Túlvilág útja 11. - Petr

Nem szóltam semmit miután megérkeztünk, csak csöndben figyeltem Petr ténykedését a meleg takaró alól. Furcsa és kellemetlen volt ez az egész. Hogy tétlenül itt ültem és semmi hasznom nem volt. És nem is lehetett volna, nem voltam képes semmire. Csak gondot okoztam neki, és ő ezt vállalta. Rendben, felfogtam, hogy egy falka vagyunk, csak szokatlan volt az egész.
A kérdésére megráztam finoman a fejem. Valószínűleg legalább egy kis víz jót tett volna, de úgy éreztem, hogy semmit sem lenne képes befogadni a gyomrom.
- Vegyél még fel valamit te is - emlékeztettem a saját testi épségére is, ha már ő nem tett valami sokat az ügy érdekében.

Megráztam a fejem.
- Ez a póló most elég. Azt hiszem... Félek, hogy ez az egész miattam történt, Alana. Majdnem megöltem azt a vámpírt... Elvesztettem a fejem. Lehet, hogy emiatt támadt rád...
Elvettem a kezem a homlokáról, és a tenyerembe temettem az arcom. Vettem egy mély levegőt, de nem vettem el a kezem az arcom elől.
- F3ne essen bele...
Végül leeresztettem a kezem, és fáradtan Alanára mosolyogtam.
- Meséld el, hogy történt, kérlek.

A hallottaktól összeráncoltam a homlokom. Nem tetszett a vallomása. Kis híján kérdésáradat tört fel belőlem, de szerencsére ennyi erőm még mindig nem volt, kénytelen voltam végiggondolni kivételesen a dolgokat, mielőtt cselekedtem volna. Csak figyeltem, ahogy arcát elrejtette a tenyerében. A következő mosolyát nem tudtam viszonozni. Sőt, egyenesen komorrá változtatta komolyságom. Hazugság volt. Álarc.
- Megtámadott, harcoltunk, alul maradtam, de túléltem. Ez a lényeg. Ennyi - foglaltam össze tömören, nem volt mit ezen részletezni. - Miért akartad megölni? És honnan veszed, hogy a két eset között van bármi összefüggés? Az se biztos, hogy ugyanaz volt. Vagy mégis? - a kérdésemben türelmetlenség csengett, pedig nem akartam ilyet. Talán az állapotom tehetett róla.

Vállat vontam.
- Csak egy pillanatra láttam, de szerintem ő volt. Sötét hajú, fiatal vámpírnő, alacsony, érdekes arccal, nem csúnya, de nem is olyan szép, mint... Mások. Talán nincs összefüggés, talán van. Majd ő elmondja. Ha van, nem éli túl a ma éjszakát. Ha nincs, futni hagyom.
Előhalásztam a zsebkésemet, kinyitottam a legnagyobb pengét, és latolgatva néztem. Nem... Túl rövid. Semmire sem mennék vele egy igazi harcban, főleg nem egy vámpír ellen. De hát nekem sosem volt szükségem fegyverre ahhoz, hogy öljek... Egyszerűen eltöröm a nyakát. Megszakad a gerincvelő, pár percre lebénul, és az elég, hogy valamivel, akár egy vascsővel is, keresztüldöfjem a szívét... Vagy csak letépem a fejét, és kész. Kár ezt túlkomplikálni. Egy vámpír nem ér többet, csak az energiát, amit a megölésébe fektetsz.
Felálltam Alana mellől, és járkálni kezdtem a szobában. Az olajradiátor pattogva melegedett, és már éreztem is a hatását.

Én is meg akartam ölni a végére. Végezni vele, hogy élhessek. De anélkül is túléltem. Igaz, ha még egyszer összefutnánk biztosan egyetlen pillanatra sem bíznék benne, és minden egyes mozdulatát figyelném, de így, hogy már nem voltam abban a szituációban nem kívántam a halálát.
- Miért akarod megölni? - kérdeztem halkan. De rájöttem, hogy talán nem ez a fontosabb kérdés. - Miért akartad?
Viszont egészen meghűlt bennem a vér, ahogy figyeltem. Elmerengett a kését nézve. És az arcára egyértelműen kiültek a sötét gondolatai. Ez nekem csöppet sem tetszett. Egészen félelmetes volt azzal a késsel a kezében. Mintha nem is Petr állt volna előttem.
- Hazamegyek - jelentettem ki annyira határozottan, ahogy csak tudtam és a takarót már le is löktem magamról.

- Nem mész - mordultam rá, és elraktam a kést - Itt maradsz ma éjszakára.
Aztán megenyhült a hangom és az arckifejezésem is.
- Nem is tudom. Hiba volt, azt hiszem... Gyilkosnak nevezett, és én is őt... Nem tartom élőnek a vámpírokat. Én... Gyűlölöm őket. Tudom, hogy ez rossz dolog, de már az elég, hogy meg akarjam ölni, hogy vámpír... Takarózz be, kérlek, még nincs túl meleg.
Vetettem egy pillantást a lábára. Azon túl, hogy a seb már nem vérzett, és a sérült lába csupa vér volt, feltűnt más is, ami nem nagyon illett a helyzethez: nagyon szép lábai voltak. Ezt azonban nem mondtam ki, nem akartam, hogy megint bezárkózzon. Alana teljesen máshogy reagált minden bókra, mint a többi nő.

Szinte durván szólt rám, hogy maradjak. Ez a féle parancs pont kiváltotta belőlem az ellenkezést. A tapasztalataim során eleget hallottam ilyet. Az a hangsúly emlékeztetett valakire, akire a legkevésbé akartam még csak gondolni is.
Ráadásul a felelete csak tovább növelte az ellenszenvem. Ez a fajta gyilkos gyűlölet. Elképzelni sem tudtam mivel lehet megalapozottá tenni egy ilyen érzést. Csak azért, mert vámpír, már képes lenne megölni? Csak egy ennyiért? Ölni csak és kizárólag akkor elfogadható, ha az életed a tét. De nem kérdeztem rá az indítékaira. Azt vagy megmagyarázza a kérdés nélkül, vagy nincs is miről beszélnünk.
- És ha mégis megyek? - már le is tettem a földre az egyik lábam. Igazából talán csak próbálgattam a határait. Hogy kiderítsem most akkor ki is ő. Hogy végre törjön össze az álca, amivel hitegetett, ha csak hitegetett. Szerettem volna, ha marasztalna, őszintén szerettem volna, de nem így, ilyen módon. Akkor inkább túlélek egyedül.

Megvillant a szemem, de visszafogtam kikívánkozó haragom. Ambivalens érzés volt, mert haragudtam Alanára azért, mert kárt akart tenni magában. Márpedig ha ilyen állapotban hazabiceg, az kárt tesz benne, lelassítja a gyógyulását, ráadásul most kiszolgáltatott minden támadónak, akár annak a vámpírnak is, ha kedve támadna visszatérni.
- Nem akarom, hogy elmenj, Alana. Velem biztonságban vagy, a szavamat adom rá. Odakint meg vámpírok ólálkodnak... Na jó... Feküdj vissza, kérlek. Azt hiszem, ha te alfaként tekintesz rám, értened kell, mi ez az egész. Hogy tudd, akarsz-e a falkám tagja lenni.
Leültem a földre törökülésben.
- Volt egy falkám... Nem voltam alfa. Igazi falka volt, egy nagy, boldog család. Már amennyire ez lehet, hisz tudod, van, aki feljebb akar lépni, folytonos a civakodás... De összetartottunk. És egy napon...
Láttam magam előtt az egészet, megint. A fák közül előbukkanó vámpírokat, az alfát, amint rám kiált, hogy vigyem biztonságba a gyermekét, a vámpírt, akivel gyorsan és hatékonyan végeztem... És az alfa feleségét, aki a szememre vetette, hogy nem hoztam haza a férjét is... Hogy nekem kellett volna inkább meghalnom...
- Szóval egy éjjel, amikor a falka öszegyűlt az erdőben... Nem volt semmi különös alkalom, nyárson sütöttünk, jókat nevettünk, valakinek volt egy gitárja, énekeltünk... Szóval egyszer csak rajtunk ütöttek a vámpírok. Fegyvereik voltak, és sokkal többen voltak, mint mi. Csak ketten éltük túl az összecsapást: én és az afa fia. Az alfa parancsba adta, hogy vigyem el. Különben én is halott lennék. És tudod, miért tették a vámpírok? Unatkoztak. Kedvtelésből. Mert megtehették. Azóta gyűlölök minden vérszívót. Az agyam tudja, hogy nem mindegyik szörnyeteg... De a szívem csak azt érzi, hogy hiányoznak neki a testvérei.

Vele biztonságban vagyok. Eddig komolyan úgy éreztem, csak most ébresztett bennem kétségeket. De leült és beszélni kezdett. Ez a helyemen tartott. Egészen addig, amíg be nem fejezte.
Nekem sosem volt falkám, nem tudtam milyen az a nagy boldog család, ezért annyira átérezni sem tudtam. Egyedül voltam mindig is, csak magam miatt kellett aggódnom, és hogy ki hullott ki az élet körforgásából, egészen hidegen hagyott eddig. Szóval ez most új tapasztalat volt. Ez a történet, ezek az erős érzelmek. Főleg Petrtől. Felálltam és megtettem azt az egy lépésnyi távolságot, ami közöttünk volt. Többre nem is lettem volna képes, mint ahogy ezalatt rájöttem. Lerogytam előtte a földre és aztán a szemébe néztem.
- Én nem értek ehhez - kezdtem halkan - de, ha azt akarod, hogy a falkád tagja legyek, akkor ezt valahogy meg kell oldanunk, mert ez így veszélyes - ezzel kezem lágyan arcához érintettem, a szemkontaktust még mindig tartottam. Megsimogattam finoman, de nem mozdítottam el tenyerem. Számomra egyelőre ez a gesztus volt a legszebb, amit valaki is adhatott a másiknak. Talán a sok durva tapasztalat miatt. Ez olyan finom volt és őszinte. - Már alfa vagy, és nem egy haragvó lelkű harcos. Egy alfa szerintem nem engedheti meg ezt magának. Hiszen látod mi sült ki az érzéseidből, ha valóban ugyan az a vámpír volt. Nem tudhatom, de sejtem, mennyire fájhat, viszont ha alfa akarsz lenni, az nagy felelősséggel jár - csak néztem töretlenül a szemébe, nyíltsággal és őszinte izgatottsággal. Kicsit féltem tőle, hogy mit fog erre reagálni. Úgy éreztem mindent feltettem egy lapra. És így akár könnyedén ki is cselezhet, de most még az sem érdekelt, ha átver.

Lehunytam a szemem, és megfogtam a kezét az arcomon. Nem húztam el onnan, csak fogtam. Nem tudom, mit érezhettem. Valami egészen különleges volt. Szokatlan.
Kinyitottam a szemem, inkább az ő mélységes pillantásába révedtem a szemhéjamra festett borzalmas emlékek helyett.
Azt hiszem, abban a pillanatba számomra egészen kicsire zsugorodott a világ. Nem volt benne más, csak Alana halk, szép hangja, a puha tenyere az arcomon és a mélységes, csillagos űr a szemében. Nem tudtam megfejteni a pillantását, de akkor nem is akartam... Csak azt akartam, hogy láthassam.
Aztán végül, mikor a hallgatást és ezzel a tökéletes pillanatot Alana szavai után nem húzhattam tovább, megszólaltam.
- Nem tudom, külön tudom-e választani. Mindkettő én vagyok. A harcos is, és most már az alfa is. De meg fogom tenni... Mindenképp. Miattad.
Nem mondtam, hogy a falka miatt. Egy ilyen pillanatban nem tudtam volna hazudni.

Egészen olyan hevesen dobogott a szívem, mint mikor az életemért küzdöttem a vámpírnővel. Pedig most csönd volt, hosszú csönd, és Petr érintése a kezemen. Izgatottan vártam a választ, bármilyen reakciót tőle. Talán a végtelenségig vártam volna rá.
És miután elhangzott, valahogy még gyorsabban vert a szívem és rá mosolyogtam. De ez most nem egy biztató mosoly volt, ez egyedül az én boldogságomnak szólt. Valamiért valaminek nagyon megörültem. Haloványan sejtettem is, hogy minek.
- Az én alfám nem sodorja veszélybe az övéit sosem. Hidegfejű és megfontolt. Ugyanakkor, ha kell, nem gyengül el egy percre sem, nem tántorítja el semmi és senki - vallottam be neki az elképzeléseimet, igazából kontrollálatlanul. Most csak boldog voltam. És fájt a lábam.

Hallottam, hogy milyen szaporán ver a szíve, éreztem a pulzusát lüktetni a kezem alatt, és csak ekkor döbbentem rá, hogy az enyém éppúgy dübörög. Aztán a mosolya... Korábban is láttam már felragyogni az arcát egy-egy pillanatra legalábbis azt hittem... De amire én azt hittem, ragyogás, az csak egy-egy villanás volt ahhoz képest, amit most láttam.
Végighallgattam, amit mondott, és nem csúszott ki a számon az, amit én akartam először mondani. Helyette lassan válaszoltam.
- Azt hiszem, képes leszek ilyenné válni. A te kedvedért menni fog.
Hiszem félig meddig már most is ilyen voltam, tettem hozzá gondolatban.
Aztán rádöbbentem valamire. Itt voltunk, centiméterekre egymástól, alig tíz centi választotta el az ajkainkat... Megcsókolhatnám. Vajon akarja? Vagy elmenekülne? Mindent elrontanék vele?
Nem mertem megkockáztatni. Féltem, hogy elveszíthetem őt, elronthatom azt, amit már elértem. Még az is kockázatos volt, amit a csók helyett tettem, de nem tudtam megállni: előre hajoltam, és a homlokát csókoltam meg az ajkai helyett.
- Köszönöm, hogy... Alana vagy. És most nyomás vissza az ágyba, mert mérges leszek - vontam össze a szemöldökömet, de mosolyogtam hozzá, és reméltem, hogy a következő pillanatban nem kap pánikrohamot.

- Rólad beszéltem az előbb, nem egy képzeletbeli alfáról, nem szokásom ábrándozni - mosolyogtam rá vidáman, hangomban egyfajta játékos csipkelődést fedeztem fel. Igen, önmagamnak is furcsa voltam most.
- Tudod korábban nem véletlenül haragudtam meg, amikor úgy éreztem, hogy meg akarsz változtatni. Ennek megfelelően én sem akarlak téged. Nem kell tenned semmit sem az én kedvemért. Továbbra sem - vontam meg a vállam. Könnyednek éreztem magam. Mintha csak repülnék. Talán a vérveszteség tehetett róla. Lehet, hogy tényleg enni kéne valamit.
- Csak igyekeztem felhívni közben a figyelmed arra, hogy nagy különbségek vannak egy egyszerű harcos és egy alfa között. Ezt jó tudatosítani, ha már vállaltad - csacsogtam komolyan tovább, egészen kifordultam önmagamból ma este.
Aztán váratlanul kaptam egy homlokpuszit. Megint. Mintha kis bizsergető áramütés ért volna. De legalább ez az élmény kellően sokkoló volt ahhoz, hogy végre befogjam a szám. Úgy is maradtam pár pillanatig mozdulatlanul, ahogy ért a támadás. Aztán nagy nehezen észbe kaptam és zavartan viszonoztam a mosolyát is, végül lesütöttem a szemem.
- Nem tudok felállni - vallottam be kelletlenül a gyengeségem, hátha leplezhetem vele a rám törő zavarba ejtő érzéseket.

Jól estek a lány szavai. Én nem éreztem olyannak magam, amilyet mondott, de kit tudja? Talán tényleg olyannak láthat.
- Kapaszkodj belém - mondtam.
A terv az volt, hogy ha a nyakamba kapaszkodik, és úgy vissza tudom vinni. De aztán rájöttem, hogy ez felesleges.
- Vagy várj csak...
Felálltam, és lehajoltam hozzá. A karjaimba kaptam, óvatosan, hogy nehogy hozáérjek a sérült lábához. Az ágyhoz vittem, lettem rá, és úgy maradtam. M3egint olyan közel került az arcunk, hogy megcsókolhattam volna, és talán most először vallottam be magamnak, hogy én igenis akarom azt a csókot.
De helyette csak kihúztam a kezem alóla, és betakargattam.
- Biztos, hogy nem kérsz semmit?

Újfent a karjaiban találtam magam, és be kellett ismernem, hogy egyáltalán nem volt kellemetlen élmény. Mikor óvatosan letett a kempingágyra egy pillanatra megállt az idő. Mert volt ott valami a levegőben, ahogy egymás szemébe néztünk. Valami, ami hamarosan szertefoszlott és csak annyit vettem észre, hogy bántam az elmúlását.
- Talán egy kis víz jót tenne - mondtam és hangom hallva megköszörültem a torkom.
Aztán figyeltem a meleg takaró alól, ahogy tett vett és végül komolyan megszólaltam, hangot adva elkalandozó gondolataimnak.
- Sajnálom, ami a családoddal történt.

Kitöltöttem egy pohár vizet. Háttal álltam neki, mikor megszólalt.
- Köszönöm.
Nem mondhattam mást, azt hiszem. Mit is lehetne ilyenkor mondani? Én is sajnáltam őket. De nem tehettem mást, és a sajnálatom nem hozta vissza őket. Sokszor sajnáltam azt is, hogy nem haltam meg velük, de ez is hiábavaló dolog. Ami történt, az megtörtént, nem tudom megváltoztatni.
Odavittem neki a vizet, a kezébe adtam, de nem támasztottam meg a hátát, hogy fel tudjon ülni. Gyenge volt, de azt hiszem, ezt nem szerette kihangsúlyozni. Ha segítséget kér, megkapja. De ha nem, nem fogom rá erőltetni. Igen, ez jó stratégiának tűnt...
Leültem mellé a földre. A szoba most már kellemesen meleg volt.

Megköszöntem a vizet, és valahogy felküzdöttem magam, hogy inni is tudjak. De egy kortynál nem sikerült többet leerőltetnem egyelőre. Az ölembe eresztettem a műanyag poharat, ráértem meginni. Petrre pillantottam és a csöndben finoman, bátortalanul rá mosolyogtam. Nem tudtam kezelni az olyan drámai helyzetet, mint a szerettek elvesztése. Hogy mit kell mondani, vagy tenni, hogy a másiknak jobb legyen. Nem is akartam erőltetni a dolgot, azt hiszem ami tőlem telt megtettem. De nem akartam csöndben maradni. Most úgy beszélgetni szerettem volna vele. Minden történés ellenére elégedettnek éreztem magam. Úgy boldognak talán, pedig nem is volt indokolt.
- Szerinted mennyi időbe telik, míg meggyógyul a lábam? - mondtam ki az első kérdést, ami eszembe jutott. Szúrt sebem még úgysem volt.

Elgondolkodtam a kérdésén. Nem tett jót, hogy egy olyan félképzett valaki látta el a sebet, mint én, és az sem, hogy az előbb erőltette, bár, nevezzen bárki önzőnek, én hálás voltam azokért a pillanatokért.
- Nem is tudom... Azt biztosan tudod, hogy mi nagyon gyorsan gyógyulunk. És a seb nem ért artériát, azt hiszem. Hát... Talán fél nap, vagy kevesebb.
Egyszer láttam egy farkast, még a régi falkámból. Bányász volt, és egy balesetben elvesztette a lábát. El kellett szöknie a kórházból, és új életet kezdenie egy másik városban, mielőtt az orvosok észrevették volna, hogy szép lassan nő vissza a lába. Így került a mi falkánkhoz, egy héttel a balesete után, két lábon, egészségesen.

- Igen, tudom... - mondtam keserűen, és meg is bántam. Megint egy felesleges megjegyzés volt tőlem, ráadásul csöpögött az érzelmektől. Egy pillanat alatt lerombolódott a hangulatom. Csak önkéntelenül fel kellett idézni, hogy a kék-zöld foltok milyen sebességgel tűnnek el. És hogy esetleg emiatt mennyi minden titokban maradhat. A homlokomra tettem egyik kezem ezzel eltakarva szemeim is. Csak gyönge mosolyom látszott. Most én hazudtam.
- Akkor legalább nem foglak sokáig terhelni, hamar visszaengedhetsz a vadonba - mondtam könnyedebb hangon, harcolva a hirtelen súlyosan rám nehezedő rosszulléttel.

Odanyúltam és elvettem a kezét az arca elől.
- Addig maradsz itt, ameddig csak jól esik. Itt meleg van, és gondoskodom rólad. És egyébként is szeretném, ha nem mennél sehová egyedül addig, amíg nem sikerült beszélnem azzal a vámpírral vagy valakivel, aki tud neki parancsolni.
És ha ez nem elég, akkor addig, míg meg nem ölöm, tettem hozzá gondolatban. Senki nem fog életben maradni, aki csak egyszer is kezet emel a falkám egy tagjára... És főleg Alanára.
A lányra mosolyogta, hogy leplezzem komor gondolataimat előtte.
- Minden rendben van?
Ez, tekintve, hogy nemrég valaki combon szúrta, nem volt éppen okos kérdés.

- Köszönöm - néztem a szemébe egészen meghatottan a gondoskodásától.
- Igen, csak azt hiszem túl sok vért veszthettem - feleltem az aggódó kérdésére, és megpróbáltam vízivással legyürkőzni a torkomba telepedő gombócot.
Sok vért vesztettem. Gyenge voltam. Most valóban, a szó szoros értelmében az voltam. Iszonyúan gyenge, lélekben is. És akár meg is halhattam volna. És közben minden korábbi tapasztalat ellenére volt valaki, aki... volt végre egy falkám. Volt nekem Petr.
Megpróbáltam uralkodni a rám törő érzéseimen, megéreztem, hogy ebből még baj lehet. Talán most jött ki rajtam az események miatti feszültség, féltem, hogy elsírnám magam. Újra lehajtottam a fejem és eltakartam a szemem, s közben odanyújtottam Petrnek a poharat.
- Köszönöm, de nem megy több - közben a biztonság kedvéért még egy témaelterelő kérdést feltettem. - Te hol fogsz aludni?

Elvettem a poharat, és letettem magam mellé.
- Nem fogok. Hajnalig őrködöm, aztán meg bevackolom magam ide melléd. Mármint az ágy mellé, természetesen.
Bár biztosan csodás lenne összebújni vele... Á, elég már!
Felkeltem a földről. Lejjebb állítottam az olajradiátort, már épp elég meleg volt. Nem kellett, hogy tovább fűtsön, épp elég, ha melegen tartja a szobát.
- Biztos, hogy minden rendben? Most csak ketten vagyunk. Nem kell szégyenkezned.
Letérdeltem mellé, és óvatosan, az ujjam hegyével megérintettem az arcát. Forró volt. Hát persze, a sebláz. Néha megesik. Jobb, ha hagyjuk kitombolni, segíti a gyógyulást. És amúgy sem tudtam volna mit tenni ellene.

Őrködik. Igazából nem tudtam, hogy ennek mennyi értelme van, de az elővigyázatosság jó dolog. Jobb félni, mint megijedni. Amíg ő elsétált és szabályozta a hőmérsékletet összekapartam minden maradék erőm, aztán eldőltem az ágyon.
- Értem, akkor hajnalban leváltalak - mosolyogtam rá fáradtan, de szívből. Erre a komolytalanságra most nagy szükségem volt. Így tarthatom magam.
- Eddig is csak ketten voltunk, nem? - kérdeztem meg, miután lehunytam a szemem. Nem egészen értettem, hogy most ezt miért is mondta. Vagy hogy mire értette a szégyenkezést. Talán már annyira nem voltam a topon a koncentrációban.

Megráztam a fejem.
- Úgy értem... Én elárultam neked valamit, amit még senkinek sem. Bízom benned, és szeretném, ha te is megbíznál bennem. Szeretném, ha tudnád, hogy bármiről beszélhetsz velem, ha éppen akarsz.
Elhallgattam, mert éreztem, hogy kezdek belegabalyodni a saját szavaimba. Hosszú éjszaka volt ez.
Leültem a földre, ezúttal háttal Alanának, és a kempingágynak vetettem a hátam. Nem a feje elé ültem, így ha oldalra pillantottam, még épp láttam az arcát.
- Talán jobb lenne, ha aludnál egy kicsit.

Résnyire kinyitottam a szemem és finoman én is megböktem az arcát az ujjammal.
- Én bízom benned - mondtam komolytalan sértődöttséggel, hogy ezt felrótta nekem. Aztán újra lehunytam szemeim. Lassú, mély lélegzeteket vettem.
- Mint még soha senkiben - mondtam két légvétel között, egyre bágyatagabb hangon. - Észre se vetted? - a mondat végére már félálomba is süllyedtem.
- Jó... - szólt az álombéli válasz és felé nyújtottam a kezem. Azt akartam, hogy megfogja. Érezni akartam, hogy mellettem van, hogy nem hagy magamra. Tudnom kellett, hogy amíg nem látom, addig is létezik. Csak ezen feltétel mellett lettem volna hajlandó aludni. Bár azt hiszem pár perc múlva el is nyomott az álom.