. Fogaim karcolása a nyakán, mellkasán és az arcán miközben széleit vérszínezte. Az Ő vére… Arca is véres volt, de azt tudtam, hogy az enyém, ahogy a többi vér is mely rászáradt. Alig volt sérülése, az enyémek meg már kezdtek gyógyulni vagy épp már befejezték a folyamatot. Csak néztem az arcát, a kissé megduzzadt ajkait. Mikor elhúzta a fejét ajkam lebiggyesztettem.*
- Csak… csak mond ki. * Nem mozdultam, nem akartam megijeszteni vagy összezavarni. Csak vártam a gondolatait, hogy engem utál vagy saját magát, mert tetszett neki az, amit csinált. Még annak ellenére is, hogy így utólag látva a művét ijedt a tekintete. Bele se mertem gondolni, hogy miként reagált volna, ha a vállam nem kezd el gyógyulni. Vagy épp ha a foltjaim is látszódnának melyeket okozott. Kissé bizonytalanul emeltem felé a kezem, jelezve, hogy semmilyen rossz szándékom nincs csak megakartam simogatni az arcát. Ha nem ez lett volna az első ilyen neki, valószínűleg csak felállok és közlöm, hogy távozzon. DE zavart volt… nem tehettem. Marco sem tette…*

Mondjam ki? Mégis mit? Nem tudtam megfogalmazni. A viselkedése viszont még jobban összezavart.
Ahogy felém nyúlt megfogtam a csuklóját, mielőtt az arcomhoz érhetett volna. Ezúttal viszont nem voltam vele brutális, nem szorítottam, szinte gyengéd voltam. Hirtelen nem tudtam azt a nőt látni magam előtt, akit azért kerestem fel ma, hogy megkeserítsem az életét, sőt talán ha úgy adódik megöljem.
- Sajnálom - mondtam végül elfordítva kicsit a fejem. - Azért jöttem, hogy megöljelek... - megráztam a fejem. - Elcs€szt€m.... - elengedtem a kezét és eszelősen felnevettem. - Szó szerint... - természetesen az előbb nem azért sajnálkoztam, hogy nem sikerült megölnöm, de az valószínűleg neki nem eshetett le, de nem érdekelt.
A szemem sarkából visszanéztem rá. egy ilyen beteg liba, hogy lehet ilyen gyönyörű?

*Mikor elkapta a csuklómat el is engedtem magam enyhén megingatva a fejem. De nem erőszakoskodtam. Hasonlókép reagáltam Én is, annyi, hogy a fizikai megnyilvánulásaim kissé brutálisabbak voltak. S ha Marco nem lett volna vámpír… nos… már nem élne. Így, hogy fogta a csuklóm lassan felültem, így érezhette, hogy nem jelentek fenyegetést. Ez volt a legjobb alkalom erre…*
- Ne sajnáld… * Ingattam meg a fejem és a hajam az arcom körül szálingózott. További szavaira felkaptam a fejem. Istenem… bár ne igazolódott volna be. *
- Ha nem gond, akkor ezen nem fogok megsértődni. * Kezdtem bele, de mielőtt folytathattam volna a kezem visszahullott mellém és a nevetésétől rossz előérzetem lett. Kissé megmerevedtem, de a pillantását biztatásnak vettem. Kissé közelebb csúsztam és megpróbáltam ismét megérinteni. Mintha csak egy gyereket próbálnék csitítani…*
- Nem bántalak… * Mondtam alig hallhatóan. De biztos voltam benne, hogy Ő tisztán hallja.*
- Csak… csak ne lökj el. * Szememben némi szomorúság tűnt fel. Igen, a visszautasítás lehetősége belém mart. Azonban valami azt súgta, hogy ezzel még nincs vége. Hogy nem sokára kifog belőle bukni a hisztéria folytatása is. S akkor, akkor már nem fogok tudni a közelébe férkőzni, hogy megnyugtassam. *

Már akkor elkattant bennem valami tegnap, mikor ez a nő odaült az asztalunkhoz, és kiderült, hogy kicsoda is.
Mikor megérintett egy pillanatra lehunytam a szemem. Az előbb történtekből ugrottak be képek, és régebbről is... bár azoknak csak a vérhez volt köze. Nem voltam szent...
- Igazam volt... Nyikoláj túl jó hozzád... - ő nem tudta volna így bántani... nos senkit. Valószínűleg az ő évei sem teltek el sötétebb pillanatok nélkül, de ahogy észre vettem, a tiszta gyilok híve volt.
- Ne lökjelek el? - fogtam rá a kezére, és egészen közel toltam az arcom az övéhez. - Akkor mit csináljak? - kérdeztem gunyorosan.
- Mégis valaki olyan mint te, hogyan lesz ilyenné? - kérdeztem rá végül arra amit nem tudtam megérteni. - Ha így összeakadtál ezzel a Marcoval - mondtam undorral a nevét - akkor nem ő tett ilyenné... nos a vámpírságot leszámítva.

*Mikor hozzáértem szinte már gyengésen simítottam végig az arcán. De aztán megfogta a csuklómat és ismét megmerevedtem. Sejtettem mi jön… De erre azonban rácáfolt a kérdésével. Vagy csak az időt húzta? Mikor közelebb hajolt a szemébe néztem és próbáltam kitalálni, hogy mi megy benne végbe.*
- Bármit… csak ezt ne. *Motyogtam miközben leheletem cirógatta az arcát. Nem sütöttem le a szemeim így láthatta benne, hogy még a halált is könnyebben fogadtam volna. Melyre tegnap készült. Vagy még most is? Gondolataim megakadtak és újabb képek peregtek le a szemem előtt. Fájdalom és kín látszott benne félreérthetetlenül. Melyet szemem lehunyva és fejem megrázva próbáltam elűzni. Mikor újra kinyitottam csak rideg hűvösség volt benne, ahogy a hangom is erről tanúskodott.*
- Elhiheted, hogy nem így születtem. De egy olyan ember, akit a sok mostoha papa közül az épp aktuális alig a nyolcadik szülinapja után asszonyává tesz, míg a mamája dolgozik. S éveken keresztül vele éli ki a perverzióit… amire az eredeti asszonyát nem tudott rávenni. Nos… nem épp lesz egy érzéki és naiv teremtés.

Magamnak nem tagadhattam le talán, hogy valahol jól esett, hogy hozzám ért. Fürkésző tekintete, melyet önnön lelki káoszommal próbáltam tudatlanságban hagyni, de aztán megváltozott. A tekintete már nem engem és nem a külvilágot figyelte. És ez után nem vártam volna el, hogy válaszoljon. Még is megtette. Amit hallottam viszont megdöbbentett. Annyira hogy ez először csak az arcomra és a tekintetemre ült ki, szavak csak később kísérték. Megfogtam az állát és kissé felfelé emeltem a fejét, mintha kicsit felszegné az állát.
Őszintén, most még inkább szégyelltem magam a történtek miatt. Hiszen én sem csináltam mást az előbb. Az egyetlen, viszont hatalmas különbség az volt hogy én nem kényszerítettem volna... erre nem. Igaz kitudja akkor mi történt volna, ha nem így alakul.
- És én sem tettem mást, mint a második apád bűneiért büntettelek - ráztam meg a fejem, bár ez kissé érzelem mentesen hatott. A hüvelykujjammal végig simítottam az ajkain. - Nem volt kötelező válaszolnod mellesleg. - A hajába túrtam kicsit és úgy simítottam végig az arcán. - Most már nem foglak bántani... - mondtam annak tudatában, hogy azt ami sérülést okoztam rajta nem vonhatom vissza, még ha be is gyógyulnak rajta.

*Csendben és megkeményedve vártam, hogy miként fog reagálni szavaimra. Régen… régen úgy gondoltam, hogy ha elmondom valakinek az majd undorodni fog Tőlem. S nem is meséltem el senkinek. Illetve de… de akkor már nem kellett ettől félnem. Túl hosszú volt a csend és ez egyre feszültebbé tett. Nem láttam a fejébe, pedig szerettem volna. A döbbeneten kívül nem láttam semmit, bármennyire is kutattam. Az érintése és mozdulata sem zökkentett ki ebből még ha egy pillanatra le is hunytam a szemem némi megkönnyebbülést érezve. Hogy nem taszítom, még így sem. *
- De akartam. Már elmúlt… * Biztosítottam Róla, hogy nem esett nehezemre válaszolni. Vagy csak magam akartam meggyőzni? A gyengédségre összevontam a szemöldököm. Na ezt nem tudtam hova tenni. Nem értek még így hozzám… Szavaira némi félelem bújt belém, de hangom nem árulhatta el.*
- Én… Én nem ismerek mást. * Mondtam ki már megint az első gondolatom. S taszított az, hogy ennyire nyílt vagyok. Ahogy a félelem is, hogy mi lehet ezen kívül. Utáltam ezt az érzést.*

- Bizonyára nem úgy, mint ahogy én először elképzeltem... Az hogy a többit meg akartad... talán enyhítő körülmény... a számomra.
- És nos... ha ezúttal is mindegyikünk elveszíti a fogadást akkor lesz elég időd, hogy kipróbálj mást is, nem gondolod? - közelebb hajoltam hozzá, hogy gyengéden megcsókoljam. Azt akartam, hogy ezúttal nem tépjünk egymás húsába úgy mint az előbb, de ha nem ment, hát nem erőltettem.
- Félre értés ne essék, nem akarlak megváltoztatni. És amúgy is, számomra többnyire még mindig egy ismeretlen vagy, akár mennyire is fura ezt kimondani mindezek után. És én sem vagyok szent. Mi sem jobb példa erre a mai este.

*Nem értettem, hogy miért mondja ezeket és értetlenül tekintettem Rá. Végül leesett, hogy az „akartam”-at a korábban történtekre érti. *
- Arra gondoltam, hogy akartam válaszolni. De ettől függetlenül a másik esetben is igazad van. Bár nem hiszem, hogy bármi féle enyhítő körülményre szükséged lenne. * Bőven elég enyhítés, hogy ezt kaptam és élveztem mintsem, hogy az életem vegye. De ezt már inkább megtartottam magamban. Szavaira lebiggyesztettem az ajkaimat.*
- Mindannyian? Ami Nikit illeti, ott biztosan az veszít, aki ráfogadott. Nem sok erkölcsöm van, de egy társaságból nem fekszem le önszántamból két emberrel. * Ingattam meg a fejem. Bár ki tudja, az ember változik. S ha belegondolok, hogy még az utolsó pillanatokban is reménykedtem benne, hogy Niki megjelenik és véget vett ennek az egésznek… Kitudja.*
- De csak a kíváncsiság kedvéért, Te mire fogadtál? S igen, az életemet érintő fogadásra is kíváncsi vagyok Bársony Báróval. * Mosolyodtam el. Ezen még mindig röhögnöm kell. Annak ellenére, hogy semmi vicces nincs benne. Ha Ő ilyen idős, akkor Bársony valószínűleg még idősebb. A csókja fura volt… Igyekeztem gondolatban kiverni a fogaim, hisz éreztem, hogy most nem azt akarja. De évtizedek tapasztalatait és megszokásait nem könnyű lerúgni. S egyszer, kétszer megkaristolták a fogaim. De legalább nem haraptak… *
- Ez nem volt jó… *Csúszott ki a számom és legszívesebben elástam volna magam. De ez van és ez az igazság is.
- Ebben semmi fura nincs… a sz$xhez nem kötelező ismerni egymást. *Vontam meg könnyedebben a vállaim. *
- Nem haragszol? * Kérdeztem váratlanul. De természetesen hozzá kapcsolódott a mondandójához. Érdekelt, hogy a ma este után… mit érez. No nem irántam, hanem maga iránt. *

- Igen, az előtte lévőre gondoltam, ami az életedről. Tudnod kell, hogy ilyenkor semelyikünk nem fogad arra, hogy az illetőnek hosszú élete lesz. Hanem arra fogadunk, hogy nagyjából hány évig fogja bírni, és fog életben maradni.
- Két év, maximum... én erre fogadtam - mondtam meg őszintén. Bár az is hozzá tartozott, hogy akkor már tudtam, valami hasonlót fogok tervezni, mint amiért ide jöttem. Így valószínűleg vesztettem volna Jean-Claude ellen.
Valamiért mikor a csók után rá néztem, és azt mondta nem volt jó, elmosolyodtam.
- Ami azt illeti Nyikolájt lebeszéltem a dologról. Nem hiszem, hogy meggondolná magát. Bár ki tudja. De gondolom nem lenne az eseted... ebben.
- Akkor ez van. Mondjuk nem is abban reménykedtem... hogy odáig leszel tőle meg vissza - mondtam kissé közönyösen.
- Nos így is lehet mondani...
- Haragszom? - ezen elgondolkoztam. Amikor jöttem igen is haragudtam rá, dúlt bennem a düh. De erről igazából nem tehetett. - Rád? Nem haragszom. Magamra talán egy kicsit, de tettem ennél már durvábbat is.

- Két év… * Ízlelgettem hangosan ezt az időszakot és elgondolkodtam rajta egy pillanatra.*
- Nem hangzik hosszúnak, de még mindig jobb mint az egy hét. *Vontam meg a vállam, ám következő szavaira felkaptam a fejem.*
- Lebeszélted? Miért? * Nem tetszett, de igyekeztem türtőztetni magam, így csak a szemem árulkodhatott, ha figyelt.*
- De még így sem válaszoltál. Nikinél mire fogadtál? * Tettem fel újra a kérdést. De a hangszín sértette a fülem.*
- Mit titkolsz vagy félsz valamitől? *Billentettem oldalra a fejecském. Ha valaki ennyire közönyös marad, ott mindig van egy titok vagy félelem.*
- Mit? * Érdekelt. Hisz ha élvezte, már pedig ez történt. Akkor nála is meg van az oka. Ahogy mindenki másnál is.*

- A legutóbbinál... vagyis akire először fogadtunk a városban, a legmagasabb fogadás egy év volt. De mint Jean-Claude is mondta, valószínűleg most már túl éli. Talált magának mentort.
- Mint már többször is elhangzott, Nyikoláj túl jó, hozzánk, hozzád... nem lett volna képes hasonlót tenni veled. Arcurit ismerve, és azt ahogy áradoztál róla, biztos voltam benne, hogy valami hasonló van a dologban.
- És természetesen Nyikoláj ellen fogadtam.
- Titkolok? - lepődtem meg a kérdésén. - Mit kéne titkolnom? Előled... mellesleg ami téged is érint? - Elgondolkoztam. - Lehet hogy így van, nem mondom hogy nem lehetséges, de nem tudom. - Talán azt hogy mennyire jó nőnek tartom külsőre... de mást nagyon nem tudtam elképzelni. Inkább csak nem akartam nagyra felfújni, hogy a gyengéd csók már nem tetszett neki.
- Mit is? Hol is kezdjem... Például ott van a világháború... a második. Én már akkor is vámpír voltam. Volt olyan este, hogy tetőtől talpig vérben áztam, mert nem egy embert pusztakézzel téptem szét... - ezt is meglehetősen érzelem mentes hangon mondtam. Akkoriban voltak ilyen pillanataim, és olyanok is amikor élveztem, de még mennyire...

- Jean Clude? Róla már halottam. * Vontam össze a szemöldököm és pár pillanat után felnevettem.*
- Szóval Bársony Báró a doki, aki pedig Jean Clude? * No igen. Ez az Én szerencsém és mégis pont kit kóstolnék be az első este? Hát persze, hogy Őt. Most már Én sem fogadtam volna túl hosszú időre.*
- Ezt nem tudhatod… * Ingattam meg a fejem.*
- … Ha csak nem próbáltad? * Mosolyodtam el hirtelen játékosan. Most nem akartam megbántani, de visszafogni sem akartam magam. Sosem szerettem ha bárkit is lebeszélnek a velem való találkozásról. Egyébként is… az sem biztos, hogy ha váltok pár értelmes mondatott Nikivel, akkor utána is akartam volna.*
- Nem feltétlen érint engem. Hiába vagyok jóval fiatalabb mint Te, nem vagyok hülye. HA valaki ilyen közönyös próbál maradni vagy esetleg valóban az is, ott mindig van egy titok vagy félelem. * Vontam meg a vállam. Bár a közönyösség ritkán volt az eszközöm, de sosem szerettem, ha velem szembe irányul.*
- Mégis mennyi idős vagy? * Kérdeztem kissé bátortalanul, de mikor letekintettem a lábamra eltorzult az arcom. Nem volt rajta semmi és valószínűleg csak vér került rá.*
- Szeretnék lefürdeni. De tegnap észrevettem, hogy nincs víz. Hol tehetném meg? Ahogy ennem is kéne… * Persze, még nem voltam hű de visszafoghatatlanul ragadozó állapotomban. De tudtam, hogy a következő estére mikor kimozdulhatok már az leszek. Elég sok energiát felemésztett bennem a gyógyulásom.*

- Doki? Nem, az Dr. Kalliola, még Jean-Claudenál is idősebb. De Jean-Claudeot sokkal könnyebb úgy felhúzni, hogy baj is legyen belőle.
- Ismerem Nyikolájt. Legalábbis úgy gondolom. Ő egy hidegvérű profi, viszont máskor galamblelkű. Ha valamit el kell intézni akkor tisztán és precízen teszi, de ez nem... ez már nem fér bele, hogy valaki szórakozásból kínozzon.
- Nem sokára leszek száz tíz, ha jól emlékszem. És lehet hogy igazad van, de ha van ilyesmi titkom, akkor azt egyenlőre megtartanám magamnak...
- A legtöbb házba, ahol valamennyire kész a van a fürdőszoba, egyenlőre a tóról, vagy a folyókról hordjuk a vizet. De van aki nem hordja be, csak megfürdik ott. Mint észrevehetted áram sem nagyon van, csak néhány helyen, és az is véges. Valószínűleg előbbre lennénk, ha a generátort be tudnánk indítani a kórházban. De jelenleg megközelíteni is veszélyes - sóhajtottam.- H#lye jelenések... Olyan mintha szellem járta lenne az egész hely - szívtam a fogam. - Mindegy... Étkezni a faluba mehetsz le. Mármint az van a legközelebb. De lehetőleg ne tűnjön el senki a faluból, és ne vegyenek észre.
Végig tekintettem magamon, és úgy tűnt nekem sem ártana egy fürdés...

- Lowri azt mondta, hogy Bársonyhoz vitt egy túrázó idiótát. * Vontam össze a szemem. De nincs kizárva, hogy rosszul emlékeztem vagy félre értettem Lowri szavait.*
- Mindegy… már úgy sem számít. *Vontam meg a vállaim Nikire. Annyira nem vonzott már a dolog, hogy tovább folytassam. No meg egyébként is érvényét vesztette az ajánlatom.*
- Akkor ezért voltál gyorsabb, mint Én. * Biggyesztettem le az ajkaim, hisz hiába sült el jól. Azért bántotta az önérzetem, hogy ilyen könnyedén sikerült volna bántania, ha épp nem borul el az agya. Szemem forgatva nyugtáztam a szavait.*
- Ez tényleg rosszabb mint gondoltam. Miféle jelenések? * Kelltette fel az érdeklődésem. Ahogy végig tekintett magán láttam, hogy Ő is épp azon rágódik. *
- Szerzek valami rossz anyagot, hogy ne vérezzük össze a kocsim. S ha gondolod akkor elviszlek. Bár kétlem, hogy végig tudnék menni a kocsival. De egy darabon jól jön. * S felálltam a nagy rumliba valami takaró pléd, fólia, karton vagy bármi után kutatni ami megvédené az üléseim. *
- Nem vagyok idióta! Nem fog eltűnni senki és még csak észre venni sem fognak. * Forgattam a szemeim.*
- Nem öldöklök, ha csak nem az életem forog kockán. De még akkor is próbálok más lehetőséget találni. * Vontam meg a vállam. Hisz a mostohámon és azon az egy emberen kívül aki ébredésemkor jelen volt. Nem öltem meg senkit.*
- A főút végig járható a faluig? * Természetesen a kocsimmal gondoltam és nem gyalogosan.*

- Nem, Jean-Claude mutatta neki az utat, hogy merre menjen.
- Nem igazán... Az adottságaid neked is megvannak, maximum én jobban ki tudom használni az enyémeket, mert már jobban megszoktam. Mellesleg már az elején sem vetted komolyan, hogy meneküli akarnál...
- Olyan mintha szellem járta lenne az épület, de nem csak az, néha máshol is előfordul. Eddig csak a város belsejébe nem jöttek be... még. Múltkor majdnem levágta Jean-Claude fejét, de mint kiderült illúzió volt. Kész őrület az egész, a fájdalom valós, amíg észre nem veszed, hogy mi az illúzió. De itt kezdődik a gond, ment nem minden az.
- Épp erről beszéltem... egy autó azért elég feltűnő lenne, még ha a falu határán is állsz meg. Ennek ellenére van, egy járható út van a faluig.

- Ebben igazad van… * De nem akartam kifejteni, hogy miért is nem vettem komolyan. Még ha így utólag, teljesen feleslegesnek bizonyult a kitartásom.*
- De mi leehet ez? *Kérdeztem tovább kutatva. Találtam kartonokat, de azok kicsinek bizonyultak. Szavaira ledobtam azt a valamit, ami épp a kezemben volt és bele rúgtam valamibe mi a szemközti falnak csattanva darabokra tört.*
- Egy Audi A4-es még a városban is feltűnő pláne pirosban. De elegem van ebből a kilátástalanságból. Mi a frászért keveredtem erre? Nem gondolhatja senki sem komolyan, hogy az autómat lecserélem egy bicajra vagy valami hasonlóra. Nem elég, hogy ez a hely olyan mint a Pokol, de hogy ennyire… az már túlzás. Mi a ny@vajának csináltatnám meg az utakat és tenném rendbe ezt a lyukat ha egyszer Pokol volna itt az életem??? * Már majdnem kiabáltam. Dühös voltam és elveszett ezen a helyen. Semmit sem bántam még jobban mint azt, hogy itt megálltam és nem hajtottam tovább. Szavaim közben egyre közelebb kerültem hozzá és ha csak nem állt fel egészen közelről tekintettem a szemébe. Szemeim sötéten villantak, de csak a dühöm miatt. Egyáltalán nem akartam bántani csak… csak mérges volta.*

- Miért? - kérdeztem, cseppet sem számon kérő módon, csak érdekel. Nem erősködtem volna, ha nem felel.
- Nem tudjuk még... Jean-Claude kutakodik utána nagyon, mivel néha emberek is idetalálnak miatta.
- Nincs olyan messze az a falu, hogy mindenképp autóval kell menjen. És látom még nem erősséged a lopakodás... Az a legjobb, ha az emberek még nem is sejtik hogy itt vagyunk.
- Pokol? - nevettem. - Biztosíthatlak róla, hogy ez itt nem a pokol, sőt... talán évek óta nem éreztem magam olyan jól mint itt... szóval mi legyen?
Nem húztam el az arcom. Valahogy szórakoztatott a dühöngése... bár inkább volt ez hisztéria.

- Mert bíztam benne, hogy míg kiéled a dühödet megtudok valami hasznosat Marcoról. * Vontam meg könnyedén a vállam, de nem voltam benne biztos, hogy valóban akarta –e tudni a válaszom.*
- Egyébként meg szokd meg, hogy ha kérdezel valamit, akkor az esetek nagy részében válaszolok. Ha tetszik a válasz, ha nem.. *Figyelmeztettem. Hisz az előbb is felhívta a figyelmem, hogy nem vagyok köteles válaszolni. Persze ha kötelezett volna, tuti nem teszem.*
- Csak sikerrel jár egyszer… *Vontam meg a vállam mintha nem érdekelne. Valóban így volt. Semmi közöm nem volt ehhez a helyhez.*
- Talán mivel nem kellett eddig lopakodnom, mint egy bűnözőnek? * Csaptam a csípőmre a kezem. *Szavaira hajamba túrtam, végül megadóan sóhajtottam.*
- Magamra kapok valamit és mehetünk… gyalog. * S ezzel elviharoztam a pincébe, ha jött hát az sem zavart. Magamra vettem egy hosszú pólót és egy farmert. Valamint az utazó táskám a vállamra vettem. *
- Mehetünk…

- Értem - húztam el a szám kissé fintorogva. Valahol tényleg megértettem, csak azt nem hogy mért pont valaki olyanért lehet oda ennyire, mint az a máglyára való Arcuri.
- Nos... annál könnyebb dolgom lesz. Bár igaz néha mondják, hogy vigyázz mit kívánsz, de akár azt is mondhatnánk hogy mit kérdezel... de a többi legyen az én bajom.
Kérdően felvontam a szememet a biztatására.
- Igazából nem tudom, lehet meghagyom másnak. Nekem világításra nincs szükségem, amúgy is látunk a sötétben...
- Nem vagy bűnöző... vagy talán még nem. De vámpír vagy, és bár itt nem kell vigyáznunk arra hogy kilát meg a többi város lakó közül, a városon kívül ez másképp működik. De tekintve hogy még itt vagy ebből valamennyit neked is sikerült felfognod. Hidd el, hamar megnyerheti egyikünk a fogadást, ha ilyenekre nem figyelsz.
Mehetünk... ez még egy darabig visszhangzott a fejemben. Hirtelen leesett, mit csinálok. Elgondolkoztam, hogy miért is segítek neki? Aztán szerencsére megnyugtató válaszra leltem. A város miatt... így nagyobb az esélye, hogy nem lesz gond.
Felálltam és én is neki álltam öltözni. És mikor feljött, mutattam neki az utat.


//Erdős területek - Üvegtó//

- Könnyebb dolgod lesz? Mégis miben?* Kérdeztem s bár elviharoztam öltözni, bíztam benne, hogy nem felejt el válaszolni ha visszatérek.
- Itt vagyok, mert nincs más választásom. Itt vagyok, mert… * Nem tudtam mit felelni csak megvontam a vállaim. *
- Tudom, hogyan működik máshol. Annyi, hogy ott ismerték azt a szót, hogy civilizáció és ha valaki autóval megjelent nem néztek úgy rá mint egy ufóra. És, hogy ha valakinek drága autója van, az csak annyit, tett, hogy kinyalják a hátsófelét nagyobb borravaló reményében. *Csendesen követtem ki a házból. Nem foglalkoztam azzal, hogy bezárjam azt amit feltörtem. Nehéz lett volna. Ahogy elhaladtunk az autóm mellett sajnálattal húztam végig a kezem az oldalán. S végül nagy levegőt véve hátra hagytam.*

//Erdős területek - Üvegtó//

- Így legalább ez az egy gyorsabban rendbe jön - feleltem közönyösen a szentségelésére a karját illetően. A bordáit már nem tudtam a helyére rakni, pedig akkor már sokkal előrébb lennénk.
A szemeimet forgattam mikor a táskáját említette. Nők... Bár ami igaz, hogy ha valaki megtalálja még bajunk lehetett volna belőle, úgyhogy felvettem még mielőtt vele foglalkoztam volna.
- Ha durvábban fogalmaznék, sem lenne jobb neked.
Próbáltam minél kevesebb zötykölődéssel előrébb jutni, pedig tudtam hogy reménytelen volt. Jessnek így is úgy is fájt, és valószínűleg úgy hogy hogy minden pillanatban azt hihette ennél már nem fájhat jobban. Mondjuk esetleg ha csak arra nem gondolt mikor ténylegesen kitéptem egy darabot belőle. Bár az a lyuk is ott tátongott még rajta.
Egyenesen a pincébe vittem. Még közel sem virradt, de nem akartam már többet mozgatni. Óvatosan tettem le, de egyenlőre nem szóltam. Nem igazán tudtam mit tehetnék még érte. Valószínűleg semmit... vagy mondhatnánk azt hogy amit tehettem, már megtettem...

*Pokol? Ez a falu maga volt a gyönyör ahhoz képest, hogy pokolnak neveztem korábban. A pokol az volt, amit az úton éltem át. Törött csontjaim összekoccantak és a gyógyulófélben lévők eléggé feszültek és recsegtek a menet alatt. Hol sikoltottam, hol pedig szitkozódtam. Nem gondoltam volna, hogy valami ennyire fájhat. Pláne, úgy, hogy elég magas a fájdalom küszöböm és az esetek nagy részében még élvezem is. Ahogy elértük az erdő szélét, könnyáztatta arcom Frank véres mellkasához szorítottam, hogy ne figyelhessen fel ránk senki. Csak akkor fogtam fel, hogy megérkeztünk mikor ismét kínkeservek közepette letett. A fejem elfordítottam, hogy lássam, de ezen kívül próbáltam mozdulatlan maradni. Nem tudom mire vártam és azt sem, hogy Ő mit akart.*
- Ne nézz így… *Szólaltam meg végül miközben eltorzult az arcom.*
- Magamnak kerestem… direkt hergeltelek. De nézd a jó oldalát. Ha csak Te nem jössz, akkor az elkövetkezendő napokban nem kell elviselned a hisztit egy buta libától.*Erőltettem magamra egy mosolyt. Megpróbálva oldani ezt a kínos csendet.*