Kopjafa utca 2. - Rikhard Erkki Kalliola és Yuurei nővér

-Azt mondják a legjobb dolgokra érdemes várni.-És bízom benne, hogy megéri rá várni. Bár az is igaz, hogy még én sem tudom biztosra, hogy mit is szeretnék. Jól érzem magam vele és kedvelem őt, de hogy szerelmes?....Azt hiszem az nem vagyok, vagy legalább is egyenlőre.
-No ennek én is nagyon örülök. Most legalább nem érzem magam egyedül. Olyan borzalmas abba az üres házba bemenni. Még akkor sem szeretném, ha teljesen fel lenne újítva. Nem szívlelem a magányt, de hát el kell viselni.-Elmosolyodom egy röpke pillanatra, majd ismét megszólalok.
-Viszont ha így folytatom az éjszakázást a végén tiszteletbeli vámpír leszek, csak vért nem kell innom.-

Elmosolyodtam.
- Remélem így van - feleltem, bár arra nem tudtam mit gondoljak, hogy a legjobb dolgok közé tartoznék. Természetesen nem sértődnék meg rajta ha így lenne.
- Belegondolva... nem is tudom... én néha talán élveztem az egyedül lét csöndjét, hogy a saját gondolataimmal lehetek... - ekkor eszembe jutott, hogy bizony sokszor ilyenkor nem valami vidám dolgok is eszembe jutottak. - Összegezve viszont... tekintve hogy nagyjából százhetvennégy-öt éve nem vagyok egyedül... nem én sem mondanám, hogy rajongok érte.
Valahogy egészen furcsán érintett, hogy a vámpír szót magával összekapcsolva használta. Elengedtem az egyik kezemmel az övét és végig simítottam az arcán.
- Ne mondj ilyeneket... úgy értem ez nem olyan vicces mint amilyennek gondolod - mondtam, bár kicsit sem szántam szemrehányásnak. - Mellesleg, mostanság nem csak a vámpírok éjszakáznak...

-Félre értettél. Néha én is szeretek egyedül lenni és kell is, de nem hosszabb ideig. Az már ártalmas is lehet. Amióta eljöttem otthonról iszonyatosan magányosnak érzem magam, még ha néha veled össze is futok esténként, vagy a többiekkel nappal. Bevallom őszintén hiányzik a családom nagyon is, de meg akarom valósítani az álmom és ha már ide jöttem, akkor illene itt megtennem.-A simogatás idejére behunyom szemem, úgy élvezem a gyengéd érintését.
-Ezért én kérek elnézést. De mond! Te nappal egyáltalán nem tudsz éber lenni? Vagyis gondolom itt alszol, de egész nap? Néha nem szoktad megfordítani. Bár gondolom nehéz lehet itt maradni a szobában. Mintha csak egy börtön lenne. Hogy bírod ki? Nem hiányzik a Nap meleg simogatása?-

Olyan furcsán meghatottak a szavai. Hirtelen tényleg olyan nagyon... nagyon magányosnak láttam őt.
- Kérlek... ezt most ne vedd rossz néven - mondtam bizonytalanul, majd egy kicsit közelebb húzódtam hozzá és kissé félszegen átöleltem. - Látod még én is itt vagyok, azt is ki lehet bírni, ha sosem vagy egyedül - mondtam kedvesen. Ennek ellenére nem tudtam kiverni a fejemből hogy most valami nagyon nem helyén valót tettem. Csak azzal tudtam igazolni a tettemet, hogy ő is tett hasonlót akkor, amikor úgy elkeseredtem nála a múltkor.
- Tudjuk szabályozni az alvásciklusunk... vagyis igen, fenn tudnék maradni ha akarnék, és ha szükséges néha meg is teszem. Általában viszont nem túl sok értelme van.
- Inkább az egészre próbálok úgy gondolni, hogy már nem is emlékszem rá milyen volt... még ha ez nem is igaz. Bár nem mondanám hogy egy túl meleg helyen éltem volna, hogy azt mondhatnám akkor tényleg így volt. Vámpír vagyok, ennyi az egész, meg vannak ennek is a maga előnyei, és megelégszem ezzel.

Az ölelése nem jöhetett volna jobbkor. Olyan fura, hogy ez mind neki ennyire idegen. Pedig manapság egy ölelés nem egyenlő mondjuk egy csókkal. De talán majd szép lassan erre ő is rájön és később sokkal bátrabb lesz.
-Én nem veszem, de szólj ha viszont én túl tolakodó lennék.-Mert bizony kihasználom, hogy átölel és én is közelebb húzódom hozzá, majd arcomat a felsőjébe temetem. Nem nem sírok, de élvezem a közelségét.
-Értem! Nekem biztosan hiányozna a nap, hisz déli gyerek vagyok. De gondolom idővel meg lehet barátkozni ezzel is.-Felpillantok a szemeibe, majd elmosolyodom.
-De a lényeg az, hogy sikerült elfogadnod magad.-

Kissé hirtelennek éreztem hogy ilyen közvetlenül odahúzódott hozzám, de ezért nem hibáztattam, hiszen én öleltem át először. Valójában viszont mikor így döntöttem nem tudtam mire számítsak. Elfogadtam volna, ha utána elhúzódik tőlem... és elfogadtam ezt is, bár egy kis fenn akadással odabent. Viszont azt semmiképpen nem mondtam volna hogy rossz és szörnyű érzés lett volna.
- Nem volt más választásom... mármint ez így a legjobb, ha ilyenkor elfogadod magad. Más különben fölöslegesen gyötröd magad még a többi megpróbáltatáson kívül.
- Igazából azt volt nehezebb elfogadnom, hogy nem láthattam a családomat. De ezt el kellett viseljem - mondtam megpróbálva könnyíteni a dolog súlyán. Nem akartam most borongós gondolatokba burkolni a levegőt körülöttünk.
- Beszéltél valamilyen álomról. Megkérdezhetem esetleg hogy mi az? - tekintettem én is rá.

-Ebben igazad van! Ha nem fogadod el ami van csak még jobban fogsz szenvedni. De az is igaz, hogy néha nagyon is nehéz elfogadni a dolgokat. Sokszor egyedül nem is megy, így jó ha van melletted valaki.-Gondolom sokat segített Yuureinak elfogadni azt, hogy már ő sem halandó többé.
-Milyen volt a családod? Vagy erről sem beszélnél szívesen?-Lehet, hogy ez is egy fájó pont nála, így ezt sem szeretném rá erőltetni. Talán majd egyszer elmondja mikor készen áll. Addig meg csak türelmesen várok.
-Hogy mi az álmom?...Nos most lehet, hogy ki fogsz nevetni, de egy cukrász boltot szeretnék nyitni. Sok éven át dolgoztam azért, hogy jó sok pénzt félre tudjak rakni a boltom megnyitásához. Egyik rokonomhoz indultam mikor ide tévedtem. És most csak felemésztem a megspórolt pénzem a házra...De bízom benne, hogy mikor kész lesz ugyan olyan boldog leszek. És talán egy másik romos épületet is fogok találni az üzletnek.-

- Három bátyám és egy nővérem volt, legalábbis amíg velük éltem. Lehet hogy ez utána változott. Akkoriban nem számítottunk túl nagy családnak. Apám kereskedő volt, még hozzá egész jó. Nem éltünk rosszul, bár nagyon nem tetszett nekik, hogy orvos lettem. Talán a bátyáim miatt is hagyták végül úgy ahogy hogy folytassam.
- Cukrász bolt... nos engem ez nem érint ugye, de azért szurkolok neked - mosolyogtam. Nem akartam egyből felajánlani a segítségem, de lehet talán egyszer majd megteszem. - Talán ha kicsit többen leszünk a városban még keletje is lesz. Csak nehogy Morla konkurenciát lásson benned - nevettem halkan. - Bár ő nem tudom mennyire szokott sütni. Lehet hogy csak főzni szokott... nem tudom.

-Miért nem akarták? Pedig a legtöbb szülő örül annak, ha orvosnak készül a gyereke.-Régebben még az is volt a divat. Ha nem voltál diplomás számba se vettek.
-Igen sajnos nem! Pedig szívesen csinálnék neked egy két finomságot. És nem hiszem, hogy Morla mérges lenne rám. Elég jóban vagyunk és szinte kiugrott az izgalomtól mikor megtudta, hogy mivel is foglalkozom. Amúgy szerintem finomat főz. Első éjszakámat nála töltöttem el. Nagyon büdös egy ház, de jó volt nem az utcán, vagy a kocsiban aludni. És nagyon kedves volt velem.-Mondatom végén kicsúszik egy ásítás, majd bocsánatkérően pillantok fel rá.
-Ne haragudj!-

- Ez akkoriban ne így volt. Orvosnak lenni... nos akkoriban kissé lenézendő dolog volt. Talán mondhatni a szükséges rossz. Ami azt illeti mai napig még én is kissé rossz szemmel tekintek a sebészetre, barbár dolognak tartom, de egyenlőre nincs jobb megoldás.
Az ételekre tett megjegyzésére egyenlőre csak mosolyogtam szelíden, és megsimogattam az arcát. Tekintve az étkezési szokásaimat valószínűleg olyan dolgok jutottak eszembe, amiket ő nem akart hallani.
- Ha jóba vagytok... akkor majd cserélhettek recepteket, vagy tudom is én. Morla nem tűnt egy elveszett asszonynak.
- Semmi baj - simítottam végig még egyszer az arcán. Nem is figyeltem magamra, így csak kicsivel később vettem észre hogy az ujjbegyeim az előbb a tervezettnél kissé lejjebb csúsztak és óvatosan a nyakát is érintették. De nem akartam semmi rosszat jelenleg. - Akár még fel is ajánlhatnám hogy itt aludj, de nem tudom mennyire lenne neked kényelmes... - bár nekem úgy tűnt, hogy ezt nem az fogja eldönteni hogy mit mond. Ha megint elalszik itt mellettem, akkor nem fogom kidobni. Bár valószínűleg amúgy veszélyes vállalkozás csak így hagyni, hogy valaki... nem vámpír... vagy akár egy idegen vámpír elaludjon melletted. Reménykedtem benne, hogy Oliviát tényleg ismerem már ennyire.

-Ez fura! Nem hittem volna, hogy valamikor lenézték őket! De mégis miért tartod annak? Inkább büszkének kellene lenned, hogy életeket mentesz. Biztosan nagyon sokan köszönhetik neked azt, hogy még mindig élnek.-Persze jobb lenne, ha nem kellenének orvosok, de a világ sem tökéletes.
Ahogy ujjai a nyakamhoz érnek kiszélesedik mosolyom. Engem nem zavar az érintése. Sőt nagyon is tetszik a dolog és hagynám is neki, ha tovább merészkedne. Vagyis persze még én sem mennék bele mindenbe hisz alig ismerjük egymást, de a gyengéd simogatás ártatlan dolog.
-Én örülnék neki, ha itt aludhatnék! De persze nem akarok zavarni! Ám, ha nem gond akkor annak is örülnék, ha mellettem aludnál. Bér gondolom te ilyenkor még nem tudsz!-

- Ne érts félre... nem az a baj vele... ez volt a fő oka annak, hogy ezt a szakmát választottam eredetileg is. Amikor fiatal voltam a sebészek úgy dolgoztak mint a legrosszabb hentesek... és manapság is, a sebész az aki felvágja a pácienst. Egyszerűen csak nem tudom elfogadni hogy ez lenne a legjobb módja, és a statisztika is ezt igazolja. Manapság a sebészet szükséges, de reménykedek benne, hogy ez nem lesz mindig így.
- Nos ha így döntesz, akkor nem zavar. Talán én is elalszom előbb, talán nem. De ha nem azt is ki fogom bírni. Csak ne lepődj meg, ha esetleg te előbb felébredsz.
Elhallgattam és egy pillanatra befészkelte magát a fejembe a gondolat... Nekem most Olivia egy nagyon magányos személynek tűnt. Egészen megsajnáltam miatta. Tényleg nem jó egyedül. Ő itt még hozzá ember is, és egy szava sem lehet a városban, nem hogy bármivel is bárki figyelmét bárhogyan is felhívná magára. Ismerkedni meg anélkül elég nehéz. Egy kicsit szorosabban átöletem, de még így is szinte lehelet finoman.

-Nos biztosan fog fejlődni majd a tudomány. És lehet, hogy a végén kitalálnak majd valami kevésbé véres módszert.-Bár ki tudja, hogy egyáltalán addig az emberi lény kibírja, vagy csak maga a bolygó.
-Ezen biztosan nem fogok meglepődni! Viszont meg fogom várni, hogy felébredj!-Bár lehet, hogy iszonyatosan éhes leszek és itt nem hiszem, hogy bármi étel lenne, de majd valahogy megoldom.
-Viszont esetleg kérhetek tőled valami felsőt? Mondjuk egy inget amit nem sajnálsz. Csak nem szívesen aludnék farmerban meg nem is valami kényelmes.-Érzem, hogy közben szorít az ölelésén. Legszívesebben itt maradnék örökre, de ezt nagyon is jól tudjuk, hogy lehetetlen.

- Én is így gondolom...
A következő szavai viszont elhallgattattak egy időre teljesen. Meghatottak, és talán csak mosolyogni tudtam rajtuk. Újból megsimogattam Olivia fejét és kicsit lehunytam a szemeimet.
- Hm? - ocsúdtam fel egy kicsit a pillanatból. - Persze, természetesen - álltam fel, és odamentem a szekrényhez. Egy egyszerű hétköznapi pólót kutattam elő belőle, majd odanyújtottam Oliviának. Pár pillanat múlva eszméltem csak rá...
- Akkor magadra hagylak amíg öltözöl - mellesleg nekem sem kabátban és ebben a nadrágban kellett volna. Én olykor elvagyok így is, de nem tudom mennyire tetszett volna Oliviának, ha utcai ruhában alszom mellette. Újból a szekrényhez léptem gyorsan és egy megfelelőbb nadrágot vettem ki, majd én odakint átcserélem. Kifelé menet viszont újból megtorpantam egy pillanatra. Olivia mellett alszom... jutott eszembe gondolat foszlány előbbről, de már siettem is kifelé. Ez teljesen felfoghatatlan volt számomra. Gyorsan átcseréltem a ruháimat, majd odakint a falnak támaszkodva vártam, és próbáltam felfogni a helyzetet. Nem... ez akkor is hihetetlennek tűnt nekem. A hajamba túrtam és csak néztem magam elé. Lassan már úgy éreztem ez kezd túl sok izgalom lenni számomra egy éjszakára.
Végül mielőtt visszamentem volna, azért kopogtam.
- Bemehetek? - igenlő válaszra pedig benyitottam. Aztán viszont a látványtól azt hiszem teljesen ledermedtem.

Idő közben én is elgondolkoztam azon, hogy talán nem kellett volna feltennem a kérdést, hisz lehet, hogy őt zavarná az, hogy csak egy pólóban és bugyiban alszom. Pedig tényleg semmi hátsó szándékom nincs. Teljesen kimerültem és szerintem délig, vagy még tovább fogok aludni.
-Köszönöm!-Miután felállt az ágyból én is követtem a példáját, majd át is vettem a pólót. Türelmesen megvártam, míg kimegy, majd gyorsan neki is láttam az átöltözéshez. A kopogtatásra és kérdésre hangosan igennel válaszoltam, majd csak figyeltem őt ahogy belép.
-Minden rendben van?-Közelebb léptem hozzá, majd elmosolyodtam.
-Merre találom a mosdót? Vagy nektek nincs ilyen?-Bár fürdeniük nekik is kell valahol. Nah érdekes lesz, ha még pisilni sem mehetek ki.

A szemeim csak egyre jobban kikerekedtek ahogy közeledett hozzám. Lassan mély levegőt vettem, hogy mondjak valamit, de fogalmam sem volt mit mondhatnék.
- Én... öm... - szótlanul csak álltam előtte. Mit mondhattam volna? Hogy ezt nem illik? Ezek szerint manapság már igen. És neki nem akartam kellemetlenséget okozni.
- Lent van a földszinten, lekísérlek -nyögtem ki végül inkább a másik kérdésre a választ. - Kapaszkodhatsz a karomba, nem szeretném hogy eless... báár működő illemhelyünk még nincsen.. és fürödni is csak kádban tudsz - mondtam kissé bocsánatkérően. - Arra részre a házban még nem volt elég időnk.

Összeráncolom a homlokom ahogy megpróbál pár szót kinyögni. Úgy tűnik ez neki tényleg túl sok. Ostoba Olivia....Miért nem gondoltam erre előbb? Mégis csak én vagyok a vendég...
-Ha szeretnéd visszaveszem a nadrágom!-Szólalok meg végül. Nem akarom, hogy kényelmetlenül érezze magát. Ez az ő otthona, az ő szabályai érvényesek. Bár igaz, ha nálam lennénk akkor is feltenném ezt a kérdést.
-Oh pedig nekem igazából csak az kellene. Fürdeni majd csak ha felkeltem és ha nem zavar téged. De akkor viszont kimegyek a kertbe. Az is jó lesz nekem, csak kérlek vezess el egy megfelelő helyre. Bár az is elég ha az ajtóig elkísérsz!-Nem akarom még jobban zavarba hozni.

Ismét megakartam szólalni erre, de nem ment.
- Én... nem akarom hogy miattam rosszul érezd magad - feleltem végül. Az egy másik dolog, ami szintén idetartozott, hogy azért sem tudtam dönteni, mert mért zavarna, ha esetleg közelebb van hozzám úgymond.
- Figyelj Olivia... - engedtem ki egy szuszra a felgyülemlett levegőt. - Ne hogy azt hidd, hogy azért zavar... vagy tényleg olyan nagyon zavar, mert nem lennél szép. Csak... ilyen közvetlenséget tényleg csak a szerelmemtől várnék, aki szintén úgy érez irántam - sandítottam rá kissé lesütött szemmel.
- Rendben akkor az ajtóig kísérlek.
Megvártam még megfogja a karom, majd lassan elindultam, közben szóltam, hogy esetleg lépcső, vagy befordulunk egy folyosón. Majd megvártam az ajtónál.
- Ha megakarod mosni a kezed oda is elkísérlek...
Aztán ugyan úgy vissza fel. Majd megvártam még elhelyezkedik. És én is félszegen oda bújtam mellé.

Ahogy hallgatom őt elszégyellem magam. Teljesen igaza van. Nem kéne így viselkednem vele, hisz még azt sem tudom, hogy lesz e közös jövőnk vagy sem. Vissza kéne fognom magam és maximum a kézfogásig elmenni.
Végig egy szót sem szólok, csak mikor már befejeztem a kisebb dolgom. Kezet mosni természetesen szeretnék, így azt is elintézem, majd ahogy felérünk a hálóba gyorsan felkapom a nadrágom és visszaveszem magamra, csak az után bújok be az ágyba jól magamra húzva a takarót.
-Sajnálom Rikhardt. Nem leszek máskor ennyire illetlen!-Elmosolyodom egy pillanatra, majd behunyom a szemem és megpróbálok elaludni, ami nem megy a legjobban, de hosszú percek után végre az álom is előbukkan.

Most ő volt az aki olyasmiért kért bocsánatot, amivel nem igazán bántott meg. Bár úgy ahogy a saját bocsánatkéréseimnek is láttam alapját, ennek is.
Végül Olivia felé fordultam, és végig simítottam az arcán.
- Ne emészd magad emiatt... - feleltem végül egész egyszerűen annak ellenére, hogy mennyi minden kavargott bennem.
Nem kívántam hogy aludjon jó, mert nem tudtam mikor fog elaludni. Mármint... persze azt kívántam, csak nem mondtam ki. Számomra ez az este tele volt a legszokatlanabb eseményekkel... Csak néztem csöndben amíg én is el nem aludtam.

//Titkok útja 1. //

Már vagy másfél hete annak, hogy utoljára láttam volna őt, de ez idő alatt sem tudtam kipihenni magam. Folyton csak ő rá gondoltam, gondolok és ami a legrosszabb, hogy még a házzal sem haladtam előrébb. Csak lógattam a lábam és faltam az édességeket.
Kellett nekem ennyi idő, hogy mindent átgondoljak és megnyugodjak...Nah meg abban is bíztam, hogy előbb ő fog eljönni hozzám..De most nem tudom mit gondoljak erről...Azt írta, hogy látni szeretne, de nem tett érte semmit...Lehet, hogy ezt a látogatás még meg fogom bánni, bár csak a kimonóját szeretném visszaadni neki. Ő több hasznát veszi, mint én.
Ahogy a házhoz érek megpillantom őt kint. Egy nagyot sóhajtok, majd közelebb lépek hozzá. Picit reménykedtem abban, hogy megúszom a dolgot találkozás nélkül, de ha már így történt.
-Szép estét!...Csak visszahoztam a kimonód.-Azzal oda is adom neki a szépen becsomagolt holmiját.

Ma este csak ültem itt, kint az ajtó mellett egy kihozott kisszéken és az eget néztem. Bűntudatom volt, még hozz azért mert még mindig nem mentem el Oliviához. Egyszer elindultam, de félúton meggondoltam magam, míg máskor messziről láttam őt, de odamenni már nem tudtam hozzá. Ez utóbbi miatt is szégyelltem magam, mert ezt bizony már joggal titulálná valaki nem normálisnak, pedig nem is feltétlenül leselkedni akartam utána.
Mellesleg próbáltam magam azzal nyugtatni, hogy nem miatta járkálom azóta is kimonoban, hanem már előtte is eszembe jutott. Ezúttal egy másik volt rajtam. Még hozzá azért is mert a másikat Oliviánál hagytam. Az egyik legidősebb darabot.
Felnéztem amikor megszólított. Talán ennyire elkalandoztam de kiült az arcomra a meglepetés, és valami más is. Talán megkönnyebbülés, talán valami egészen más.
Felálltam.
- Neked is - mentem közelebb hozzá, majd egy kisebb távolságra megálltam tőle. - Köszönöm - vettem át tőle két kézzel a csomagot, majd ismét ránéztem. - Ugye nem szaladsz el egyből?

Amint feláll alaposan szemügyre veszem a kimonóját. Ahogy a másik is ez is remekül áll neki. Ha tudtam volna, hogy annyira nem fontos a másik nem hoztam volna el ilyen gyorsan.
-Elfutni nem szándékoztam mivel nem szívlelem a futást, de igen nem szándékozom sokáig maradni.-Nem tudok mit mondani neki. Bocsánatot nem fogok kérni, mert nem érzem azt, hogy kellene és jópofizni sem szeretnék. Ennek még nem jött el az ideje.

- Miért? - néztem rá kétségbe esetten, és valószínűleg nem ez volt a legjobb kérdés, csak ez jött ki elsőre. - Mitől lenne az bármivel jobb neked? Egész este azon őrlődtem, hogy talán el kéne mennem hozzád, és előtte is, de nem mertem. Hiszen bármit tettem utána csak eltoltál magadtól, és elmenekültél ha tudtál.
- Kérlek ne menj el - mondtam végül halkabban. - Félő hogy nem bírnám ki anélkül, hogy utánad menjek, és nem akarlak még jobban megijeszteni.
Nem értettem. Csak meg akartam ölelni... És magamat sem értettem, valahogy vele olyan gyorsan történt számomra minden. Sosem voltam türelmetlen. Többet is vártam volna, ha tudom hogy értelme van.

Már megint én vagyok a hibás? Ezek szerint nem értett meg engem akkor...Nem akarom újrakezdeni ezt az egészet. Csak fáradtabb lettem ez alatt a másfél hét alatt. Még ahhoz is sok erő kellett, hogy ide eljöjjek...És csak ezzel tud előjönni...
-Én nem menekültem el!...-Először csak ennyit mondok, majd ismét sóhajtok egy nagyot.
-Én eddig arra vártam, hogy te gyere el hozzám! És miért maradjak? Nem tudok úgy tenni mintha semmi sem történt volna...Még nem. De nem kellett volna attól félned, hogy meglátogass!-Lehet, hogy nem mutattam volna ki felé, de örültem volna neki nagyon is.