Kopjafa utca 2. - Rikhard Erkki Kalliola és Yuurei nővér

Behunytam a szemeimet kicsit mikor az arcomhoz ért. Oly sokat érő pillanat volt ez a számomra. Ki akartam élvezni ezt az apró érintést. Mikorra már megcsókolt úgy éreztem azt sem tudom már ki vagyok. De nem is érdekelt. Az voltam aki élvezhette az érintését és azt hogy megérintheti, más most nem számított nekem. Talán még csak az, hogy vigyázzak rá.
Immár megadtam magam neki, bármit is tett, nem ellenkeztem vele és nem akadályoztam. És még ha lassú is voltam, nem akartam csalódást okozni neki azzal, hogy nem simogatom vagy nem csókolom amikor kell.
Volt egy pillanat amikor kissé elemeltem a fejem, és áhítatosan néztem rá, majd újból csókolni kezdtem.

Érzem rajta, hogy szinte már teljesen ellazult és sokkal határozottabbak a mozdulatai. Ennek csak örülni tudok, hisz ezek szerint sikerült jó hatással lennem rá.
Csókokkal, simogatásokkal újabb hangokat kergetett ki belőlem. Éreztem egész testemben, hogy kezdi elönteni a kellemes forróság és félek, hogy a végén már nem tudok türelmes lenni.
Kezeimet nadrágja elejére csúsztatom és elkezdem szép lassan lehúzni róla, de az biztos, hogy ha nem kapok egy kis segítséget akkor nem fog könnyen lejönni róla.

Túl sok volt ez nekem. Úgy sejtettem, úgy tűnt hogy jól esik neki amit csinálok vele, és őszintén nekem is. Próbáltam azonban ésszel felfogni, feldolgozni azonnal a dolgokat, hogy aszerint cselekedjek, de nem ment. Úgy éreztem az elmém egyre akadozik, és végül mint egy gép, az alkatrészei végül beszorulnak és megáll teljesen.
Próbáltam ez ellen tenni, de semmi esélyem nem volt rá. Esetleg csak akkor, ha most egy kicsit mi is megállunk, de azt nem akartam. Így hát a dolog előbb utóbb bekövetkezett. Ennek viszont az lett az eredménye, hogy csókoltam és simogattam tovább a magam kis tempójában, olykor egy kicsit lejjebb is merészkedve, néha pedig megengedve magamnak, hogy tényleg meglessem, hogyan néz ki. Azonban viszont fel sem fogtam az ő mozdulatainak jelentős részét. Főleg azt nem, hogy jelenleg mit akar a nadrágommal.

A nadrág eltávolításához nem kapok segítséget, ami ismét elbizonytalanít, de leginkább akkor esem kissé kétségbe, mikor megérzem, hogy odalent neki még semmi sem változott. Ugyan olyan a helyzet, mint pár órával ez előtt...Pedig abban reménykedtem, hogy sikerült felpezsdítenem őt, legalább az után, hogy a törölköző lehullott rólam...De úgy tűnik ez sem jött be neki.
Kezeimmel elengedem a nadrágját és mellkasára helyezem azokat, majd kicsit "lökök" rajta.
-Várj Rikhard!-Komolyan nézek fel rá. A mosoly már eltűnt arcomról. Igen most tényleg komolyan szeretnék vele beszélni.
-Értem én, hogy idő kell neked és szép lassan haladsz előre...Ez nem is zavarna...De nem érzem azt, hogy te igazán akarnád. Félre ne érts! Élvezem a csókjaid, az érintésed...Viszont úgy tűnik ez nem kölcsönös.-

Önkénytelenül is odakaptam a kezéhez a mellkasomon, majd gyengéden ráfogtam. Viszont amikor felfogtam mi a helyzet kissé megijedtem, és ez ki is ült az arcomra. Végül kétségbeesetten lehajtottam a fejem, hogy valószínűleg a hajam beterítette Oliviát egy részen, mintha csak a világ elől akarná elrejteni.
- Olivia... - szólaltam meg kissé halvány hangszínben, miközben felnéztem rá. A folytatás viszont váratott magára, nem tudtam mit akarok igazán mondani. És amikor már az meg volt akkor a hogyanról fogalmam sem volt.
- Nem vagyok ember... - kezdtem bele lassan - több mint háromszáz éves vagyok, és... valószínűleg nem ez a lényeg. Másnak talán nem akadnának ilyen gondjai. A gondolataim irányítanak rajtam, bennem mindent az idő nagy részében, és most hirtelen azon kaptam magam, hogy nem tudok jelenleg gondolkozni melletted - megpróbáltam lehajtani a mellkasára a fejem, ha engedte. Olyan jó lett volna.
Facsarta a helyzet a lelkemet. Hogy a saját hiányosságaim miatt, tartunk megint ott, hogy mondhatni több mint meg kellett állnunk.
- Hogy nem akarnám ezt? Ne akarnálak? Ez nem igaz! - mondtam kissé kétségbe esetten. - Persze hogy nem érzed, hiszen nem mindig tudom úgy kimutatni azt amit igazán érzek, a gesztusaim hiányosak, néha anélkül hogy észre venném. De attól még ott van - néztem fel rá.
- Kérlek... nem kell mindig megvárnod még felocsúdok... a tiéd vagyok. Amíg vagy nekem más úgy sem lesz, te vagy és te leszel az egyetlen aki iránt ilyet érzek.

Azt tudom, hogy ő nem olyan mint a többi férfi, de egy nő főleg meztelen nő látványa elő kéne hoznia mindegyikből az "igazi" férfit, hisz mondhatni ez a természet rendje. Azt gondolná az ember, hogy pont azért ilyen mert sokat gondolkozik...De így...így végképp nem értem miért nem érzi ugyan azt.
Kedvesek a szavai, de továbbra is hülyének és ostobának éreztem magam.
Talán tényleg várni kéne ezzel. Én voltam megint a hülye...
-Nem tudom...Talán igazad van és várni kéne vele!-Úgy érzem most magam, mint egy naiv kislány, aki igen nagyon pofára esett.

Felültem és csak onnan néztem rá.
- Én ilyet nem mondtam! - pattantam fel az ágyról. Igazából nem akartam sehova sem menni, de nem bírtam csak ott ülni tovább. Ökölbe szorultak a kezeim. Törni zúzni tudtam volna, de nem akartam semmiben sem kárt tenni a szobámban.
- A tiéd vagyok, ezen mit nem lehet érteni? Teperj le, vagy tégy velem amit akarsz... - Úgy éreztem elsüllyedek ebben a lelkiállapotban, talán szégyenemben, hogy nem tudom rendesen kimutatni azt amit érzek, és nem tudom elérni azt amit szeretnék. Amit mindketten szeretnénk.
- Szeretnék veled lenni... tényleg.

Láttam rajta, hogy ideges lett. Sajnálom...Nem akartam feldühíteni, de ő is megérthetne engem.
A szavai bántóak voltak. Olyannak fest le, amilyen nem vagyok. "Tégy velem, amit akarsz!" Mi vagyok én? Egy r*banc, aki csak azért tarja a pasiját, hogy a saját vágyait kielégítse...Én nem játszani akarok vele és nem akarom kihasználni.
Közben magamra húzom a takarót és felülök az ágyon. Egy ideig őt figyelem, majd csak szégyenkezve fájó szívvel a takarót kezdem el figyelni, piszkálgatni. Legszívesebben megint sírnék, de nem akarok előtte. Félek, hogy ismét csak kiborulna.
Így inkább csak ülök és próbálom összeszedni a gondolataim és elkergetni a szomorúságot.

Hiába álltam ott már már magamba zuhanva, nem történt semmi. Valóban vágytam rá, hogy most az egyszer átgyalogoljon rajtam, kihasználjon mondhatni. Így nem kellett volna újból és újból az én csetlésbotlásaim miatt megállni, nem kellett volna kitalálnom mit csináljak. Már rég egymáséi lehettünk volna. Ezt viszont nem akartam jobban hangsúlyozni annál mint amennyire már megtettem. A múltkoriak azt súgták, hogy nem örülne neki.
De a nagy hallgatás arra engedett következtetni, hogy Olivia nem olyan nő aki most ezt megtenné.
Lassan megfordultam és ránéztem. Pár pillanatig csak néztem őt, majd hirtelen ott termettem mellette. Megcsókoltam és eldöntöttem az ágyon. Más talán nem mondaná ezt igazán szenvedélyes csóknak, csak egy normálisnak, viszont hozzám képest valószínű tényleg más volt. Végig simítottam Olivia oldalán és hozzásimultam.
- Adj még egy esélyt ma. Ha most is azt mondod, hogy nem akkor elfogadom, rendben? Csak még egy esélyt...

Meglepett ahogy hirtelen mellém ült és megcsókolt. Nem mondom azt, hogy nem volt egy jó csók, csak hirtelen jött. Kezemmel gyengéden megsimogatom az arcát, majd egy puszi után reagálok is a szavaira.
-Rendben! De kérlek többé ilyet ne feltételezz rólam. Én nem vagyok olyan aki csak kihasználja a párját. Én nem gázolok csak át rajtad. Szeretném, hogy te is ugyan úgy élvezd mint én...Nem vagy számomra egy tárgy, amit önző módon kihasználhatok!-Érezhető a hangomban, hogy ez tényleg nagyon fáj, de nem vagyok rá mérges, csak inkább csalódott.

- Nem feltételeztem rólad, de hidd el azt is élveztem volna most... - simítottam végig az arcán, majd megcsókoltam, már ha ezek után is engedte. Majd felocsúdtam, hogy azért ennek amit mondott mégis örülök kicsit valahol.
Viszont azon kaptam magam, hogy ez a kis szünet, szenvedés rádöbbenthetett, hogy mennyire is vágyódom én erre, hogy vele legyek. Még ha így sem voltam egy vad szerető, a különbség bizonyosan érezhető volt Olivia számára is.
- Sajnálom... megbántani nem akartalak...

-Tudom, hogy nem akartál...-Tudom, hogy nem gondolt arra, hogy ezzel megbánthat engem, ahogy máskor sem, de talán azért néha Ő is elgondolkozhatna azon, hogy miket mond. Tudom én sem vagyok tökéletes, de azért megpróbálom úgy megfogalmazni a mondataimat, hogy azzal ne bántsam meg őt.
Érzem a csókjain, hogy kissé vadabbak az eddigieknél, amivel nincs semmi gond, de most nekem kell egy kis idő ahhoz, hogy visszarázódjak, így nem is próbálkozom a nadrágja levételével. Inkább ismét elkezdem simogatni a hátát.

Ha kiderült volna, hogy mind ez az előbbi direkt volt, valószínűleg kiborultam volna. De minden döcögés, és rossz érzet ellenére most jobban akartam ezt az egészet mint eddig. Viszont erre nem láttam túl nagy esélyt, legalábbis ebben bíztam. Olivia nem annak a nőnek tűnt aki ilyen praktikákkal élt volna. Kedves, és jóravaló... igazán vonzott magához most.
Még ha eddig is láttam, és említettem neki, mégis most kezdtem el igazán felfogni milyen gyönyörű is ő. Elmondani nem tudnám milyen jól esett az ahogy hozzám ért.
Lassan végül az arcán kezdtem el csókolni, majd a nyakát óvatosan, és a vállát. Egy kicsit hezitáltam egészen lejjebb menni, inkább felpillantottam rá, hogy lássam hogyan érzi magát. Végig simítottam utána a derekán és újabb csókot adtam a nyaka másik oldalára.
Minden ellenére lassú voltam, ezen nem tudtam változtatni. Olykor tétova voltam még így is. Szükségem volt a bizonyosságra, nyugtáznom kellett magamban minden érintését amivel viszonozta az enyémeket. De nem kellett csalódnom... és remélem neki sem.

... Később ...

Furcsán éreztem magam. Végül elfeküdtem mellé, de megint fogalmam sem volt róla igazán mit kéne tennem. Át fogtam a derekát és ránéztem. Mondhatni lesni akartam minden kívánságát, csak hogy tudjam mit szeretne.

Elején még talán kissé feszült voltam, de a gyengédségétől lassan igaz, de sikerült ismét ellazulnom és a forróság megint elöntötte egész testem.
A mosolyom visszatért harcomra és azok a már ismerős kis sóhajok is ismét kiszöktek ajkaimon minden érintésére.

**később**

Nagyokat lélegezve pillantok rá, majd egy széles mosolyt varázsolok az arcomra. Végül minden tökéletes lett és remélem ő is így érzi a dolgokat.
Oldalamra fordulok, majd teljesen hozzábújok és egy aprócska puszit nyomok a mellkasára.

Onnantól hogy elmosolyodott azt hiszem biztos lehettem benne, hogy minden rendben. Egy kissé én is elmosolyodtam, és megnyugodtam. Elengedtem magam, és teljesen átkaroltam ahogy hozzám bújt. Csendesen simogattam csak egy darabig. Több fajta érzés, ha nem is kavargott bennem, de egyszerre jelen voltak. Az egyik ilyen volt a nyugalom amiért most nagyon hálás voltam Oliviának, mert az ő érdeme... Annak, hogy itt van mellettem. Még így is tökéletesen éreztem magam, hogy természetestől eltérően miatta felborult mondhatni az életritmusom picit. Ajj, csak minden este... reggel így lehetnénk, együtt ketten.
Azt hiszem Olivia aludt vissza előbb, de éppen csak egy hajszálnyival, miután betakartam magunkat.

//Belváros - O'braien ház//