Túlvilág útja 3. - Kaspars

Egyiküket sem zavarta meg különösebben Phil előbbi benézése. Hát persze! Ők nem olyanok, mint a vendégeim! Nekik nincs sok mindenük és nem kimondottan a hőbörgős fajtába tartoznak. Éreztem, hogy Kaspars még mindig feszült és kicsit bizonytalan is. Ameli szavaira elmosolyodtam.
- Legyen holnapután, jó? Ma még a költözködés fázisában vagyok, meg aztán még el kell intéznem néhány telefont veletek kapcsolatban - mondtam. - Ó, igen, Phil egy igazi úriember - néztem az ajtó irányába. - Csak erről az úrnőzésről szokna már le! - sóhajtottam fel. - Már ezerszer elmondtam neki, hogy ne hívjon így.

Nem kételkedtem a nő szavaiban. Valószínűleg tényleg ezerszer elmondta neki, hogy ne hívja úrnőnek. A kérdés csak az, vajon miért kezdte el...
Kissé haszontalannak éreztem magam. Bárgyún mosolyogtam mindkettejükre, és bár ritkán fogyok ki a szóból, mégsem tudtam, mit is kéne mondanom. Frissítővel azért nem szívesen kínáltam volna őket...
Hogy kezdjek magammal valamit, a kalapomat kezdtem forgatni, oda és vissza, oda és vissza. Nem volt nagy szám, csak egy kis ujjgyakorlat, de legalább nem álltam ott sután, amíg ők vámpíros dolgokról beszélgettek.

- Rendben - mosolyogtam. Teljesen megértettem, hogy addig bőven van elintézni valója. Nem élhet mindenki úgy a nagyvilágba, mint én.
- Adj neki egy kokit ilyenkor, egy idő után csak leszokik róla. - Na jó így újra gondolva ez egy kicsit gyerekesen hangzott. De második gondolatra: kit érdekel? Még ha kevésbé is viselkedek felnőttesebben, mint azelőtt. Sokkal szabadabbnak éreztem magam, és ezt nem igazán adtam volna semmiért. Akkor is ha az egész ide vezetett. Itt guggolok egy puszta közepén egy romházban, és egy husky kölyköt pátyolgatok, miközben őt mondhatom az egyetlen jelenlévő családtagomnak.
Hirtelen valamiért a griff férfire néztem viszont.
- Ne haragudj, talán zavarunk?

Ameli ötletére elnevettem magam.
- Kissé furcsa ötlet, de talán beválna - mondtam derűsen és elképzeltem Phil arcát az első ilyen után. Egy biztos, ledöbbenne tőle. Csak nagy erőfeszítések árán sikerült elfojtanom a kuncogásomat. Nagyon jól éreztem magam, ami azért nem sűrűn fordult elő velem mostanában. Még a bolhazsák sem zavart, pedig tényleg nem nagyon szeretem a szőrmókokat. Ha nekem kutyám lenne, akkor csak rottweiler jöhetne szóba. Azok a nagy, fekete dögök igazán jól néznek ki. Ekkor észrevettem, hogy Kaspars a kalapjával babrál. Biztos unatkozott. Szétnéztem és feltűntek a táskák, amikben nyilván a férfi cuccai voltak.
- Csak nem te is most érkeztél? - kérdeztem, aztán hirtelen egy ötletem támadt. - Mi lenne, ha lakásavatót tartanánk? Mondjuk holnap este? Addigra talán mindketten rendesen be tudunk rendezkedni - vetettem fel. - Persze nem igazi parti lenne, csak mi négyen jönnénk össze...Plusz az állatok - tettem hozzá. Én magam nagyon jó ötletnek tartottam a lakásavatót, mert ha mindketten benne vannak, akkor igazán jó lehetőség arra, hogy jobban megismerjük egymást.

- Dehogy, csak nem akartam beszólni - mondtam Amelinek, és a fejemre dobtam a kalapot.
A másik nő észrevette csomagjaimat.
- Igen, épp az előbb... Lett ez a ház az otthonom - mondtam kissé emeltebb hangon, hogy a ház is hallja.
Hátha így a későbbiekben megvéd majd a vámpíroktól... Ha igaz a legenda... Ha nem, maximum furán fognak nézni rám.
Amikor Liana lakásavatót említett, körülnéztem. Egy fia bútor nem sok, annyi sem volt a házban.
- Hát... Legalább lesz hely táncolni - morogtam, de őszintén szólva nem lelkesedtem az ötlettől.
Még mindig attól tartottam, hogy én leszek a fő fogás, ha ma nem, hát majd azon a partin...

Mosolyogtam és a szemeim nevettek. Nekünk működni szokott, avagy nem. De hát akkor ez van.
- Gondoltam - mondtam talán kicsit gúnyosan.
Viszont nehéz volt, hogy ez után ne nevessek fel ténylegesen. Sejtettem, szinte a csontjaimban éreztem mennyire örülhet ennek a jómaradunk. Ránéztem, a szemeim szinte csillogtak, és valószínűleg rávillantottam a legidegesítőbb vigyorom.
- Már alig várod, én előre érzem. - Ezt a jövendőmondást, még Morla is simán megirigyelhette volna. - Akááár... a város többi lakóját is meghívhatnánk... - Eszemben nem volt ilyet tenni. Főleg nem úgy... hogy én csinálom, na. Komplett idiótának éreztem volna magam. De talán ki tudja, a hecc kedvéért lehet megérte volna...

'Az előbb lett ez a ház az otthonom?' Miért nem szimplán azt mondta, hogy most jött ide? Esetleg...Csak nem...? Ez nevetséges!
Tudtam, hogy Kaspars nem bízik meg bennünk. Emiatt a ház dolog miatt rájöttem. Pedig mi igazán kedvesek voltunk hozzá és nem bántottuk. Sőt, még állása is lett! Mivel amúgy is arrafelé jártak a gondolataim, Ameli "jóslatára" ismét elnevettem magam.
- Az már biztos! Lerí az arcodról, mennyire várod már! - nyögtem ki, miközben igyekeztem újra megfékezni a nevetésem, mely elég nehezen ment, de végül csak sikerült. Derűsen néztem Amelire, majd a férfira.
- Nyugi, nem eszünk meg! - próbáltam lecsillapítani. - Már csak azért sem, mert szomszédot és alkalmazottat nem szokás eltenni láb alól. Én legalábbis nem szoktam ilyet tenni. És te, Ameli? Gondolom, te sem vagy az a fajta - fordultam ismét a nő felé. Reméltem, hogy veszi a lapot még akkor is, ha esetleg őnála máshogy van. Elvégre most az volt a cél, hogy Kaspars megnyugodjon és megbízzon bennünk.

Elmosolyodtam.
- Ami azt illeti, azért olyan nagyon könnyű dolgotok nem lenne. - mondtam.
Magam sem tudtam, hogy ez vicc vagy figyelmeztetés akart-e lenni. Talán mindkettő. Azután a budapesti ügy után egyszerűen képtelen voltam bízni a vámpírokban. Pedig ők nem tűntek olyannak, akik... Igaz, amaz sem. Hát most már nem is lesz soha olyan.
- De hát bútoraim sincsenek - mutattam rá - Miért pont itt akartok bulit tartani?
Igazából ez a gondolat nem volt annyira ellenemre, már persze ha csak a vendégek még egészséges része vámpír. Végül is, ahol vannak emberek, meg egyebek, ott lehet bűvészkedni, tréfálni, tüzet dobálni...

A derű egy pillanat alatt lefagyott az arcomról.
- Én egyáltalán nem szoktam ölni - jelentettem ki furcsán mély, szinte mennydörgő hangon. Arra a pillanatra szinte villámokat tudott volna szórni a tekintetem. A gondolataim hirtelen megdöbbentő mély komorságba merültek. Egyszerűen csak nem tudtam ilyen komolytalanul venni az egészet.
Még ha az előbbi ki is bukott belőlem nem tudtam félre tenni azt a tényt, hogy én sem bízom az úgynevezett sajátjaimban. Az előbbi és ez a mostani gondolat hatalmas, csúnya viharfelhőket kezdett képzeletbe gerjeszteni felettem. Minden jókedvem elszállt, és csak meredtem magam elé. A belső viharaim teljesen lefoglaltak, pedig semmi értelmük nem volt.

Felsóhajtottam. Nem egészen úgy mentek a dolgok, ahogy szerettem volna. Nem elég, hogy Kaspars még mindig nem bízott meg bennünk eléggé, most már Ameli is kiakadt.
- Gondoltam, épp ezért mondtam, hogy te sem vagy olyan - próbáltam immáron a nőt lenyugtatni. Éreztem, hogy nagyon felment benne a pumpa, pedig csupán egy ártatlan kérdést tettem fel neki.
- Épp ez benne a pláne. Az én hideg-rideg bútoraim között nem lenne olyan kellemes - mondtam a férfinak és leültem a földre. - Nekem megfelelnek, de nem hinném, hogy a ti tetszéseteket is elnyernék. Mellesleg így sokkal érdekesebb is - jegyeztem meg mosolyogva. Furcsa volt, hogy ennyire közvetlen voltam mindkettejükkel, hiszen még alig ismertük egymást, mégsem éreztem rosszul magam emiatt.
A kutyakölyök megindult felém és megszaglászott, amire elfintorodtam. Ezen gesztusom után inkább visszament gazdájához és a kezét kezdte nyalogatni. Ez nekem még annyira sem tetszett, mint a szaglászása, de inkább nem említettem meg. Helyette reménykedtem benne, hogy ha a szavaim nem is, legalább a kis...állat viselkedése lenyugtatja Amelit.

Liana példáját követve én is leültem a földre. Magam elé húztam az egyik táskám, és kotorászni kezdtem benne. Nem kerestem igazából semmit, csak kezdeni akartam valamit a kezeimmel.
Valami hideg és kemény akadt a kezembe, és én azonnal tudtam, mi az: a tőröm markolata. Pár perce sokért nem adtam volna, ha nálam van, most viszont elképzelni sem tudtam, hogy akár még az én kézügyességemmel is, hogyan húzzam ki a majd' harminc centis pengével ellátott fegyvert a a táskámból és rejtsem el úgy, hogy ne vegyék észre. Így hát letettem a dologról.
- Hölgyeim, ne veszekedjenek - próbáltam csitítani őket - Biztos vagyok benne, hogy egyikük sem akarta megbántani a másikat.
Most komolyan, mi mást mondhattam volna?

Igazából csak Szilva mocorgására lettem figyelmes. Hallottam amiket mondtak, de mégis ez zökkentett ki igazán. A válaszom rá mégis szinte gondolkozás nélkül indult be. A fejét kezdtem el simogatni. Mintha csak a puha bundája lett volna, az egyetlen ami a jelenhez kötött.
- Én nem hiszem, hogy veszekedtünk volna - mondtam kicsit felengedettebb hangon. - Legalábbis én nem vettem észre.
A bulizás dologra, meg mit mondhattam volna? Nem volt kedvem eljönni. Egy olyan buliban, amiben meg én engedem el magam, valószínűleg nem túl sok kedvük lenne neki részt venni. Na jó talán a nőnek igen.
Belegondolva viszont...
- Na az egy eléggé durva buli lehet ahol a város apraja-nagyja összegyűlik. Talán mégsem a te házadban szeretnéd tartani... - sandítottam a férfire. - Még a végén egy másikat kéne keresned.

- Szerintem sem veszekedtünk - közöltem Kasparsszal. - Ha én valakivel vitatkozok, az jóval hangosabb - mosolyodtam el. Örültem, hogy a huski tényleg nyugtatólag hatott Amelire.
- Ha az egész város részt venne, akkor talán célszerűbb lenne a kertben tartani, vagy valahol egészen máshol. Mondjuk ahogy elnéztem az egész városban alig lakik húsz-harminc embe...Khm. Lény - javítottam ki magam. Már jó ideje vámpír voltam, de ezeket a szófordulatokat még gyakran eltévesztettem a Thensunban is. - Azonban elég vegyes társaság, ha jól értesültem. Ezért is gondoltam úgy, hogy csak négyen jönnénk össze. Na de ti tudjátok, én csak adtam egy ötletet.
Azzal elterültem a padlón. Otthon is szerettem néha ezt csinálni, olykor még Phil is csatlakozott hozzám és jókat beszélgettünk. Hasra fordultam, a kezeimmel megtámaszkodtam és megkocogtattam a fapadlót.
- Egész jó ahhoz képest, milyen régi lehet ez a ház - jegyeztem meg, miközben még mindig a parkettát kocogtattam. Furcsa volt, mert egy helyen mélyebb hangja volt. - Szerintetek lehetséges, hogy itt van egy üreg? - kérdeztem és Kasparsra, majd Amelire néztem.

Csak vállat vontam, jelezve, hogy nekem mindegy. Igazából felőlem akár veszekedhetnek is, amíg nem esznek meg.
Figyeltem, amit a nő csinált. A maga nemében vonzó volt, a szépsége, természetessége, közvetlensége. Nem sok üzletasszonyt ismertem, aki csak így, habozás nélkül lefeküdt egy poros padlóra.
A kopogás hangjára én is felfigyeltem. Minden óvatosságot elfelejtve a nőhöz mentem és leguggoltam mellette. Én is megkopogtattam a parkettát.
- Hm... Ez érdekes. - mondtam - Tényleg olyan, mintha üreges lenne.
Lelki szemeim előtt már elrejtett kincsek, titkos kormányadatok és hasonlók jelentek meg, pedig valószínűbb volt, hogy csak valami építkezési hibát találtunk vagy azt a helyet, ahol az előző lakó a titkos szerelmes leveleit tartotta.

- Érdekes... felszedjük a padlót? - gondolkodás nélkül mondtam ki, az amúgy szarkasztikusan hangzó mondatot. Csak utána esett le, mennyire odavághatott a hangulatnak.
Közben már egy ideje elnézegettem a madarat a pasas vállán. Érdekes választás háziállatnak. Bár amennyire tudhatom, lehetnek extrémebb dolgok is a világban. Elég, ha csak a cirkuszi állatgondozókat nézzük, egy tigris és két oroszlán náluk az alap nagyjából.
Egészen nem bírtam magammal. Kinyúltam a madár felé, megpróbáltam megérinteni. Az meg nem belém kapott? Az hogy felszisszentem, talán az nem kifejezés. Az ujjamból ömlött a vér, és talán örülhettem hogy a helyén maradt.
- A f#nébe... - motyogtam miközben az ujjam már a számban volt, hogy a vérem ne folyjon csak úgy el. Nem sokára összenő valószínűleg, de most piszkosul fájt.
Szilva meg egyből vinnyogni kezdett, és meg is ugrott volna a madár felé, ha nem kapom el.
- Na nem, nem nem nem... - ráztam meg a fejem, miközben magamhoz szorítottam, de a hangoskodást csak folytatta. Azt hiszem nem lett volna szép, ha szomszéd állatkájával csak úgy szétszedték volna egymást így kezdésképp.

Hirtelen megváltozott Kaspars viselkedése. Biztos neki is gyanús volt a padló.
- Ki tudja, milyen kincset lelnénk, ha valóban felszednénk? Sosem lehet tudni - mondtam mosolyogva. Azonban a mosolyom rögtön szertefoszlott, amint meghallottam a vinnyogást. - Hé! Nyugi van! - szóltam rá a szőrgombolyagra, miközben egy szempillantás alatt talpon voltam. Szigorú hangom hallatán inkább meghúzta magát és gazdájához bújt. Csak nemrég találkoztunk, de úgy tűnt, tudja, hogy velem nem szórakozhat. Ezután Kaspars madarára néztem. Az csak nézelődött, korántsem sejtetve, hogy ilyen csipkelődős lenne. Sóhajtottam egy nagyot és ismét leültem. Valószínűleg Ameli ujja sec-perc alatt helyrejön, de csak azért, mert vámpír. Újra felsóhajtottam.
- Azért legközelebb, ha valakivel megismerkedsz, nem árt, ha szólsz előre, hogy a sólyom nem szereti, ha piszkálják - mondtam a férfinak, majd újra a padlóra koncentráltam. Vajon mi lehet alatta?
- Előre is bocsi - vigyorogtam Kasparsra és felszedtem az egyik parkettadarabot. Majd egy másikat is és még egyet. Ezután belestem a lyukba, mert a padló alatt egyértelműen tátongott egy lyuk. Kicsit felsértettem az ujjaim, de nem is foglalkoztam velük. Úgyis hamar meggyógyulnak. Egy dobozkát láttam, olyan fém sütis dobozkának tűnt, mint amilyet még gyerekkoromban kacatosnak használtam. Felszedtem még néhány darabot a padlóból és kivettem a dobozt.
- Tádám! - mutattam fel és leraktam. Ezután elgondolkoztam azon, hogy talán helyre kéne hoznom a padlót, de aztán elvetetem az ötletet. Az most ráér. Előbb derítsük ki, mi van a dobozban. Levettem a tetejét és meglepődve néztem a tartalmát.
- Időkapszula...Hát ez...érdekes - nyögtem ki, miközben kivettem egy papírt, amin egy gyerekrajz volt.

- Szélkiáltó! - csattantam fel, mikor a madár belecsípett Ameli kezébe - Micsoda viselkedés ez?
Ameli kutyája persze rögtön a gazdája védelmére kelt. Végül nem lett harc a dologból, de jobbnak láttam eltávolítani a madaramat. Az sértődötten repült ki újra az ablakon.
- Elnézést... Egy ideje nem kedveli a vámpírokat, hosszú történet...
Utána a doboznak szenteltem a figyelmemet. Annak mondjuk nem örültem felhőtlenül, hogy a vámpírnő felbontotta a padlómat, de hát a kíváncsiság nagy úr...
Nem lepett meg különösebben az, amit a dobozban találtunk. Bár tény, hogy érdekes volt...

- Neked van nyugi, csillagom - szűrtem a fogaim között szúrósan a nőre nézve. - A kutya azért van, hogy ugasson. És... ez nála az... - azt hiszem, legalábbis eddig így vettem észre. - Nem lett gáz, látod. Az ujjam... meg majd összenő - talán még pár perc.
- Nem kell ilyen keménynek lenned vele, én voltam a hü/ye. Mellesleg biztos érdekes történet lehet...
Aztán csak lestem, hogy a nő tényleg komolyan gondolta a padló felszedést. Aztán a pasasra néztem. Figyeltem mennyire torzul az arca a történések fényében.

A kutya vinnyog, meg kapna a madár után, erre kit tolnak le? Engem! Csak mert rászóltam a kutyára! Még csak nem is azt mondtam, hogy takarodjon kifelé vagy valami hasonló, csak csendre intettem! A fen3'be is, ez így nem mehet. Le kell higgadnom és türtőztetnem kell magam, ha a bolhazsákról van szó. Elvégre Ameli nagyon szereti és ő jó munkaerőnek tűnik. Ezen kívül csak ő meg Kaspars az eddigi egyetlen ismerőseim a városban, Philt leszámítva, hiszen őt már előtte is ismertem.
Sóhajtottam egy nagyot.
- Bocs, ezentúl visszafogom magam - legalábbis igyekszem.
A dobozban sok apróság volt, amik többnyire gyerekektől származhattak. Érdekes volt, nagyon érdekes. Átnyújtottam a férfinak, hiszen az ő háza alatt találtam, így bizonyos szempontból az övé volt.

Nem vettem tudomást a két nő vitájáról. Legyen ember vagy vámpír, fiatal vagy több száz éves, teljesen mindegy: ha két egymásnak idegen nő egy helyiségbe kerül, márpedig rivalizálni fognak. Főleg, ha ráadásul még mindkettő szép is, mint ezek itt.
Átvettem Lianától a dobozt, és áttúrtam a tartalmát. Gyerekrajzok, egy-két mozijegy, pár sok évvel ezelőtt keltezett levél... Semmi olyasmi, amihez nekem közöm lett volna.
Visszatettem a doboz tetejét, és aztán az egész pakkot elhelyeztem a a padlóalatti lyukban. Ahogy előttem Liana, úgy most én is felsértettem az ujjamat, és pár csepp vér folyt végig a tenyeremen... Ijedten pillantottam a két vámpírra.

Hirtelen nem tudtam mit mondhatnék. A kis mütyürök nem kötöttek le, ők amúgy is elvoltak velük. Talán ha az egyik rokonomé lett volna vagy ki tudja. A hirtelen beállt csönddel viszont nem tudtam mit kezdeni. Eddig is voltak olyan pillanatok amikor nem tudtam mit kezdeni magammal. Ez most jelenleg eléggé kellemetlenül ért. Ez pedig kezdte felőrölni a nyugalmamat. Szép lassan és biztosan. A vérszaga viszont szinte beletrappolt a lelkivilágomba. Csak meredtem a férfira. Eddig tök jól elvoltam mellette, semmi gondom nem volt, erre...
Minden izmom megfeszült, és ugrásra kész volt. Nem gondoltam át semmit. Minden üres volt. És csak meredtem rá.

Már épp azon törtem a fejem, hogy hogyan tegyem éppé a padlót, amikor megéreztem a vérszagot. Nyeltem egy nagyot és Amelire néztem. Ő meredten bámulta a férfit, azonban kint mocorgást hallottam. Gyorsan az ajtó mellett teremtem és bekulcsoltam, valamint odatámaszkodtam hozzá, hogy Phil ne tudjon bejönni. Abbahagytam a légzést, hogy legalább tőlem ne kelljen tartania, majd Ameli felé néztem. Mivel azonban beszélni akartam, kénytelen voltam újabbat szippantani a levegőből, melynek hatására ismét éreztem Kaspars vérének csábító illatát.
- Ne...lélegezz! - csak ennyit mondtam, nagy nehezen és hallgatva a saját jó tanácsomra, ismét a légtelenség mellett döntöttem. Phil dörömbölt az ajtón egy kis ideig, majd valószínűleg sikerült észhez térnie, mert abbahagyta. Biztos, ami biztos ott maradtam az ajtónál, ugrásra készen, hogy ha kell elkapjam Amelit, még mielőtt a férfinak bármi komoly baja esne. Mivel az én vágyam, hogy letámadjam, lassacskán teljesen eltűnt, egy halovány mosolyt küldtem Kaspars felé. Természetesen csak és kizárólag az arcát néztem. Mivel nem beszélhettem-hisz ahhoz levegő kellett volna-, mutogatni kezdtem. Igyekeztem jól elmutogatni, hogy kösse be a kezét valamivel, de közben Amelire is figyelnem kellett, nem tudtam, mennyire érti meg.

Na ez igazán remek! Komolyan! Láttam az éhséget Ameli szemében... Ebből sem lesz jó szomszédság...
Liana sem volt jól, de talán ő idősebb lehetett, vagy nem tudom, mert mintha jobban bírta volna a dolgot. Miután megfejtettem, mit mutogat, bólintottam, és papír zsebkendőt kotortam elő a zsebemből. Azonnal átitatta a vér, de miután még egyet rátekertem, a zsebkendő fehér maradt. Úgy ítéltem meg, ennél többet nem tehetek.
- Nem akarok udvariatlan lenni, vagy ilyesmi, de most kicsit megijedtem. Szóval talán az lenne a legjobb, ha most... Persze máskor szívesen látlak benneteket, csak... Szóval értitek. Ez így sok volt hirtelen.

A zajok már érthetetlenek voltak számomra. Ismertem ezt az érzést, sőt a nővéremen is láttam. Az viszont olyankor harc közben volt, nem pedig így! A nővérem elengedett, tudta, hogy boldogulni fogok, amíg újra nem találkozunk és én is ebben a hitben éltem. Akkor nem értem miért? Csak pár csepp vérről volt szó, én meg teljesen... beindultam tőle.
Azt hiszem egyetlen szó sem jutott el a tudatomig. Szilva megérezhette, hogy baj van, hiszen kimászott az ölemből, én meg nem foglalkoztam vele. A megfelelő pillanatra vártam, aztán ugrottam...

Szerencsére a férfi vette a lapot...Szerencsétlenségünkre Ameli rávetette magát Kasparsra. Egy pillanat alatt kettejük mellett termettem és lehámoztam a nőt szegény vendéglátónkról, akit kis híján megcsapolt. Letepertem a földre és bocsánatkérőn néztem a férfira. Szerencsére nálam is volt papírzsepi, így egy-egy kisebb darabot letéptem belőle és Ameli orrlyukaiba dugtam őket. Fogaim közt egy minimális levegőmennyiséget beszűrtem és suttogva jegyeztem meg:
- Bocs, a te érdekedben teszem.
Azzal a száját is és a zsepivel bedugaszolt orrát is befogtam. Tudtam, hogy nem fog megfulladni, hisz a vámpíroknak nem létszükség kérdése, hogy oxigénhez jussanak. Nekünk leginkább csak a beszédhez fontos a levegő. Amúgy nincs is rá szükségünk. Igen, biztos, hogy biztos voltam benne, hogy nem fog megfulladni, de eléggé kellemetlen lehetett neki a szitu. Nekem nem volt az, én már megszoktam az ehhez hasonló eseteket, hiszen a Thensun-ban is elő-előfordul az ilyesmi. Akkor is ezt szoktuk csinálni. Persze ott nem annyira feltűnő, mint ebben a majdnem üres szobában.