Túlvilág útja 11. - Petr

Elgondolkodtam. Miért? A válaszom annyira egyszerű volt: egy pillanatig láttam magam, ahogy előre lépek, azt mondom, "ezért", és megcsókolom, de ez még engem magamat is meglepett. Miért?
- Talán mert... Nem tudom. Mert én is meg tudnék bízni benned.
Ez csak a válasz egy része volt, de semmiképp sem volt hazugság, és ez megnyugtatott.
- Mert az ütések védése egy másik óra anyaga. És mert... Mert neked szabad. Téged nem bántalak.
Aztán tényleg nem bírtam megállni. Előre léptem és megcsókoltam, igaz, csak a homlokát. Előre rettegtem a reakciójától.

Ez a válasza egészen meglepett. Újra. De nem, ne bízzon meg bennem. Ez h#lyeség.
Váratlanul ért a közeledése, össze is rándultam reflexszerűen, de elkéstem. És egyenesen sokkolt, amit elkövetett ellenem. Bármit el tudtam volna képzelni, csak ezt nem. Egészen felkavart, furcsán rosszul, vagy kellemetlenül éreztem magam. Hatalmas rémült és értetlen szemekkel néztem föl rá. Aztán észhez tértem és lesütöttem őket.
- Szóval... engem nem... de.. - valamit mondanom kellett. Össze kellett kaparnom magam. De egyáltalán nem ment. - mást igen... és... engem meg... miért nem? - Rá kellett jönnöm, hogy ez most nem fog menni, hiába erőlködöm. El kell menekülnöm. Váratlanul megfordultam és sietős léptekkel elindultam valamerre.

Azonnal tudtam, hogy óriási hibát követtem el, ahogy a szemébe néztem. Talán még sohasem láttam ekkora rémületet senki tekintetében sem.
Aztán habogott és hebegett. Erre számítottam. És a kérdésre is. És elhatározásomhoz hűen őszinte választ is adtam.
- Nem tudom. Még nem tudom.
Aztán ő elkezdett... Hát, azt hiszem, menekülni. Egy pillanatig hagyni akartam, de aztán eszembe jutott, hogy ő sem hagyott elmenni előző este. Így hát utána vetettem magam. Megragadtam a karját, és magam felé fordítottam.
- Miért félsz a gyengédségtől? Még soha senki nem szeretett?
Amint kimondtam, máris tudtam, hogy ez ostoba kérdés volt, és még gonosz is. De már nem tudtam visszaszívni. Inkább elengedtem a karját és hátráltam egy lépést. Nem kértem bocsánatot. Csak rápillantottam, a legkedvesebb pillantásommal, és vártam.

Megfogta a karom és maga felé fordított. Ellenkezést sem tűrve. Nem mintha tehettem volna bármit. Most valóban megijesztett. De mégsem tettei, most szavai voltak azok, amik fájtak. A szívemig hatolt a megjegyzése. De legalább elengedett és hátrébb lépett. Legalább egy ennyit megadott nekem.
A szemébe néztem és mondani akartam valamit, de elnémított a tekintete. És észre kellett vennem, hogy könnyek gyűltek a szemembe. El kellett tüntetnem őket, elmorzsoltam őket a kezemmel, ahogy csak tudtam, még mielőtt világra jöhettek volna. Ott álltam és gyengébb és kiszolgáltatottabb voltam, mint amikor a földhöz szegezett és mozdulni sem tudtam. És sírással küszködtem. El kellett rejtőznöm miatta a kis kuckómba. Nem láthatta senki. Nem vagyok olyan gyenge és szánalmas, megvetésre méltó, hogy bárkit is ezzel befolyásoljak, hogy bármit is el akarjak érni a könnyeimmel. Soha! Már csak a büszkeségem miatt sem! De ha mégis megtörténik, úgyis mindenki félreérti. Őszintén nem lehet sírni, csak egyedül. Meg akartam kérni, hogy hagyjon békén, de inkább nem szólaltam meg, az talán csak katalizátor lett volna. Inkább újra megfordultam, hogy folytassam a menekülésem.

Nem tudtam, mit kéne tennem. Egyértelmű volt, hogy fájdalmat okoztam neki. Nem tudtam, mivel tennék jobbat: ha hagynám, hogy egyedül dolgozza fel ezt, vagy ha utána mennék. Végül úgy döntöttem, teszek még egy próbát, és ha megint elutasít, hagyom elmenni.
Utána siettem.
- Alana, kérlek... Sajnálom, oké? Komolyan. Nem maradnál itt velem? Beszélgetni akarok veled.
Mindez iszonyú bénán hangzott. Valami jobbat kell kitalálnom. De mit?
- Komolyan mondtam! Tényleg kedvellek. Meg akarlak ismerni.
Aztán megtorpantam. Innentől az ő döntése, tovább megy-e.

Megálltam egy pillanatra háttal neki és vártam. Vettem pár mély levegőt és lenyeltem a gombócot a torkomból. A sírhatnékom leküzdöttem. Csak ezek után fordult vissza felé. Fenyegetően elindultam felé, de aztán megálltam. Nyugalomra intettem magam. Lehunytam a szemem és elszámoltam tízig. Csak ezek után szólaltam meg.
- Bocsánat - mondtam a szemébe nézve. Kicsit túlreagáltam megint a dolgokat valamiért és ezzel újfent kiadtam magam. És emiatti haragom rajta akartam levezetni, de rájöttem, hogy az nem megoldás. Inkább megpróbáltam figyelembe venni az érzékenységét és nem belé rúgni. Elvégre én voltam a h#lye.

Meghökkentem. Sok mindenre számítottam, a dühkitöréstől a sírásig, de bocsánatkérésre nem. És őszintén szólva rosszul is éreztem magam tőle.
- Én kérek bocsánatot. Nem tudom, mi ütött belém. Tudnom kellett volna, hogy ezt nem szabad. Ígérem, hogy legközelebb csak akkor érek hozzád, ha engedélyt adsz rá, vagy ha tanítalak. De... Egyszer elmondod, miért van ez? Miért reagáltál így?
Talán még ez is kegyetlenség volt, hogy erről faggattam. El kellett volna fogadnom, hogy nem akar beszélni róla, mert hát nyilvánvaló volt, hogy nem akar. És miért tenné? Ki vagyok én? Egy idegen, akit két napja sem ismer. Miért épp bennem bízna meg, ha másban sem bízik?

Határozottan rá bólintottam arra, hogy nem ér hozzám ezentúl. De azt hiszem ott belül, nagyon mélyen nem akartam, hogy tartsa magát ehhez az ígéretéhez. Ez a félig tudatos felfedezés nagyon meglepett. Nem tudtam mire véljem. Hogy az jó, vagy inkább szánalmas.
- Váratlanul ért. Újfent - mondtam tömören, de hiába próbáltam magamban tartani, csak jöttek és jöttek a szavak. Mintha azt akartam volna, hogy megértsen. - És... azért amit mondtál - utaltam vissza egy korábbi fájó megjegyzésére, de nem tértem ki rá magyarázattal. - Csak nem szoktam én az ilyesmihez - mondtam keserűen, és épp emiatt igyekeztem oldani a hangulatot. - Szóval, még egy ilyen és megverlek - kacsintottam rá a fenyegetés közben és egy végtelenül szomorú mosolyra is futotta még az erőmből.

A mosolya szomorú volt, nagyon szomorú, de mégis feloldott valami görcsszerűséget a gyomromban. Fáradtan visszamosolyogtam rá.
- Azt szeretném én látni - mondtam kedvesen, de kicsit csipkelődve.
Egyébiránt még csak kizártnak sem tartottam. Miért ne? Jó, persze nem holnap, és nem is holnapután, de ki tudja? Talán egy év múlva. A potenciál megvan benne.
- Akkor... Itt maradsz velem? És mihez volna kedved? Főzzünk vacsorát? Vagy csak üljünk? Beszélgessünk? Edzünk még? Állítsam le magam?
Még én is túl soknak éreztem magam, ahogy farkát csóváló kiskutyaként igyekeztem a lány kedvében járni, de nem tehettem róla. Azt akartam, hogy mosolyogjon.

Közelebb lépdeltem hozzá, és fáradt játékossággal bokszoltam finoman a vállába. Mire viszont válaszolhattam volna újra megjelent a korábban errefelé sertepertélő férfi. Most már nem a paranoia beszélt belőlem, mikor úgy gondoltam, hogy tőlünk akar valamit. Most egyenesen felénk tartott, testtartásából ítélve nem tartottam fenyegetőnek, inkább behódoló volt és óvatos. De sosem lehet tudni, így én tudattalan kicsit Petr mögé húzódtam.
- Jó estét! - köszönt a nem túl szimpatikus férfi oroszos akcentussal. - Kérem, nem akarok bajt. Aleksey Govrik vagyok, itt élek már egy ideje, és bocsánat, figyeltem magukat - itt tartott egy kis feszült csöndet. - Kérem, csatlakozni akarok a falkájukhoz a lányommal - ezen elhűltem. Falkának nézett minket kettőnket? - Kérem, nem akarok harcolni. Én leszek az utolsó a rangsorban, csak a lányom miatt szükségem van egy falkára - szavait Petrhez intézte. Nos igen, ha falka voltunk, ő volt az Alfa. Engem sokkolt a dolog, így Petrre pillantottam, és kíváncsian vártam a reakcióját. Nagyon kíváncsian, egyre fokozódó izgalommal.

Megint a lányra villantottam egy mosolyt, és közben azon gondolkodtam, hogy ha másvalaki próbált volna így, viccből a vállamba bokszolni, annak valószínűleg kicsavarom a kezét. Fura dolog ez...
Aztán a békés hangulat egy csapásra megváltozott. Figyelmesen, szemöldök ráncolva figyeltem a megalázkodó kis figurát. Mi? Falka?
Alana a hátam mögé bújt. Kihúztam magam. Hát, ilyen sem volt még. De ahogy elnéztem a kis fickót, meg Alanát... B@sszus! Alfa vagyok.
- Húzd ki magad, Aleksey - mondtam csendesen - Még ha omega is vagy, akkor is farkas.
Alanára pillantottam.
- Mit szólsz? Elfogadnál alfádnak?

A férfi azonnal engedelmesen kihúztam magát, és furcsa képén elterült az öröm és hála kifejezése.
- Köszönöm! - mondta, és újra összehúzva magát hajbókolt egy keveset. - Roxana nagyon fog örülni a hírnek! A napokban bemutatom, ígérem! - És ezzel el is kezdett hátrálni, de olyan tempóban, hogy ha Petr meg akarná állítani, akkor nyugodtan megtehesse.
Én meg keresztbe fontam a karjaim és eltöprengtem egy kicsit. Én amolyan magányos farkasnak gondoltam magam világ életemben, nem akartam én falkát... Ó dehogyisnem! Ez volt minden titkolt kívánságom tárgya. És Petr... Végigmértem barátságosan és felidéztem a rengeteg fura tapasztalatot amit szereztem mellette és érzést, amit keltett bennem.
- Igen - mondtam végül ennyit komolyan. - Milyen érzés? - kérdeztem rá egy szolid, de kihívó mosollyal. Hogy most az alfaságra gondoltam-e ezzel, vagy arra, hogy elismerem annak, megtartottam magamnak.

A kis fickóra néztem.
- Tégy úgy, Aleksey. És ha találkozol másvalakivel is, aki falkát keres, hozd el őt is hozzám.
Azzal engedtem, hogy Govrik távozzon. Alanára néztem, de egy jó percig nem feleltem a kérdésére. Próbáltam helyre rakni magamba a dolgot. A régi falkámban is megbecsült helyem volt, de sosem voltam Alfa. Különös volt...
Aztán megint Alanára néztem, és elmosolyodtam.
- Furcsa érzés. Megtisztelő... Govriktól is... És főleg tőled.

Egészen meglepett, hogy Petr így is tud beszélni, ahogy azt a furafazonnal szemben tette. Úgy... hát volt benne tartás és erő. És ez nagyon tetszett. Persze azért nem tévesztett meg, velem már így nem tudna beszélni. És ezt azt hiszem élveztem.
Megmosolyogtam a válaszát kedvesen, majd mással folytattam, hogy ne kapjon ez az egész túl nagy visszhangot.
- Azért ez meglepő volt. Nem hittem volna, hogy külső szemlélőnek máris falkának tűnik a párosunk. De végül is az jó, nem? - filozofálgattam hangosan. Jó kedvem volt. Túlságosan is jó. Mintha lebegnék. Fejembe szállt biztos, hogy már egy négytagú falka tagja lehetek.

Megráztam a fejem.
- Nem, én sem hittem volna. Lehetséges, hogy a környéken nincs is másik farkasember-falka? Aleksey védelmet akar a lányának, gondolom, de vajon mitől kéne megvédeni? Érdekes...
Elindultam a ház felé.
- Jössz? Összeütünk valami vacsorát.
De továbbra is ezen az egészen gondolkodtam. Meglepett, hogy Alana elismert Alfának nem sokkal azután, hogy én egyeztem bele az ő kimondatlan feltételeibe, csak, hogy a közelében maradhassak. És erről is el kell majd gondolkodnom alkalomadtán... Miért akarok én ennyire a közelében lenni?

- Ha lenne, akkor tudnánk róla. Bejártam a várost nagyjából és eddig úgy vettem észre öten vagyunk farkasok. A kocsmáros is az. Mondjuk arról a Roxánáról nem tudok semmit - mondtam, mintha csak jelentést tennék a felderítésem eredményéről.
És hogy mitől kéne megvédeni? Nekem erre a kérdésre rögtön a vérfarkasok jutottak eszembe. Akár elfogult voltam, akár nem, én mindig tartani fogok tőlük. De legalább valaki figyel majd rájuk is.
Az egyszerű kérdése különös hatással volt rám. Olyan... családias volt. Mélyen elgondolkodtam ezen, miközben követtem.

Elgondolkodva hallgattam Alana szavait.
- És mit gondolsz, a kocsmáros csatlakozna hozzánk? Vagy inkább magányos típus?
A házba érve megálltam a kis főzőlap előtt, amit a hűtő mellé raktam. Elméletben tudtam, hogyan működik, az eladó a kempingboltban meg is mutatta, de... Inkább hátrahúzódtam.
- Na jó, ez nem nekem való. Falkavezérség ide vagy oda, még mindig nem tudok főzni. Legyek a kuktád, vagy együnk hideget?
Aztán észbe kaptam, de már mindegy volt. Végül is nem követtem el semmi főbenjárót, csak... Talán furcsállhatja. De nem tudom. Vagy az is lehet, hogy csak túl sokat agyalok. Hosszú volt ez a mai nap.

Arra jutottam, hogy hagyom az egész gondolkodósdit és hallgatok az ösztöneimre. És azok most azt mondták, hogy minden rendben van, élvezd a pillanatot.
- Magányos - vágtam is rá, nem volt kérdéses. - De számítani lehet rá - hiszen nekem is ételt adott mindenféle csip-csup munkáért cserébe. És szerintem csak a fajtársiasság miatt.
- Hogy felvág, ezzel a falkavezérséggel! - mondtam játékosan és szélesen rá mosolyogtam. - Élvezed, mi? - Az a szörnyű, hogy valamiért én is élveztem. Van egy falkánk!
- Én most inkább hideget ennék. De ha nagyon ragaszkodsz hozzá beüzemelhetjük - ajánlottam, de arcomról leolvasható maradt, hogy én annyira nem ragaszkodnék hozzá a helyében.

Levigyorodtam a lányra.
- Pokolian, be kell vallanom. Ez azért valahol nagyon klassz dolog.
Aztán igyekeztem eltüntetni az arcomról a vigyort, és méltóságteljesen viselkedni, de nem ment. Helyette megint a lányra mosolyogtam.
Hagyd csak, azt eszünk, amihez kedved van. Tele a hűtő, szolgáld csak ki magad. Ma a vendégem vagy.
Talán azt hitte, a falkavezérség dobott fel ennyire. Nos, részben az is, de főleg az, hogy ennyire mosolygóssá vált az elmúlt percekben. Mindannyiszor felragyogott az arca, ha elmosolyodott, és minden ragyogó mosolya fokozta a jókedvemet. Legszívesebben megmondtam volna neki, mennyire szépnek tartom, főleg, amikor mosolyog, de nem akartam elrontani a kedvét.
- Mit gondolsz... Keressem fel akkor azt a kocsmárost?

Viszonoztam a mosolyát, valamiért jó volt látni most ezt rajta. Közben viszont támadt egy olyan kósza gondolatom, hogy mi van, ha most minden megváltozik, és azzal, hogy alfa lesz, ő sem lesz ugyan az az ember? Hogy visszaél vele? De nem! Nem! Attól, hogy így örült neki, attól, hogy eddig végül is, azt hiszem kiérdemelte, nem kell máris a legrosszabbra gondolni. Vagyis, kéne... De nem akarok.
- Nem tudom - vontam meg a vállam, miközben a hűtőhöz léptem. - Nem tudom mi a feladata egy Alfának, még csak falkatag sem voltam - jegyeztem meg, miközben hidegvérrel kutakodtam a hűtőjében. - De holnap elmegyek hozzá dolgozni, akkor velem jöhetnél, ha gondolod...

Leültem a földre, és kibontottam egy csomag műanyagtányért. Csak ezek a vackok voltak a kempingboltban.
- Hát... Egy alfa elviekben a legerősebb, és az ő dolga megvédeni a falkát. Legalábbis a régi falkámban így volt. És én is így akarom csinálni. De... Nem tudom, én sem voltam még alfa, na. Majd kialakul, gondolom. Annyira nem lehet nehéz...
Alana felé nyújtottam egy tányért, az ölembe tettem egy másikat, és félreraktam a maradékot.
- Ez jó ötlet. Holnap elmegyek veled.
Megint rámosolyogtam, minden ok nélkül, talán, csak, hogy lássam az ő mosolyát. Aztán oda sem nézve pakoltam némi kaját a tányéromra.
- Jó étvágyat.

Ő a legerősebb... és...
- Megvédenél? - kérdeztem meg magam számára váratlanul, de ez így túl személyes lett, szóval gyorsan hozzátettem, alig valami szünettel. - Minket...
Elvettem a tányért és kiszolgáltam magam.
- Rendben, akkor este benézünk a kocsmába.
Félénken viszonoztam a mosolyát, kicsit talán zavarban voltam valamiért. Talán még mindig az előző kérdésem miatt.
- Neked is.
Csöndben eszegettem, gyorsan végeztem, és akkor felálltam.
- Köszönöm a vendéglátást. Azt hiszem én elteszem magam holnapra - hozakodtam elő a távozással, de kicsit bizonytalan voltam. Mintha azt vártam volna, hogy elengedjen? Ez butaság lett volna, folytattam is inkább egy mosoly kíséretében. - Jó éjt, Alfa.

A ringben jó megfigyelőnek kell lenned, különben véged. Ha nem tudod, mi lesz a következő lépése az ellenfelednek, ha nem veszel észre minden kis rándulást és rezdülést, rövid úton a padlón találod magad.
Ennek a ringben kifejlődött jó megfigyelőképességnek köszönhettem, hogy észrevettem a sóhajtásnyi szünetet Alana két szava között.
Lenyeltem a falatot, és ugyanúgy válaszoltam, alig hosszabb szünettel, mint ő.
- Megvédelek mindentől... Benneteket.
Aztán ahogy ő, úgy én is csendben ettem tovább.
Meglepett, mikor távozni akart.
- Na várj, nem úgy volt, hogy elmegyünk a kocsmába? Még egy sörre is meghívlak, ha gondolod, vagy amit szeretsz - mosolyogtam.

//A kocsma//

A válasza azt hiszem tényleg annyira zavarba hozott, hogy nem is ismertem magamra. Káoszosak voltak a gondolataim. És talán ezért is akartam távozni. Olyan furcsa volt most mellette. Legalábbis ahogy éreztem magam. Lehet, hogy csak túl nagy jelentőséget tulajdonítottam annak, hogy ő lett az Alfa. És falkatag lettem. És ez így új volt.
- Most? - kérdeztem meglepetten. - Én holnapra gondoltam - mondtam esetlenül, de aztán jobban belegondolva, annyira nem is akartam még elbúcsúzni tőle. Még ha csak éjszakára szólt is. - De rendben, miért ne? - mosolyogtam rá nyugodtan.

//Belváros - Kocsma//

Furcsa volt, hogy így átkarolta a nyakamat, hogy nem ellenkezett, hogy gyengének mutatta magát előtte. Rövid ismeretségünk alatt nem ehhez szoktam tőle. Viszont nem is nagyon volt érkezésem ezzel foglalkozni. Próbáltam kilátni a lány kusza haja mögül, és füleltem, nem hallok-e közeledő lépteket. Az most pont nem hiányzott volna...
De végül épségben elértük a házamat. Ott letettem, Alanát a kempingágyra, és elővettem a vásároltak közül a legmelegebb takarót. Az sem érdekelt, hogy véres lesz, a lányra terítettem, aztán beüzemeltem azt az olajradiátort is, amit vettem. Bár nem sok logika volt abban, hogy egy szúrt sebnek meleg kelljen, mégis úgy gondoltam, ezzel teszek a legjobbat.
Felkaptam egy pólót, és gyorsan eltorlaszoltam minden helyet, ahol elszökhetett a még csak reményeimben létező meleg levegő.
- Kérsz valamit? Enni? Inni?
Letérdeltem a lány mellé, és kisimítottam a homlokából egy hajfürtöt.