Túlvilág útja 12. - Alana Balodis

Lakók: Alana Balodis

Egy valaha emeletes, ám most már kissé magába roskadt ház. A földszintet rom- és törmelékhalmok borítják, az emeletre vezető lépcső pedig járhatatlanul hiányos. A felsőbb szintre a kreativitás útján, nem kevés ügyességgel és kitartó próbálkozás árán lehet csak feljutni.

Megkordult a gyomrom. Délutánra járt már az idő, és aznap még nem ettem semmit. Bejártam a kihalt házakat és miután találtam egy szimpatikus romot, gyűjtögettem. Amit kinéztem magamnak egy kis otthonosításra szorult. Találtam egy jókora kék nejlont, engem leginkább szemeteszsákra emlékeztetett, de annál vastagabb volt jóval. Arra pakoltam fel a maradványokat, amiket találtam. Nehéz téglákat, rozsdás fémdarabokat, törött agyagcserepeket és pár nagyobb gerendát, amit össze tudtam szedni. Volt közötte használhatóbb és a végsőkig korhadt, de a fő szempontom az volt, hogy minél több szög akadjon bennük. Meg pár tetszetős alakú követ is szereztem kalapácsnak. Találtam jó sok kötelet, egyik borzasztóbb állapotban volt, mint a másik, meg a hosszúk is eltérő volt, de majd alapos kiválogatás után biztosan sikerül valami használhatót összehozni belőlük. Egyelőre ezekkel rakodtam meg az erős nejlont, s igyekeztem a gyűjteményem magam után vonszolni a célállomásra. Nem volt könnyű. Talán túlvállaltam magam, de többször is megálltam út közben pihenni.
Már nem volt messze a ház, mikor az utánfutóm rántott rajtam egyet és megakadt. Valamibe beleakadhatott a kupac alján, talán fel is szakadt, de nem tudtam megmozdítani. Letöröltem homlokomról a verejtékgyöngyöket. Egyesével kell behordanom pár holmit, hogy könnyebb legyen a teher, hátha akkor megmozdul. Csak előtte muszáj volt egy apró szünetet tartanom.

//Csengő patak//

- Vannak - feleltem. Szóval ezért fél a sötétben? Valahogy roppant cinikusnak éreztem magam ezzel az alakkal szemben. Talán csak a "szép a szemed" tehetett erről.
Némán sétáltunk az utcákon, közben a nap vörösre festette az ég alját. Már egészen eluralkodott a félhomály, mikor elértük az utcát, ahol kimetszettem magamnak egy kis földet Aronából. A sarkon viszont megtorpantam, kezem felemeltem, hogy kísérőm is megálljon. Behúzódtam a fal mellé és óvatosan kilestem. Feltűnő kupacom mellett lődörgött valaki. Nézegette mit gyűjtöttem össze. Ennek csöppet sem örültem. Sőt, egészen feldühített az esemény. De szerencsére tovább is állt az illető, így mikor eltűnt egy ház mögött, újra elindultam.
Az épület előtt leellenőriztem raktáram, és kicsit megnyugodtam, hogy mindenem meg volt még.
- Akkor segítesz? - kérdeztem meg tőle, hangomban még meghallottam az iménti haragom. Ennek örömére, hogy levezessem felkaptam egy stóc téglát, melynek súlya alatt sóhajtottam egyet, és nagy nehezen, óvatosan elindultam a házam felé. Annak omladozó falai elrejtik majd az építőanyagot.

Vannak... Hát persze. Nos, ha nem ugyanazok, akik végeztek a falkámmal, talán nem lesz baj. Ha ők messzire elkerülnek engem, akkor én is őket.
Meglepett, amit a lány csinált.
- Ha ez a tiéd - kezdtem, amikor úgy tűnt, tiszta a levegő - Miért bújtunk el? Egyszerűen csak szólnod kellett volna annak az alaknak.
Amikor felemelte a nagy kupac téglát, ledobtam a táskámat és elé siettem.
- Ezt add szépen ide - mondtam, és mielőtt válaszolhatott volna, kivettem a köteget a kezéből. Egy vagy kettő leesett, de mindkettőnk lábát elkerülte.
- Keress valami könnyebbet. A nehezeket hagyd rám.
És már mentem is befelé a roskatag házba... Jó ég, micsoda meló lenne ezt helyrehozni... És kéne egy ács is, bár... Talán még azt is meg tudnám csinálni, sokat segítettem régen az ácsoknak, mikor nem volt épp dolgom egy építkezésen.

Végül is hagytam, hogy elvegye a téglákat. Ha itt volt és segített nem volt értelme szenvedni vele. Visszamentem inkább a kupachoz és összeszedtem a rozsdás fémeket.
- Neked lehet, hogy egyszerűen csak szólnod kellett volna - mondtam, és igyekeztem érzelemmentesen tartani a hangom. Nem tettem hozzá végül egyebet sem, csak erőteljesen a földre hajítottam a fémeket odabent. Hatalmas csörömpölés lett ennek a vége. És még mindig dühös voltam. Mély levegőt vettem.
- Vigyázz azokkal a gerendákkal, tele vannak szögekkel. - figyelmeztettem, mikor láttam, hogy feléjük igyekszik. Ebben a félhomályban hiába élesek az ember érzékei, sosem lehet tudni, inkább megszólaltam.
Aztán felkaptam a kötegnyi kötelet és még pár tetőcserepet.

- Vigyázok - mondtam vidoran, és felmarkoltam a köteget.
Persze igazából nem vigyáztam, és egy szög meg is szúrt, de ezt a világért nem vallottam volna be neki. Valóságos tirádát tartott az erdőben meg a téren mondott mennyiséghez képest, és semmivel sem akartam belé fojtani a szót. Tetszett a hangja, vagy legalábbis megnyugtatott, hogy van kihez szólnom.
Amikor a lécek már a házban voltak, és épp kifelé mentem, hogy két nehéznek tűnő vascsövet hozzak be, megkérdeztem:
- Hogy értetted azt, hogy nekem talán szólnom kellett volna? Te miért nem szóltál?

A cserepeket már nem vágtam a földhöz, kár lett volna értük, bár a késztetés meg volt hozzá.
- Csak... - nem értette mit akartam mondani, honnan is érthette volna, igaz, de most egyáltalán nem volt se kedvem, se türelmem magyarázkodni. Hát még kifejteni bármit is neki. Nem szóltam, mert nem szóltam. Kész. - Hagyjuk - zártam le határozottan a témát.
Egy újabb forduló után már kezdtem kicsit megnyugodni. A műanyag zsákot ki akartam már szabadítani, ezért lelöktem még a kupac tetejét, majd négykézlábra ereszkedtem, hogy valahogy belássak a megmaradt építőanyag alá. Benyúltam a lécek között és megpróbáltam kiszabadítani a kőbe akadt anyagot. Bajlódtam vele egy darabig, de jó lett volna lassan behúzni az egészet az épületbe, ha lehetséges.

Vállat vontam. Nem akartam faggatózni, nyilván van egy bizonyos oka ennek is. Talán majd egyszer elmondja.
- Rendben.
Amikor kimentem, láttam, hogy mivel bajlódik. Mélyet sóhajtottam.
- Mit mondtam én neked a nehéz dolgokról? - kérdeztem, és egyszerűen felemeltem és arrébb raktam a lányt.
- Na - tettem még hozzá, aztán megmarkoltam azt az izét, és rántottam rajta egyet. Aztán még egyet, és harmadszorra már ki is szabadult.
- Most fog meg a másik oldalát, légy szíves - instruáltam - Különben szétesik az egész.

Nagyon váratlanul ért a tette. A levegőbe emelt és arrébb rakott. Annyira megijesztett, hogy majdnem sikoltottam egy aprót. Egészen kevesen múlott, de kezem azért ajkamra tapasztottam már reflexszerűen. Borzasztóan éreztem volna magam, ha megtörténik. Talán leginkább a büszkeségem miatt. Szívem így is hevesen vert a történtektől. Csak így arrébb pakolt!
Megpróbáltam uralkodni magamon amíg kiszabadította az anyagot és sikerült is, de utasítására egy-két másodpercet késve reagáltam és tettem a dolgom.
Végül ez is bekerült a házba. Ott egy pillanatra Petrre néztem, még mindig éreztem a hirtelen elszabadult adrenalinlöket hatását, így gyorsan kiszaladtam, hogy a korábban leborított holmikat is megszerezzem.

Láttam, hogy a lány valamitől nagy feldúlt lett. Ennyire megviselte volna, hogy arrébb raktam? Csak nem? Ugyan, nem hiszem, hogy ez ilyen hatással lett volna rá. Végül is felnőtt nő, csak nem én vagyok az első férfi, aki megérinti...
Kimentem utána, és leguggoltam vele szemben. Az egyik kezemmel elkaptam mindkét csuklóját, a másikkal pedig az álla alá nyúltam, és felemeltem a fejét, hogy a szemembe nézzem.
- Mi a baj? Rosszat tettem? Csak segíteni akartam.
Hangom nem volt sem vádló, sem sértődött, csak kedves, hátha azzal megnyugtathatom.

Amit most tett még durvább volt, mint az előző és a f3nébe is, nem számítottam rá! Miért nem?! Szívem zakatolt és hirtelen kiszaladt belőlem minden erő, érintésére összerándult bensőm. Ráadásul a szavai, és azok csengése még jobban feldühítettek. Üres megtévesztés, színjáték, miközben lefogta a kezem! Azt kellett volna mondanom, hogy azonnal engedjen el, vagy sikítani kellett volna, de nem. Én nem ilyen voltam. Nekem mást kellett tennem. Mindezek helyett harcias tűz lobbant szememben. Le akartam győzni. Ki akartam szabadulni a saját erőmből. Megmutatni, hogy nem tehet velem amit csak akar, nem uralkodhat rajtam. Erősebb vagyok, mint hiszi. És neki is álltam harcolni, igyekeztem kiszabadítani a kezem és állam.

Láttam, hogy kellemetlen neki az érintésem, és láttam valami kis szikrát azokban a sötét szemekben is...
- Nahát... Tényleg szépek a szemeid - mondtam.
Elengedtem őt. Ha nem kíván tőlem semmilyen formában megnyugtatást vagy érintést, nem bánom, végül is ő van otthon. Felegyenesedtem, és onnan néztem le a guggoló lányra. Majdnem a kezemet nyújtottam, hogy felsegítsem, de az utolsó pillanatban észbe kaptam.
- Elárulod, miért zavar, ha megérintenek? Mert megígérem, hogy többé nem fordul elő, de akkor az a legkevesebb, ha elmondod az okát.

Az újabb félvállról elejtett bókja csak táplálta haragom. De hirtelen elengedett és ez a szabadulás, ez a szabadság nem volt elég. Sőt, egy pillanatra kellemetlenül érintett. Harcolni akartam! Legyőzni! És nem azt, hogy szánalomból elengedjen most, hogy legközelebb, ha úgy lesz kedve újra eljátssza ugyanezt velem.
- Egyáltalán nem zavar! - parázslott a hangom, miközben felemelkedtem, és elindultam a tárgyakkal a ház felé. Közben észrevettem, hogy szaporábban veszem a levegőt, mint kéne.
Nem fogok magyarázkodni, nem fogok ilyen nevetséges egyességekbe belemenni. Nem fogok tőle függni. És egyáltalán nem zavar csak egy érintés! Azzal nincs semmi bajom.

Utána mentem, immáron dühösen. Hé, most komolyan! Én csak jót akartam, tényleg. Segíteni, talán megnevettetni... De ő így reagált. Ha legalább tudnám, mi a f3nét csináltam rosszul... De minek is foglalkozom én ezzel egyáltalán? Itt kéne hagynom a fr@ncba, hadd puffogjon magának.
Meg is torpantam, de aztán mégis továbbmentem. Nem is tudom, büszkeség, vagy mi a jó f3ne...
A házban megálltam, pont az ajtóban, hogy a maradék, maroknyi cuccért ne tudjon kijönni.
- Mi bajod velem? -kérdeztem - Tényleg tudni akarom. És ne mond, hogy nem zavar az érintésem...
Az arca felé nyúltam, hogy megsimogassam. Vajon a büszkesége vagy az ódzkodása lesz erősebb?

Leraktam a tárgyakat a többi mellé és kisiettem volna a házból, mely zsákutcává válhatna. Nem szerettem beszorítva lenni, ha baj van. Kellett a tág tér, a menekülési útvonal. De már elkéstem. Elállta az ajtót. Felém nyúlt, és figyeltem rá, hogy szempillám se rebbenjen. Dacosan hagytam, hogy hozzám érjen.
- Semmi. Köszönöm a segítséget, most már boldogulok. - pattogtak a szikrák a hangomból. Se perc alatt kiborított ez a férfi, pedig roppant hidegvérű ember voltam örök életemben. Miért nem hagytam ott a forrásnál?! - Jóéjt! - csattant az elköszönésem pofonként, és ezzel vettem egy nagy levegőt, melyet bent tartottam, mintha erőt adna a következő próbálkozásomhoz. Ugyanis vállam a férfinak támasztottam, hogy eltoljam az ajtómból.

Hagyta, hogy megérintsem. Szóval a büszkeség volt az erősebb. Aztán amikor a vállát a mellkasomnak feszítette, a tüdőmet ért nyomástól nyögve ezt mondtam:
- Akkor biztosan ez sem fog zavarni...
Átöleltem őt, és sarkon perdültem. Az ő lendülete vitt mindkettőnket. Az lett a dolog vége, hogy voltaképpen, míg én a küszöbön álltam, őt kitettem a saját házából. De nem akartam túlzottan rámenős, sem pedig bunkó lenni vele, így elengedtem, és magam is kiléptem a házból.
- Sajnálom, ha megbántottalak - mondtam hidegen - Csak egy kellemes, beszélgetős estét szerettem volna egy fajtárssal.
Felvettem a hátizsákomat. Menni készültem, de aztán mégis meggondoltam magam. Sarkon fordultam.
Aztán vissza, és mégis elindultam. Ugyan, mi mást tehettem volna? Engem itt nem láttak szívesen.
Talán ha tíz lépést tehettem meg, amikor megint megtorpantam. Ne már! Most miért? Mit érdekel, mi van?
Nem fordultam hátra. Csak álltam és beszéltem. Tudtam, hogy hallja.
- Segíteni akartam. Egyedül vagyok. Te is egyedül vagy. Talán...
De nem tudtam, hogyan fejezhetném be, így inkább lassan elbaktattam. Mérges is voltam, meg csalódott is, kicsit talán sértett, leginkább szomorú
- Nem akartalak bántani... - mondtam még az utcának.

Majdnem megint elsikkantottam magam. Nem tudtam kiszámítani a tetteit. Mindig váratlanul ért, és nem is értettem ezt az egészet. Csak álltam megdermedve az ajtómban és figyeltem ahogy sértődötten távozni készül, de egy csomószor meggondolja magát. Nem tudtam mire vélni a teketóriázását. Nem is értettem miért ragaszkodik annyira hozzám. Rendben, egyedül vagyunk, és éppenséggel fajtársak, de... ennyi. És mégis rosszul éreztem magam. A haragom egykettőre elpárolgott, csak lelkiismeret furdalás kínzott. Nem hittem a szavaknak, mint ahogy sosem, csak a tetteinek, a mozgásának, a nonverbális üzeneteinek. Talán ezért szomorodtam el én is.
Utána mentem és megfogtam a vállán a ruháját, hogy megállítsam.
- Sajnálom - mondtam nyugodtabb hangon. - Ne menj el.

Megálltam. Mit is mondhatnék? Ezt akartam elérni? Talán igen, de nem akartam emiatt még befolyásolni, vagy mit tudom én, manipulálni is őt.
Megfordultam, és a szemébe néztem. Már egészen besötétedett. De még az éjszaka sem volt sötétebb a pillantásánál.
- Én sajnálom. Nem tudom, mit vártam. Fektessük le a játékszabályokat, jó? Én nem érek hozzád, és te nem mesélsz. A léceid közül a legtöbb használhatatlan. Rakok egy kis tüzet a ház előtt, úgysincs meleg. Van kajám, megsütjük nyárson. Eddig jó? Közben beszélgetünk vagy nem, ahogy jónak látod. Aztán bemész szépen a házadba, és alszol. Én meg bemegyek a másikba, ott mellette. Ez így jó lesz? Vagy... Még hozzátennél valamit?
Őszintén, tárgyilagosan, minden tettetés nélkül mondtam ezt, végig a szemébe nézve. Ha így nem hisz neklem, hát sehogy sem.

Tekintetünk összekapcsolódott és egyikőnk sem engedte el a másikat, csapdába esett mindkét pillantás. Már ez önmagában harc volt, de az erők teljesen kiegyenlítettnek bizonyultak.
Nyugodtan végighallgattam monológját, s közben kielemeztem. A két feltétel nevetséges volt. Mindkettő nekem kedvezett. Neki meg semmi. Ezt nem vettem be, itt a szép szavakkal és fogadalmakkal játékot űztek ám. Megnéztem magamnak a szomszéd házat, tudatosítottam a közelségét, és elfogadtam a kihívást.
És hozzá is tettem a magamét.
- Nincsenek játékszabályok. - Szögeztem le mélyen a szemébe nézve, erősen tudatosítva benne. Adja mindenki önmagát megkötések nélkül. Ezek nem megkönnyítik az életet, hanem bekorlátozzák és hazugsággá teszik. Ne játsszon senki sem szerepet, ne akarjon meggyőzni semmiről sem csupán szabályok miatt. Ne akarjon megtéveszteni ezzel az egésszel. Szabad és szabad akaratából cselekedjen belátása szerint. Ezt várom el tőle. Jöjjön csak az igazság, még ha fáj is.
- És akkor kezdhetjük a tűzzel. - ezzel elengedtem, hogy visszatérjek a ház elé, hogy neki is lássunk az előkészületeknek.

Vállat vontam. Nekem így is jó volt, sőt, még jobb is.
Visszamentünk a házhoz. Odabent kiválogattam a korhadt léceket, és kivittem őket a ház elé. Kiszedtem a rozsdás, görbe szögeket azokból, amelyikekből kellett, aztán a túl hosszú léceket eltörtem a térdemen. Főleg szegélylécek és korhadt ablakkeretek voltak, valóban csak tűzrevalónak jók. Csinos gúlába raktam őket, aztán a táskámból elővettem az aznapi újságot meg egy doboz gyufát. A papírt a fa alá tömködtem, majd meggyújtottam. Nem lesz egy hosszú életű tűz, de arra pont elég lesz, hogy a parazsánál megsüssük a darabka szalonnát, amim volt.
Nyársnak csak egy botot találtam, aminek egy szintén ma reggel vásárolt ezerfunkciós bicskával hegyeztem ki a végét. A szalonnát két darabra vágtam, és a fél kiló kenyeret is kettétörtem. Mindkettőből a nagyobbik darabot nyújtottam a lány felé: úgy nézett ki, mint aki nem jut rendszeresen tisztességes ételhez. A nyársat is neki adtam.
- Hölgyeké az elsőbbség - mondtam mosolyogva.
Mikor már sült a nyárson a lány adagja, a tűz fölött ránéztem. Szeplős arcán árnyékok táncoltak a tűzfénnyel.
- Akkor nincsenek játékszabályok. Miért zavart, hogy megérintettelek? Nem muszáj válaszolnod, ha nem akarsz.

Segítettem lécet válogatni a tűzrakáshoz, majd tartottam a kezem, hogy oda gyűjtsük a rozsdás szögeket. Egész kellemes volt így csöndben összedolgozni. Amíg meggyújtotta a tüzet előkerestem a kis becsomagolt tányért, melyet előző nap elloptam a kocsmából, és odaadtam neki. Miközben tett vett és rám nem volt szüksége a tűz körül, bevittem a maradék limlomot, és közben titokban meglestem a házból. Nem tagadhattam, egészen hangulatos lett ez a vacsora. Ilyen fura hangulatban ültem le a tűz mellé, mikor az előkészületek véget értek. Mosolyogva nekem adta az élelme nagyobbik felét. Nem szóltam semmit, egyszerűen csak elfogadtam. Éppen a tűzbe meredtem eltöprengve, mikor megszólalt.
- Nem tudom - mondtam kis szünet után. - Váratlanul ért. Harcolnom kellett. - Feleltem haloványan vállt rándítva, mintha lényegtelen lenne az egész és újra csak a tűz pattogott közöttünk.

Bólintottam.
- Én pedig nem harcoltam - mondtam - És ez téged zavart, igaz? Tudok egyet s mást ennek a természetéről... Talán, de ez csak találgatás, szóval nem lehetséges, hogy amikor harc nélkül elengedtelek és annyiban hagytam a dolgot, akkor te úgy érezted, gyengének tartalak? Mert ebből talán eredhet a haragod, de nem tudom, nem ismerlek...
Újra a tűzbe bámultam. Ha velem tette volna ezt valaki, én talán így éreznék. Sokáig voltam gyenge, nagyon gyenge. És a szívem mindig harcra vágyott, az ökleim a csont repedésének érzetére, és a múló fájdalomra, ahogy egy másik testnek ütköznek... Igen, ha valaki kihangsúlyozná az erőfölényét felettem, és utána nem volna hajlandó harcolni, hogy bizonyítsa is... Én dühös lennék. Piszkosul dühös.
- Jó étvágyat - mondtam, mikor felpillantottam.

Nem igazán értettem miért akarja megérteni, vagy megmagyarázni mit miért csinálhatok. Miért érdekli ennyire? Miért lovagol még mindig ezen a témán? Igen, zavart, hogy nem vette fel a kesztyűt, ha már kirobbantotta ezt az egészet. Váratlanul ért a tette és bekapcsolt valami ösztön, hogy küzdenem kell kifulladásig, míg minden erőm el nem hagy. Az eredményt valahogy nem vehettem számításba, hiszen ahogy most is végigmértem a férfi megtermett alakját, egyértelmű volt, hogy esélyem sem lenne vele szemben. De ez valahogy nem számított, csak a harc. Talán éppen azért, amit mondott. Ne tartson gyengének. Ugyanakkor így tisztább fejjel, amikor még mérlegelni tudom az esetleges következményeket, beláttam, hogy inkább jobb elkerülni az ilyesmit, hiába bosszantott még mindig az eset.
- Valahogy úgy. Jó étvágyat - mondtam végül érzelemmentesen.

Egy fintor futott át az arcomon. Valahogy úgy... Ennél azért többet is mondhatna. Nem tudom... Csak fura volt nekem ez a lány. Olyan, mintha nem lenne teljesen jelen, vagy éppen túlzottan is... Igazából a lassú, megfontolt válaszai és a kevés beszéd miatt butának tűnt. de ez csak egyfajta álca volt... Biztos voltam benne, hogy az a csinos, szeplős arc éles elmét takar.
Átvettem a nyársat, mikor végzett, és a saját adagomat is megpirítottam a tűz felett. Közben a táskámból elővettem a kulacsomat, és a lány felé nyújtottam.
- Igyál nyugodtan, de hagyj nekem is, légy szíves.

- Köszönök szépen mindent - mondtam szelíden, mikor elvettem a kulacsot. Két kezemben tartottam és az ölemben pihentettem, nem ittam belőle. Inkább töretlenül őt figyeltem helyette.
- Miért osztod meg velem az élelmed? Mit vársz érte cserébe? - Igazából nem ezt akartam kérdezni. Egyáltalán nem ezt. Valamit úgy róla. Ki ő, honnan jött, miért keres farkasokat... Valamiért hirtelen egészen kíváncsi lettem rá. De még nem akaródzott feltenni a kérdéseket, és ezzel leleplezni kíváncsiságom. Az úgy nem jó. Akkor ő is kérdezni fog. Különben is jobb csendben maradni, az egészről csak ez a fura hangulat tehetett a pattogó tűzzel.